A romantikus vígjátékok régi konvenciói szerint az Imádlak utálni rendezője, Will Gluck is a becsapásra és megjátszásra építi komédiáját. Végül a megtévesztés a lehető legkiszámíthatóbb következménnyel jár: valósággá válik.
A Könnyű nőcskében Emma Stone találja meg önmagát egy felvett szerepben, a Barátság extrákkal című klasszikusban pedig, Timberlake és Mila Kunis bonyolódik bele a szexszel fűszerezett barátság érzelmi káoszába. Az Imádlak utálni esetében is hasonló a konfliktus forrása: Bea (Sydney Sweeney) és Ben (Glen Powell) kezdetben a környezetüknek, később már inkább egymás előtt játsszák meg magukat. El akarják hitetni a családdal és a barátokkal, hogy odavannak egymásért, aztán amikor kettesben maradnak, alig tudják leplezni rajongásukat.
Gluck ügyesen aknázza ki, vagy éppen parodizálja az álcázás műfajának sémáit, a poénok sokszor működnek, máskor annyira gyengék, hogy fájdalmunkban fogunk nevetni. Minden ér, ha egy vicces szituációt kell megteremteni: a szereplők irreális, indokolatlan dolgokat is tesznek azért, hogy a lehető leggyorsabb, legszimplább úton kerüljenek a kívánt komikus helyzetbe. Itt a lusta forgatókönyvírói megoldások valójában csak színesítik az élményt, feltéve, hogy nem idegesítenek minket a leplezetlen csalások.
A romkomoknak sajátja ez az irracionalitás, de az Imádlak utálniban annyira szélsőségesek a hülyeségek, mint egy 2004-es tinivígjátékban. Ez ügyes stratégia: a Bajos csajok, a Dr. Szöszi és az Amerikai pite nosztalgiavasútjára sokan pattannak fel szívesen. A film annyira túlzó, annyira sok és annyira agyatlan, mintha húsz évvel ezelőtt készült volna, ugyanakkor nagyon erősen jelen van az a cringe humor, ami a kétezres évek közepén futott fel, és akkoriban még nem is abban a formájában létezett, mint most.
2005-ben indult az Office amerikai változata, ami a társadalmi normák megsértése felett érzett (szekunder) szégyenérzetet kiaknázva tette kényelmetlenül viccessé a sorozat minden percét, a lehető legcringe-ebb módon túltolva a cringe-elést. Ezek után már megállíthatatlanná vált a cringe térnyerése, amit a social media megjelenése is berobbantott, ugyanis a nyilvános megaláztatás egy másik szintjét hozta be az életünkbe.
Feltűnnek a kellemetlen videók összeállításai YouTube-on, 2012-ben pedig Michael Dombkowski létrehozza a Reddit első cringe-specifikus fórumát. Ezek mind a kínzó szekunder szégyen érzésével és a „de jó, hogy nem velem történik” megkönnyebbülésével játszanak, azonban az Imádlak utálni már tartalmazza ennek a dinamikának egy újabb elemét, az elfogadást is. Így nem a másikon nevetünk, hanem kicsit rajta is, vele is, magunkon is: egyfajta esetlen báj, összemosolygás keveredik a cringe-be.
Az egész filmen átível egy poén, aminek annyi a lényege, hogy Ben már nem olyan fiatal, mint gondolja. Ez megjelenik abban, hogy egy húszéves szám a nyugizenéje, hogy leginkább csak dad joke-okból áll a repertoárja, és kicsúcsosodik abban, hogy az egyik jelenetben használja a cringe szót.
Bea önelégülten hívja fel a figyelmet erre a kis hibára, hiszen újabb helyzetben öregezheti le Bent. Ahogy a cím is „sejteti”, folyamatos a kettejük közti adok-kapok, ugyanakkor ez a civakodás csak kevésszer durvul el, leginkább megmarad az ovis hajhúzogatás szintjén.
Valójában nincs érdekütközés (mindketten a másikkal akarnak lenni), mégis egy félreértés miatt, amit körülbelül tizenöt másodperc alatt tisztázni lehetne, kezdenek el dacolni egymással. Egy többnapos esküvő miatt, családi-baráti szálon kerülnek egy társaságba, azzal a tudattal, hogy a másik cserbenhagyta őket egy mesés randi után. Az ifjú pár érdekeit figyelmen kívül hagyva kezdenek bele a csetepatéba, majd tőlük kapnak ihletet színjátékukhoz. Ben vissza akarja csábítani az exét, Bea pedig meg akar szabadulni a szülei házasságról, második esélyről szóló prédikációitól, így vonzalmat színlelnek a násznép előtt.
Bár eleve izzik köztük a levegő, jeleneteik nagyon erőltetettre sikerülnek: egymás nadrágjába nyúlkálva nézik a kilátást a hegyoldalra, vagy éppen drámai kézmozdulatokkal cifrázzák táncukat. Pofátlanul gusztustalanok, vagy ízléstelenül giccsesek. A film elég önironikus ahhoz, hogy mindez beleférjen: mikor Ben egy hajó orrában nagyközönség előtt „megtitanicozza” Bea-t, a lány kicsit sem meglepő módon beesik a vízbe, Ben pedig hősként ugrik utána.
Ezek végigjátsszák a Titanicot!
– kiáltja valaki a násznépből. A közönség majd kifekszik a nevetéstől, mégis volt jelentősége a megmentő gesztusának is. Ben ugyanis nem jó úszó, a sztereotipikusan maszkulin, félisten alkatú férfiszépségre gyúr. Ez a szimpla ellentmondásból adódó komikum többször megjelenik a filmben, például a nyugidalában is, az Unwrittenben, ami annyira cukros, rózsaszín és naiv, mint maga a film. A kétezres évek slágere átível a történeten, a filmnek köszönhetően pedig olyan reneszánszát éli most, mint a Könnyű nőcske megjelenése után a szintén kultikus Pocketful of Sunshine.
Aztán később ráérünk foglalkozni azzal, hogy a jegyespárnak, Claudianak és Hallenek csak annyi a karaktere, hogy leszbikusok és aranyosak, a többi mellékszereplőnek meg még ennyi se, vagy éppen azzal, hogy Bea anyja és apja is borzasztó szülők (titokban odahívják a lányuk exét az esküvőre), amivel nem kezd semmit a film, csak a sztori végén van egy nagy családi ölelés. El van intézve a dolog azzal, hogy „kis dilik”.
Imádlak utálni (Anyone but You), 103 perc, 2023. 24.hu: 6/10
