Tragikus szerelem a Kiscelli-kastélyban – Mágnás Elza felemelkedése és szörnyű halála
Megbújik az óbudai dombvidék tetején egy elvarázsolt kastély, amelyet ma Kiscelli Múzeumként ismerünk és leginkább a művelődni vágyókat vonzza, az épületet körülölelő parkerdő pedig a szerelmesek, a kocogók és a gyerekesek terepe. Ám a kastélyra gondolva aligha jut eszünkbe egy utazókosárba gyömöszölt holttest, a huszadik század elejének legnagyobb port felverő gyilkossága, a szerelem, a gazdagság és a társadalom bonyolult viszonya. Minden bizonnyal nem gondolunk Mágnás Elza szomorú esetére, pedig a Kiscelli Múzeum, vagy ahogyan korábban nevezték, a Schmidt-kastély kicsit ezekről is mesél.
Az épületegyüttes története igen régre, az 1700-as évek közepére nyúlik vissza. A Zichy-család épített itt kápolnát, hogy így tisztelegjenek egy osztrák kisváros, Mariazell kegyszobra előtt. Az óbudai német lakosság ezért kezdte el Klein Mariazellnek, vagyis Kis Mariazellnek nevezni a birtokot – ebből lett aztán Kiscell. A kápolnát a területtel együtt a trinitárius rend kapta meg a Zichyektől, ők építették fel a kolostort is. Ez a különös szerzetesrend fő feladatának tekintette, hogy adományokat gyűjtsön, majd a pénzzel keresztény foglyokat szabadítson ki az Oszmán Birodalom karmaiból. Az elképzelés szép és nemes volt, segítségükkel sok ember kapta vissza a szabadságát. Azonban okkal nem szokás fizetni ma sem a túszejtőknek, hiszen az további emberrablásra sarkallna. Nem meglepő tehát, hogy II. József 1783-ban feloszlatta a rendet, a kolostor falai között pedig – immár minden vallási funkciótól mentesen – laktanya és hadikórház létesült. Amolyan korabeli rehabilitációs és nyugdíjintézet volt ez a sérült katonák számára, feleségeikkel és gyerekeikkel élhettek itt együtt.
A katonai létesítményt 1890 körül zárták be, majd húsz évig elhagyatottan várt a sorsára, senkinek nem volt elég tőkéje és ereje, hogy felújítsa. Ekkor bukkant fel a színen temérdek pénzével Schmidt Miksa, avagy Max Schmidt (1866–1935) bécsi bútorgyáros, mágnás, kora egyik leggazdagabb vállalkozója, Budapest talán legjobb partija.
„Egyszerre lehetett őrült és zseni – mondta róla dr. Perényi Roland, a Kiscelli Múzeum igazgatója, a Mágnás Elza-rejtély emlékére rendezett Holttest az utazókosárban című egykori kiállítás kurátora. Az osztrák úr hétközben keményen dolgozott, hétvégén pedig a Fővárosi Orfeumban pezsgő és kaviár mellett eresztette ki a gőzt. – Egyik interjújában megjegyezte, hogy azért él Budapesten, mert itt szépek a nők, így feltételezhetjük, hogy a kalandok sem álltak távol tőle” – tette hozzá Perényi Roland.
Schmidt Miksa 1911-ben vette meg az egykori kolostor-, templom- és kórházépületet, hogy azt saját palotájává alakítsa át, ekkor terjedt el a Schmidt-kastély elnevezés is a köznyelvben. „Üzletemberként Schmidt arisztokratákkal, mágnásokkal tárgyalt, nekik szállított elegáns bútorokat. Természetes választásnak tűnt, hogy az ügyfeleket egy kastélyban fogadja, itt voltak a bemutatótermek, a cége központja, valamint a saját lakosztálya is – magyarázza Perényi Roland. Emellett Schmidt műkincsgyűjteményének is kellett a hely, a férfi gyűjtött mindent, ami szép, hódításai mellett jócskán költött festményekre, régészeti leletekre is. – Az udvaron még most is látható néhány római kori szarkofág, ezeket még ő hozatta ide, de a szobroktól a pattintott kőeszközig tényleg minden érdekelte” – mesélte a szakértő.
Állítólag Schmidt első látásra szerelemre lobbant a fiatal nő iránt, a beteljesedést pedig elősegítette az agg főúr egy évvel későbbi halála.
Elza Miksa szeretője lett, kapcsolatuk híre pedig szárnyra kapott a városban. Mielőtt azonban belemennénk, milyen fogadtatása volt az eredetileg szegény, tót lány és az osztrák milliárdos románcának, ismerjük meg Elza tragikus sorsának történetét.
Turcsány (esetleg Turcsányi) Emília a ma Szlovákiához tartozó Báton született és Léván nevelkedett. Már fiatalon találkozott a szegény, vidéki lányok jellemző sorsával: az iskolából kimaradva cselédként dolgozott. Nem sokat tudunk korai életéről, de az nagyon valószínű, hogy megtapasztalta ő is azt, amit a korban a cselédek döntő többsége: szinte rabszolgasorba taszítva, erőszakot, szexuális bántalmazást elszenvedve függött uraitól. Budapest nagy és színes forgataga, egy jobb élet reménye – mint megannyi lányt előtte – Elzát is a városba csábította. Előbb Pécelen lett cseléd, majd még beljebb költözött, és mosogatólány, majd pincérlány lett belőle.
„Nincs arról tudomásunk, hogy hagyományos értelemben véve prostituált lett volna Pesten. Ennek nincs hivatalos nyoma, az engedélyt, vagyis a bárcát nem váltotta ki. Inkább azt gyanítjuk, hogy amolyan luxuskurtizán lehetett, ahogy akkoriban fogalmaztak, büfédáma, méghozzá a legjobb helyen, az Orfeum mulatóban, a mai Operettszínházban” – mesélte Perényi Roland. Hogy milyen utat választhatott volna még Elza, hogy kilépjen a szegénységből, megaláztatásból és a saját lábára álljon? A szomorú válasz az, hogy akkoriban nemhogy ilyen út, de talán még ösvény sem létezett. Zsákutca annál több. A női emancipáció elején jártunk, egy tanult lány – Elza a származása okán nem tartozhatott közéjük – is legfeljebb tanítónőként dolgozhatott éhbérért. Egy férfiközpontú társadalomban, ami a magán- és családi életet, valamint a munkaerőpiacot illeti, egy nincstelen, pláne vidéki, pláne szlovák származású bevándorló lánynak nem osztottak szerepet.
„Lehetett benne valamilyen különleges bűverő, ami megragadta a férfiakat, mert Mágnás Elza az éjszakában fogalommá vált. Egy elegáns úr számára olyan státuszszimbólum volt az ő társasága, mint a finom ruhája, vagy a vagyontárgyai” – magyarázta Perényi. A közbeszéd azonban finoman szólva sem értékelte a társadalmi felemelkedés efféle formáját. Hiába beszélgetett franciául az Orfeumban, a publikum számára Elza csak egy műveletlen, proli tót maradt. Krúdy Gyula, Budapest legszínesebben fogalmazó krónikása ezekkel a sorokkal írta le Elzát:
„Fagyottan, unottan, haltekintettel, ajkán örökké gunyoros, elbizakodott mosollyal (mint azok a nők, akiket végül megölni szoktak a férfiak, vagy pedig magukat ölik meg értük) ült a Télikert felső végén Mágnás Elza, aki bár egy mosónőnek volt a lánya, még műveletlenségében is oly hidegnek és előkelőnek tudta magát maszkírozni.”
A társadalmi ugrás csak részben sikerült neki. Elza a kapcsolata révén jó körülmények között élt, de megvetetten és korántsem szabadon. Schmidt lakást bérelt a szeretőjének a Margit (ma Bem) rakparton, ruháit Párizsból hozatta, állandó járandóságot folyósított neki, és művelte, taníttatta, hogy finom dáma váljon belőle. „Amikor Schmidt megkívánta, Elzának mennie kellett. A férfi megkövetelte, hogy a nő kizárólag fehér ruhában mutatkozzon, a pletykák szerint pedig a kastélyban koporsóban szeretkeztek, ám ez utóbbi valószínűleg csak városi mendemonda volt. A rossz nyelvek arról is szóltak, hogy Schmidt több pénzt költ Elzára, mint az üzeme munkásainak fizetésére” – tette hozzá a szakértő. Schmidt felvállalta ugyan a kapcsolatot, de házasságról szó sem lehetett. Egy valamirevaló üzletember ezt a kockázatot már nem vállalhatta volna. Azt, hogy egy úriember kurtizánokkal hetyegjen, a kor szigorú erkölcsei szerint még megbocsátható volt, ám hogy elvegye szeretőjét, az elképzelhetetlen.
1914. január 10-én, szombat hajnalban a románc tragikus véget ért. Két kocsis partra vonszolt egy ázott, nádfonatos utazókasarat, amely a Kacsa utcánál akadt fenn a Duna lépcsőin. A kocsisok mohón vetették rá magukat a zsákmányra, azt remélve, hogy valami értékes lapul odabenn. Ám rémülten hőköltek vissza, amikor egy nő félmeztelen, embriópózban behajtogatott holttestére bukkantak. A rendőrségi jelentés szerint az áldozat „körülbelül 30 éves, keresztény típusú, közepes nagyságú, mérsékelten táplált, gondosan ápolt testű” volt. Utóbbi félmondat már finoman utalt arra, hogy prostituált lehetett az elhunyt, hiszen rendes nő ilyesmivel aligha foglalkozott.
Az eset a lapok címoldalára került, dr. Nagy Károly detektívfőnök pedig elrendelte a kor legkiterjedtebb nyomozását. A felfokozott hangulatot jelzi, hogy a gyilkosság híre még a New York Timesban is megjelent, sőt az ausztrál lapokba is eljutott. A sztori tálalása sokat elmond a társadalmi viszonyokról. A nőt bűnösnek láttatták, aki szinte megérdemelte a halált, kihívta maga ellen a sorsot, halálát amolyan kéjes aktusként tálalták.
Idővel a rendőrség is bekopogott a Margit rakpart egyik háza második emeletének 12-es számú lakásába, vagyis Elza otthonába. Kóbori Rózsi mindössze néhány hónapja volt Elza házvezetőnője. Szegény sorból jött, azonban ő a polgári iskolát is elvégezte, míg „úrnője” csak az elemiig jutott. Rózsi egy darabig kitartott a meséje mellett, hogy Elzát három úr vitte el, hogy a kiscelli kastélyba vigyék, aztán hamarosan kiderült az igazság.
„Az irigység, a társadalmi mobilitás hiánya biztosan szerepet játszott a gyilkosságban. Rózsi volt az értelmi szerző, zavarta, hogy egy olyan embert kell szolgálnia, aki még nála is mélyebbről jön. Nem a krimi miatt érdekes ez a történet, hanem, mert egyszerre szól a női és férfi szerepekről, a kor hozzáállásáról, bűnről és szexualitásról, egyenjogúságról” – mondta Perényi Roland. A nyomozók számára összeállt a kép. Kóbori Rózsi szeretője, Nick Gusztáv volt az, aki péntek este becsöngetett a lakásba, a házvezető előcsalogatta az úrnőjét, majd egy törülközővel megfojtották. Itt nagyjából véget is ért a mestertervük, mert nem tudták, mihez kezdjenek az élettelen testtel. Végül egy Fantomas-mozidarabban látott módszerrel utazókosárba csomagolták a tetemet, és egy csónakkal vízre szálltak, ám tragikomikus ügyetlenséget bemutatva hol a sodrás vitte el őket, hol másik csónakosok ijesztettek rájuk. A kosár néhány percnyi lebegés után fennakadt a lépcsőkön.
„A bizonyítékok alapján Nick Gusztáv egy megvezetett fiatalember lehetett, dologtalan péklegény, aki szerette a kártyát és a nőket. Rózsi sikeresen manipulálta őt, de tegyük hozzá, hogy a bíróság és a közvélemény is mindig a nőket érezte bűnösebbnek egy ilyen helyzetben.”
Mindkét tettest elítélték, először kötél általi halálra, majd Ferenc József amnesztiájának következtében életfogytiglani börtönbüntetésre. Kóbori Rózsi Márianosztrán, a tömlöcben halt meg tüdővészben néhány évvel később, Nick Gusztáv sorsa azonban rejtélyesebb. „Nagyon erősen él a tősgyökeres óbudaiak emlékezetében ez az eset, ezért néhány éve felhívást intéztünk a helyiekhez, hogy aki tud bármit is a gyilkos későbbi életéről, jelentkezzen. Nagyon sok történetet kaptunk, ám a sztorik valóságtartalmát képtelenség ellenőrizni. Volt, aki azt mesélte, hogy ősz szakálla miatt az idős Nick játszotta el a Mikulás szerepét a kerületi ünnepségeken, más szerint perecet árult a Péterfy Sándor Utcai Kórház aulájában, ám mivel városszerte ismerték a múltját, senki sem vett tőle. Egy asszony még kislányként találkozott az állítólagos Guszti bácsival egy érdi szociális otthonban, a férfi azt mesélte neki, hogy semmi sem úgy történt a valóságban, ahogyan azt a sajtó és a bíróság állította. Az biztos, hogy 1929-ben Nick Gusztáv még a váci börtönben raboskodott, de aztán kiengedték, és a háborúval már szabad emberként nézett szembe.
Az egykori Schmidt-kastélyban sétálva azt kérdeztem a szakértőtől, ha lenne rá lehetősége, akkor milyen titokra derítene fényt a gyilkosság kapcsán. „Szeretném végre Miksa és Elza szavaival hallani a történetüket – válaszolta Perényi Roland. – Sok mindent tudunk, ám az információk többsége mások elmondásaira hagyatkozik. Schmidt valószínűleg őszintén rajongott Elzáért. Hatalmas, fehér temetést szervezett neki, amin ott volt a korabeli Budapest összes híressége, fontos embere. Nyilván ők elsősorban a Schmidt iránti részvétüket rótták le, nem Elzát gyászolták, mégis olyan érzése van az embernek, hogy a mágnás az elmaradt esküvőt akarta megadni halott szerelmének.”
Az emlékhely valószínűleg pont a férfi hálószobája alatt lehetett, és minden évben, Elza halála napján papot hívott a kápolna megszentelésére. A berendezések listája fennmaradt az utókornak, a tárgyak közül azonban csak néhány lelhető fel. Ezek egyike egy gyönyörű rajz, amely a halotti ravatalon ábrázolja Elzát. A képet valószínűleg maga a kiváló grafikai tehetséggel megáldott bútorgyáros készítette. A finom kontúrok, Elza arcának bájos vonásai gyengédségről árulkodnak. Az örök szerelem jele az is, hogy a lányt a régi óbudai temetőben helyezték örök nyugalomra, Miksa elmondása szerint azért oda, hogy a szobája ablakából egy távcsővel mindig láthassa a sírját.
Kordos Szabolcs: Egy város újabb titkai
21. Század Kiadó, 2023
