A hulla overallban volt, ami a munkaruhája volt az erőműben, és ami motorszereléshez is megfelelt, de szerelmi légyotthoz nem éppen. Óhatatlanul adódott a következtetés, hogy ennek a baromnak esze ágában se volt ma este kijönni ide, Andreas azonban lehetőleg igyekezett elkerülni, hogy levonja, mert egyáltalában nem akart arra gondolni, hogy vajon Annagret mivel vette rá, hogy mégis kijöjjön. A hátára fordította a hullát. Súlyos, kigyúrt teste volt. Közben megtalálta a levéltárcáját. Betette a dzsekije zsebébe, és ráhúzta a cipzárt, aztán megpróbálta az overallnál fogva felemelni a hullát, de az overall elszakadt.
A talicska azonban az oldalára billent. Egy szót se szóltak, se ő, se Annagret. Csak újra nekiveselkedtek.
A sufni mögött folytatódott a kínlódás. Annagret tolta a talicskát, Andreas meg húzta. Közben rémisztőn sok lábnyomot hagytak. Amikor végre bekínlódták a talicskát a sírgödör mellé, szünetet tartottak, és kifújták magukat. Nagy cseppekben, lágyan hullott a víz a tűlevelekről, és a tűlevelek illata elvegyült a frissen megforgatott föld enyhén kakaóra emlékeztető szagával.
– Egészen jól ment – mondta Annagret.
– Sajnálom, hogy neked is segítened kellett.
– Csak… Nem is tudom…
– Mi a baj?
– Biztos, hogy nincs Isten?
– Hát, elég hihetetlen. Nem gondolod?
– Csak mert van egy olyan érzésem, hogy most is él. Valahol máshol.
– És mégis, hol?
– Ez csak egy érzés.
– Ti azelőtt jóban voltatok. Neked biztosan sokkal nehezebb, mint nekem.
– Szerinted fájt neki? Félt?
– Őszintén szólva azt hiszem, hogy nem. Nagyon gyorsan történt a dolog. És most, hogy halott, már úgyse emlékszik a fájdalomra. Mintha soha a világon se lett volna.
Szerette volna, ha ezt el tudja hitetni Annagrettel, de közben maga sem volt benne biztos. Ha az idő végtelen, akkor három másodperc vagy három év is egyformán végtelenül csekély morzsája csak. És ha háromévi rettegésnek és szenvedésnek alávetni valakit helytelen, mint abban mindenki egyetért, akkor ugyanabból három másodpercnyi is éppen olyan helytelen. Az egyenletben egy szempillantásra felbukkant előtte Isten, abban a végtelenül parányi pillanatban, ami egy emberélet. Ha valaki meg tudja oldani ezt az egyenletet, akkor az már azt jelenti, hogy a képletben ott bujkál valamiféle erkölcs.
– Hát – mondta Annagret, megkeményítve a hangját. – Ha van Isten, akkor a valamikori barátom már úton van a pokol felé, amiért megerőszakolt. Bár én jobban érezném magam, ha a mennyországba kerülne. Nekem annyi is elég, hogy bedugjuk a föld alá. De azt mondják, hogy Isten szigorúbb szabályok szerint játszik.
– Ezt kitől hallottad?
– Az apámtól. Mielőtt meghalt. Nem bírt rájönni, hogy miért bünteti őt az Isten.
Annagret sohasem beszélt még az apjáról. Ha nem telt volna olyan gyorsan az idő, Andreas szívesen kifaggatta volna, hogy mindent megtudjon róla. Még azt is élvezte, hogy néha ellentmondott magának, és talán még hazudott is. Most először használta azt a szót, hogy erőszak, és úgy tűnt, vallási dolgokban sem annyira tájékozatlan, mint amilyennek a templomban mutatta magát. A vágy, hogy megfejtse ezt a lányt, éppen olyan erős volt benne, mint az, hogy lefektesse; a két vágy szinte eggyé olvadt benne. De az idő közben telt.
– Ezt nekem kellene csinálnom – mondta Annagret.
– Te menj be a sufniba, és feküdj le. Próbálj meg aludni.
– Jó lenne, ha jobban ismernénk egymást.
– Szerintem is. De neked most aludnod kellene.
Annagret sokáig, talán egy félóra hosszat is, némán nézte, ahogy ás. Andreasban két érzés kavargott egyszerre: az, hogy összetartoznak, és az, hogy Annagret teljesen külön áll tőle. Együtt, közösen gyilkoltak, de Annagret közben másra gondolt, mint ő, más indítékai voltak; közel álltak egymáshoz, mégis két külön ember voltak. Megint mélységes hálát érzett iránta, amiért Annagret nemcsak férfi módra volt okos, mint ő, hanem női módra is. Azonnal megértette, milyen fontos, hogy együtt legyenek – hogy micsoda nem szűnő szenvedés lenne nekik külön lenni az után, amit együtt elkövettek –, míg ő ezt csak most fogta fel.
Andreas agya csak akkor kapcsolt vissza gyakorlatias üzemmódra, miután Annagret bement a sufniba lefeküdni. Hajnali háromig ásott, aztán szünetet se tartva odahúzta és behengerítette a hullát a gödörbe, majd utánaugrott, és hanyatt fordította. Nem akart emlékezni az arcára, ezért egy kis földet szórt rá. Ezután felkattintotta az elemlámpát, és megnézte, van-e valami ékszere. Volt rajta egy karóra, elég vastag és nem is épp olcsó, meg egy értéktelen arany nyaklánc. Az óra elég könnyen lejött, de a nyakláncot csak úgy tudta letépni, hogy fél kézzel megtámaszkodott a homlokán, és nagyot rántott rajta. Szerencsére ebből az egészből semmi sem volt valóságos, vagy legfeljebb csak nagyon rövid ideig. Aztán már csak egy szempillantásnyi idő, és kezdetét veszi a saját örökkön örökké tartó halála, ami majd mindent valószerűtlenné tesz.
Amikor belépett a szerszámosbódéba, az elemlámpa fénysugara az egyik sarokban összegubózva találta Annagretet, aki felhúzott térdét átkarolva, dideregve ült a földön. Andreas nem tudta volna megmondani, mi volt szívbe markolóbb látvány – a szépsége-e, vagy a szenvedése. Eloltotta a lámpát.
– Aludtál?
– Igen. Arra ébredtem, hogy fázom.
– Biztos nem nézted meg, hogy mikor van az első vonat.
– Öt harmincnyolckor.
– Ezt nevezem!
– Ő nézte meg. Nem én.
– Ne vegyük át még egyszer, hogy mit fogsz mondani?
– Ne. Jól átgondoltam. Tudom, mit fogok mondani.
Kicsit hűvös lett a légkör köztük, egy kicsit csikorgós a beszélgetés. Andreasban most először ötlött fel, hogy nekik talán nincs is közös jövőjük – hogy miután együtt elkövették ezt a szörnyűséget, mostantól majd utálni fogják egymást miatta. A bűn felfalja a szerelmet. Már most is, mintha valamikor réges-régen lett volna, hogy Annagret futva jött feléje, és a nyakába ugrott.
– Ha egy évig nem történik semmi – mondta Andreas –, és ha te biztos vagy benne, hogy nem figyelnek, akkor lehet, hogy már majd nyugodtan találkozhatunk.
– Mintha száz évet mondtál volna – mondta Annagret keserűen.
– Végig rád fogok gondolni. Minden nap. Minden órában.
Hallotta a sötétben, hogy Annagret feláll.
– Akkor most kimegyek az állomásra.
– Várj még húsz percet. Nem lenne jó, ha meglátnának az állomáson ácsorogni.
– Szeretnék egy kicsit átmelegedni. Futok egy kört, aztán kimegyek az állomásra.
– Sajnálom ezt a dolgot.
– Hát még én.
– Haragszol rám? Azt is megérteném. Bármit, amit csak akarsz.
– Csak undorodom az egésztől. Mindjárt elhányom magam. Ha csak egyet is kérdeznek tőlem, máris minden ki fog derülni. Annyira undorodom, hogy nem fogok tudni hazudni.
– Fél tízkor értél haza, ő nem volt otthon. Mindjárt lefeküdtél, mert nem érezted magad jól…
– Mondtam már, hogy fölösleges újra átvennünk.
– Bocsáss meg.
Annagret a kapu felé indult, a sötétben nekiütközött Andreasnak, de folytatta az útját. Aztán megállt. – Akkor tehát legközelebb száz év múlva találkozunk, ugye?
– Annagret.
Andreas még soha életében nem volt ilyen kimerült. Nem bírt volna Annagretre gondolni; annál még az is elviselhetőbb volt, hogy befejezze, amit félbehagyott. Az elemlámpával takarékoskodva gondosan behintette a sírt, előbb régi, aztán frissen hullott tűlevelekkel, igyekezett tőle telhetőleg szétrugdosni a lábnyomokat meg a talicska kereke nyomát, majd avart és kerti szemetet szórt szét művésziesen. A bakancsa és a dzsekije ujja feltűnően sáros volt, de annyira kimerültnek érezte magát, hogy nem volt kedve ezzel idegesíteni magát. Viszont váltónadrág legalább volt nála.
A szitáló köd helyébe melegebb ködfelhő ereszkedett alá, amitől mintha egyszerre hirtelen kivilágosodott volna. Jó dolog volt ez a köd. Körbejárta a hátsó udvart, hogy hagyott-e még lábnyomokat meg talicskanyomokat. Már majdnem nappali világosság volt, amikor visszament a hátsó lépcsőhöz, hogy eltávolítsa a kifeszített zongorahúrt. A lépcsőn több volt a vér, mint gondolta volna, a korlát alatti bokrokon azonban kevesebb a hányadék, mint számított rá. Olyan érzése volt, mintha valami hosszú csövön át látta volna a dolgokat. Többször is megtöltötte a locsolókannát a kerti csapnál, és megpróbálta lemosni a vért.
Utoljára a konyhát is ellenőrizte, hogy nem hagyott-e maga után valami nyomot. Csak a mosogató alján volt egy kis víz, attól, hogy ivott a csapból. De az estére felszárad. Bezárta maga után az ajtót, és elindult a rahnsdorfi vasútállomás felé. Reggel fél kilenckor már a lelkészlak alagsorában volt.
De a rendőrség nem jött. Se aznap, se később, se egy hónap múlva – sose jöttek el érte.
De vajon miért nem? Andreas hipotézisei közül az volt a legkevésbé valószínű, hogy a gyilkosság, amit Annagrettel elkövettek, maga a tökéletes bűntény volt. Az még elképzelhető volt, hogy a szüleinek nem tűnt fel, milyen dúlást vitt végbe a dácsa hátsó kertjében: abban az évben épp egy héttel később esett le az első nagy hó. De az hogyan lehetséges, hogy az a felejthetetlenül gyönyörű lány se tűnt fel senkinek a vonaton, se odafelé, se a visszaúton? És hogy lehet, hogy a szomszédok közül senki sem vette észre őket, amikor Horsttal az állomás felé tartottak? Senki se nézett utána, hogy Annagret mit csinált a gyilkosság előtti hetekben? Hogyhogy a kihallgatásokon nem tört meg? Amikor Andreas elvált tőle, Annagret olyan állapotban volt, hogy egy pöccintéstől megtört volna.
Jonathan Franzen: Tisztaság
Fordította: Bart István
21. Század Kiadó, 2022
