Az idén százötven éves Budapest történetének első évtizedeiben tapasztalható fejlődés elképesztő tempóban falta fel a Duna két oldalán álló kisebb-nagyobb házakat, kerteket, szőlőket, temetőket (a sírok aztán darabokra törve részben a rakpartok feltöltésében végezték), illetve a különböző, beépíthető földdarabokat. A két világháború között a korábban alig, vagy épp egyáltalán nem lakott területeken is sorra nőttek ki villák, soklakásos társasházak, vagy középületek: nem volt ez másként Németvölgyben sem, ahol sorra tűntek fel a modernizmus jegyeit magukon viselő, kisebb-nagyobb struktúrák.
A környék beépülésével egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ideje egy katolikus hitközség megalapításának – erre végül 1929-ben került sor, hiszen megalakult a Csörsz utcai Kápolna Egyesület, ami az első években a Vöröskereszt Kórház, majd az Istenhegyi úti Iskolatestvérek, majd a Németvölgyi úti Hadirokkant Otthon kis kápolnájában tartotta az alkalmait.
A közösség egy, a főváros által használatra átadott telken rövidesen saját, állandó templomot is építtetett: az egykori Szendi és Németvölgyi árok ekkor még névtelen tere felé néző, egyszerű épületet 1934-ben szentelték fel.
A két tervezőnek, Fiala Ferencnek és Lehoczky Györgynek jól láthatóan kisebb összegből kellett dolgoznia, így a tornyán két sgraffitót hordozó, haranggal csak 1936-tól rendelkező templomban nem maradt igazán lehetőség a későbbi bővítésre.
Ez ekkor még nem is tűnt nagy problémának, sőt, a Magyarság munkatársa (1934. júl. 3.) úgy érezte, hogy a terv
végre megtalálta azt a középutat, ami már leszámolt a csak moderneskedő formaságokkal és egészségesen vette át a történelmi stilusokból azokat a motivumokat, amelyek csak hasznára lehetnek egy templomépítészetnek.
Az országszerte boltokat üzemeltető szövetkezet, a Hangya alelnök-vezérigazgatója, Wünscher Frigyes által vezetett egyházközség a hívek számának növekedésével rövidesen megérezte a hely hiányát, így a mielőbbi bővítés mellett döntöttek. Ennek első lépéseként a székesfőváros 1937 júniusában lehetővé tette, hogy a szomszédos földdarabon plébániahivatalt, cserkészhivatalt és paplakot magában foglaló házat emelhessenek.
Rövidesen egy nagyobb templom terve is körvonalazódott, annak ellenére, hogy tudni lehetett: a mai Apor Vilmos térig tartó üres terület
A különálló épületre kiírt tervpályázat eredményéről a Fővárosi Közmunkák Tanácsa végül egy évvel később, 1938 júliusában döntött: az erről szóló beszámoló szerint a beérkező tervek elbírálásakor a Tanács alelnöke, vitéz Irsy László (1895-1981) véglegesnek szánt templomtervéhez való illeszkedést is figyelembe vették.
A ma is látható, homlokzatán Orbán János (1887-1940) Keresztelő Szent János-szobrát tartó paplak végül a XVIII. századi dunakeszi Szent Mihály-templomból kéttornyos, neobarokk épületet faragó Oszvaldik Gyula (1884-1940 után) tervei nyomán, 1938-1939-ben emelkedett ki
Németvölgyi árok oldalában.
Az 1938 októberében már a Katolikus Háziasszonyok Országos Szövetsége egyik helyiségeének is otthont adó épületen még több mint egy éven át dolgoztak – a bokrétaünnepét csak a következő októberben tartották meg –, az egyházközség azonban addig sem várt tétlenül, hiszen röviddel a második világháború kitörése előtt, 1939 júniusában megkapták az engedélyt a templom építéséhez szükséges pénz összegyűjtésére.
Az ekkor még csak helyi lelkészségnek számító közösséget Serédi Jusztinián hercegprímás rövidesen plébániává emelte, a hívek pedig nyilvánvalóan tűkön ülve várták, hogy megkezdődjön
háromhajós, belső terében vaskos oszlopkötegeket rejtő, kőlapokkal burkolt épület alapozása.
A tervezés során Irsy egy két évezredes szabályt is figyelmen kívül hagyott: a szentély ugyanis
a később kultúrházzá alakítani vágyott kisebb templom irányába nézett volna.
A munkák megkezdéséhez szükséges pénzösszeg alig néhány hónap alatt összegyűlt, az építőanyagok egy részét pedig már a háború megkezdéséig beszerezték, a híveknek mégis 1941-ig kellett várni arra, hogy lássák a tereprendezés első jeleit.
A Magyarországon kivételes tervek szerint két éven át tartó projektről hamarosan kiderült, hogy a székesfőváros segítsége nélkül kivitelezhetetlen: 1941 októberére a tervezett 600 ezer pengős költségnek még csak alig több mint harmada (240 ezer pengő) állt rendelkezésre, így az egyházközség kérte, hogy a városvezetés egyrészt engedélyezze a rajzok megvalósítását, másrészt pedig pótolja ki a hiányzó összeget.
A Pesti Hírlap (1941. okt. 21.) szerint a 18 méter széles, 32 méter hosszú főhajóra Irsy egy 61 (más források szerint 59) méter magas központi tornyot emelt volna, amit két oldalról egy-egy társa vett volna körbe. A lap hozzáteszi:
A hitelt a közgyűlés jó eséllyel megszavazta, december 14-én ugyanis Seredi bíboros hercegprímás többek közt Karafiáth Jenő főpolgármester, Wünscher világi elnök, illetve az ország elsőszámú kávé- és pótkávéüzeme, a Franck-gyárak vezérigazgatójaként is aktív Ács Simon alelnök jelenlétében megáldotta az alapkövet.
Minden jel arra mutatott, hogy az ügy ezzel biztos útra került, 1944-ben pedig a hívek talán már használatba is vehetik a templomot, végül azonban nem így lett: közbeszólt a történelem, így röviddel azután, hogy nekikezdtek a megalapozó munkáknak, azoknak az egyre súlyosabb anyag- és munkáshiány miatt máris le kellett állítani. Haladékot kértek ezért a fővárostól, ami kikötötte: 1946 áprilisáig el kell kezdődnie a lényegi építkezésnek, két évvel később pedig már állnia kell a végeredménynek. Ezt a határidőt természetesen nem sikerült betartani, noha az altemplom vasbetonszerkezete a háború végére csak megszületett.
Az ügy a Rákosi-féle diktatúra kiépülését kísérő egyházellenesség következtében lassan elhalt, 1948-ban pedig a főváros úgynevezett kegyúri jogát is törölték, így nem maradt mód arra, hogy a katolikusok folytathassák a munkát. A következő nagy változást az államosítások jelentették, hiszen az épületeket 1951-től az állam kezelte, a plébánia azonban továbbra is használhatta azokat.
Az egyházközség lapjában, a Felsőkrisztinában 1999 húsvétján megjelent írás szerint a tulajdonosváltást kimondó határozatban nem tüntették fel a félkész struktúrát, illetve az ott tárolt építőanyagokat, ez azonban nyilván nem jelentett gátat a következő évtizedben történteknek: a Fővárosi Tanács 1964-ben ugyanis kiutalta azt a Gyorsszolgálat Szövetkezetnek, ami raktárként hasznosította a belsőt.
Rövidesen a telket is kettéosztották, a szövetkezet pedig 1966-ban úgy döntött: előbb a földdarabot, majd a megkezdett épületrészt is megvásárolja a fővárostól, illetve az egyházközségtől. A szerződés nem várt meglepetést tartogatott a plébániának, hiszen egyrészt a továbbra is működő temploma felújításához szükséges pénzhez jutott, másrészt azonban a vártnál jóval kevesebbhez, hiszen az Állami Egyházügyi Hivatal szerint
A Gyorsszolgálat Szövetkezet a következő évben az Ipari Épülettervező Vállalatnál (IPARTERV) dolgozó Pál Balázs tervei nyomán kezdett bővítésbe és építkezésbe, a gazda azonban nem tartotta szem előtt a területe határait, így egy közel ötszáz négyzetméter alapterületű szárnyat ragasztottak a korábbi raktárhoz.
Így született meg az a tér képét közel negyven éven át uraló épület, ami a nagyközönség előtt végül szolgáltatóházként, eleinte többek közt egy fodrászatnak, illetve cukrászdának is otthont adva nyitotta meg a kapuit.
Az 1975-ben a Divatfodrász Szövetkezet tulajdonába került, a korszellemhez illeszkedve betonlamellákkal tagolt körerkéllyel a tér felé néző ház a következő évitzedben számos boltnak adott otthont, végül azonban a Randevú, illetve az előbb vele párhuzamosan működő, majd azt jócsán túlélő Hully-Gully diszkó otthonává vált. A moszkvai olimpiáról aranyéremmel hazatért birkózó, Növényi Norbert és barátai által 1991 szeptemberben életre hívott hely a Pesti Hírlap a megnyitásról beszámoló riportja szerint éjjel szórakozóhelyként, napközben pedig kulturális térként akart működni.
A kulturális rendezvények persze jóval kisebb nyomot hagytak a köztudatban, mint az éjszakai órák történései, hiszen a színpadon a legnagyobb nevek tűntek fel, az utcán nem ritkán a város legnagyobb verekedései történtek, a vendégek pedig itt láthattak először modern fénytechnikát, illetve műhózáport. A kerület egy korábbi önkormányzati képviselője az Ittlakunk.hu-nak arról is mesélt, hogy egyszer még egy tűzpárbajra is sor került, amiben a rendőrök az 59-es villamos árkában kerestek menedéket a nyilvánvalóan nem vaktöltényekkel lövöldözők elől.
Növényi önéletrajzi kötetében (A Növényi, 2016) a kilencvenes évek eleji éjszakai élet egy fontos figurájáról, a Rákóczi téren lányokat is futtató, kokaindílerként Magyarországon először nagy pénzeket felmarkoló Muskovicsról is megemlékezett, aki egyszer egy csapat albánnal támadta meg az általa egyébként megvásárolni kívánt diszkót:
Provokálták a vendégeket, volt, akit meg is ütöttek. A portások, köztük Pém László sokszoros válogatott ökölvívó és az öcsém, aki a portát vezette, felszólította őket, hogy hagyják abba ezt a viselkedést, vagy távozzanak. Erre géppisztolyt vettek elő, az egyiket Laci fejéhez, a másikat az öcsémre tartották. Szerencsére nem fordult ennél komolyabbra a dolog. Ordítoztak összevissza, játszották a félelmetest, majd hőzöngve elmentek.
Muskovics másnap úgy tért vissza, mintha mi sem történt volna. Azonnal kidobták.
A kilencvenes évek eleji vadkapitalizmusnak megvolt tehát a maga vaskos hátránya, hiszen egy ideig maga az olimpikon is golyóálló mellényben járt, rövidesen pedig arra is rájött, hogy a zsarolási hullámnak sosem lesz vége.
Épp huszonöt éve, 1998 februárjában tulajdonostársával, a nemrég elhunyt Ribáry Kamillóval együtt a végleges bezárás mellett döntöttek, hiszen egyrészt hónapok óta nem tudták kifizetni a bérleti díjat, másrészt pedig a Postabanktól felvett hitel törlesztésével is jócskán elmaradtak.
A katolikus egyházközség ekkorra már egy teljes éve harcolt azért, hogy az épület saját területére áthúzódó része miatt valamilyen kártérítést csikarjon ki, így az eladás hírére 1998 húsvétján gyűjtésbe kezdett, remélve, hogy közadakozásból, illetve esetleges más forrásokból megvásárolhatja az akkor már a Délbudai Fodrász Szövetkezet és hét társa tulajdonában lévő ingatlant.
Alig két hónap alatt több mint 60 millió forint gyűlt össze, az eladók azonban 420 milliót (plusz az épületre érvényes ÁFA) kértek, így a tárgyalások hosszú hónapokon át folytak. Egy névtelen adományozó 40 milliós ígéretének köszönhetően a plébánia 1999 elején már százmilliót tudott felmutatni, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye pénzügyi segítségével, illetve a polgári jogi igények hetvenmilliós árcsökkenést hozó érvényesítésének köszönhetően pedig végül a végső összeg is megszületett: 1999-ben és 2000-ben végül két részletben összesen 149,216 millió forintot fizettek, úgy, hogy
Az egykori templomterv valóra váltása egyetlen pillanatra sem vetődött fel: a plébánia lapja szerint ezt a tér időközben megvalósult rendezése lehetetlenné, a Farkasréti Mindenszentek Plébánia gyalog is csak húsz percre eső modern temploma (ép. Szabó István, 1975-1977) pedig feleslegessé tette.
Hogy mit tudunk majd kezdeni vele, mit tudunk rá építeni, nem csak téglából, hanem lélekből, az a Szentlélek segítsége mellett rajtunk múlik!
– írták, rövidesen pedig a döntés is megszületett: Irsy tervének vonatkozó szeletét adatálva Müller Ferenc és Szauer Tibor tervei szerint végül 1999-2000-ben kolumbáriumot hoztak létre benne, ennek bevételeiből pedig az egyházmegyei kölcsönt is vissza tudták fizetni.
A helyzet ezzel nyugvópontra juthatott volna, a kerület azonban nem adta fel, hiszen 2004-ben meghívásos tervpályázatot írt ki a területre. Az öt meghívott szakember közül végül négyen,
adtak le tervcsomagot, a nagy nevekkel megtömött, főleg építészekből álló zsűri – ennek elnöke a kerület akkori alpolgármestere, a belsőépítész Lovas Pál, Bolberitz Henrik, Kerényi József, Melocco Miklós, Pazár Béla, Reimholz Péter, Dr. Vizi E. Szilveszter, a kerületi főépítész Nagy Ervin, Papházi András) pedig úgy érezte, hogy közülük Makoveczét illeti az első díj.
Az indoklás szerint az oldotta meg a legjobban
a természeti környezethez való illeszkedést, a Hegyvidék építészeti arculatának és karakterének megőrzését, az építészeti megformálást, a beépítési koncepció városi szövetbe való illesztését, és a […] programnak megfelelő […] kialakítást.
Az Országépítő folyóiratban néhány évvel később (2005/1.) közzétett értékelés szerint a mű meghatározó pont lehetne a téren, hiszen igényes, szenvedélyes, és lelkesült, sőt, az erényeivel és vitatató részleteivel együtt is egy szuverén, szuggesztív alkotás.
Örök alkotás. Rendkívüli módon átgondolt, kidolgozott mű. Ez a pályamű fejezi ki legjobban egy szakrális középület funkcióját. Égbetörő tornyaival, a modernség sablonjait elkerülõ, de a figyelmet magára vonó épület, a Hegyvidék Katedrálisa lesz
– írták róla.
Az egyházközséghez szorosan kötődő – 1942-ben épp itt elsőáldozó – Makovecz úgy érezte, ez lesz élete fő műve, hiszen
a gyermekkor nyugtalan és tragikus, mégis fénnyel áradó, félbehagyott, majd meggyalázott helyén kell egy valaha elkezdett templomot befejezni.
Ez a nyomás végül egy igen komplex tervanyagot eredményezett: a templomba lépve a hívek vonuló szenteket, bukott angyalokat és kárhozott embereket mutató, ferdén le- és felfelé futó hidakat láthattak volna, amik kereszteződésébe a Krisztus arcát viselő Mihály arkangyalt akarta állítani, a felszín feletti terek kétharmadának pedig a földalatti inverzét is meg akarta építeni.
Ezt az ötletet kétféleképpen is indokolta: egyrészt mielőtt a Megváltó harmadnapon feltámadt, és felment a mennybe, rövid időre pokolra szállt, másrészt pedig úgy érezte, hogy az így létrejött kép jól szimbolizálná a világ drámáját, amiben a Sátán mindent elkövet, hogy az egyensúlyt a saját oldalára billentse.
A munkálatok során Makovecz a negyvenes évek óta létező alapokat, illetve az alagsor tereit is fel akarta használni, ez a gondolkodásmód más fronton azonban egyáltalán nem jelentkezett, hiszen a nyersen hagyni kívánt pillérek és falak, a faszerkezetű templomhajó, illetve tornyok önmagukban is nagy összeget húztak volna ki az egyház zsebéből,
A mélytemplom az altemplommal közös keresztfalát tükörrel lefedni akaró építész már ekkor úgy érezte, hogy a kőből és fából készült, néhol aranyfüsttel borított berendezéseket a vele számtalanszor együtt dolgozó Mezei Gáborral kell elkészíttetni, a szobrász személyét ekkor azonban nem választotta ki, noha jó esély látszott arra, hogy ebben a tervpályázatot értékelő bizottságban ülő Melocco Miklósra számít majd.
A Kovács Zsolt Makoveczcel készített interjúit összefogó Szentek és kárhozottak című kötet szerint során a tervező számos alkalommal került igen messze a katolikus templomépítészet kapcsán felmerülő gondolatoktól és megoldásoktól, majd mozdult el érdekes irányba: a templomhajó domború gerincét és bordái szerinte
a mellkasbelső, a tüdő és a szív, a »lélek«-zés helyét jelenítik meg, ahol megindul a lélek az áldozathozatal előtt.
A Szentek és kárhozottak temploma nevet kapott óriásnak persze nem csak a belső tereibe, de a külső homlokzataira is jutott a katolikus templomokra nem öncélú óriásokként tekintők számára furcsa gondolatok: az angyalszárnyakat is mutató tornyokat
ölelő »jegenyék« közül előre néző szemek a fába költözött lélek formái. Ezekbõl az ablakszemekből árad a harangszó. A tornyok kilengése a szélben a szerkezetek tûréshatáráig lehetséges, a csúcsnál körülbelül 1,5 méter. A szélben hajladozó jegenyékkel ölelt zengőszemű tornyok áldozatra szólítják fel az élő világot
– derül ki az Országépítő által idézett beszélgetések egyikéből.
A kétségkívül méretes összegeket felemésztő beruházás bonyolultságát Makovecz alig néhány mondattal indokolta: szerinte az Ég és Föld, illetve a megváltott és megváltatlan világ kapcsolatát nem lehet
A sokak által Gaudí nemsokára valóban elkészülő, százharminc éven át építési engedély nélkül formálódó Szent Család-templomához (Sagrada Familia) hasonlított óriás pillanatok alatt kavarta fel az állóvizet, hiszen sorra záporoztak a támogató, illetve az azt ellenző kiállások, mind a szakma, mind a nagyközönség oldaláról. A barcelonai jelképpel való hasonlóságra egy 2005-ös portréfilmben Osskó Judit is rámutatott, amire Makovecz így reagált:
– Egyrészt a méretek, tehát a tornyok méretei is adják ezt, amellett, hogy a Sagrada Família sokkal nagyszerűbb épület, mint amit én valaha is ki fogok tudni találni.
– Ezt majd eldönti az utókor.
– De nem. Nincs… az utókor. Nem érdekel az utókor.
A Püspöki Konferencia támogatásának hiányát a tervező Rényi András művészettörténész szerint igen rosszul élte meg: a szakember épp a Mindentudás Egyeteme egyik felvételének előkészítése miatt járt nála, mikor befutott a hír: az egyház nem áll ki az álma mellett – írta a 444.
A dühöngő Makovecz eszerint
pallérozott, tájnyelvi ékítményekkel földíszített magyarsággal
küldte el melegebb éghajlatra Erdő Pétert és a teljes magyar püspöki konferenciát.
Rényi szerint az általa nagyon tehetségesnek tartott tervező egy idő után elszállt a szereptől, amit magára vett, amjd hozzátette:
Én nem voltam vele korábban kapcsolatban, de azonnal barátkozott, úgy érezte, hogy elengedheti magát, és a hírtől olyan dührohamot kapott, hogy kútba esett a beszélgetés.
Az organikus építészet egyik legfontosabb arcaként nemzetközi szinten sokáig a legismertebb magyar építésznek számító Makovecz élete utolsó évtizedének jó részét erre a tervre áldozta: a pályázatra leadott rajzokat erősen átdolgozta, majd Szentek és Kárhozottak Temploma helyett a Szent Mihály-templom, illetve a Feltámadás Temploma nevet adta neki. A véglegesnek szánt verziót 2011 júniusában a hatvan, Vatikánba meghívott keresztény művész egyikeként személyesen is bemutatta XVI. Benedek pápának, sőt, az aktuális köztársasági elnök, Schmitt Pál felesége, Makray Katalin is kiállt a projekt mellett.
Ez az anyag ekkor még sem a kormány, sem az egyház figyelmét nem keltette fel, az építész alig néhány hónappal később, 2011 szeptemberében bekövetkezett halála után pedig az hosszú évekre lekerült a napirendről. Az egy évtizeddel korábban a tervzsűriben ülő Nagy Ervin azonban bizakodó volt, és a Heti Válasznak kijelentette:
Olyan templomot tervezünk, ami legalább 300 vagy 500 évig fennmarad. […] Ám vagy most, egy-két hónapon belül elindul az építkezés, vagy nem lesz belőle semmi.
Az alkotómunka a háttérben tovább folyt, hiszen Nagy továbbra is finomította a részleteket, sőt, az örökösökkel együtt már azt is eldöntötték, hogy a kétszáz, süttői mészkőből faragott angyalalak egyszerűen sokszorosítható mintáját valóban az akkor már nyolcvanas évei elején járó Melocco fogja elkészíteni.
A szobrász évekkel később, a HírTV egyik műsorában kijelentette:
Miért kell hát megépülnie ennek a templomnak? Önvédelemből. Ha az ember olyan helyen lakik, ahol ilyen felemelő, szép épületek vannak, az ő lelke is megszépül.
A témát végül a plakátkampányokban jeleskedő, Békemenet-szervező kormányközeli alapítvány, a Civil Összefogás Fórum (CÖF) karolta fel, ami
a katolikus egyház azonban rövidesen jelezte, hogy a megkérdezése nélkül nem lehet gyűjtést indítani, az építésről pedig a püspök dönthet, hiszen neki kell tudnia, hogy képes lesz-e fenntartani az óvatos becslések szerint akár évi százmillió forintot is felemésztő épületet.
A Válasz Online-nak Erdő Péter bíboros két évvel ezelőtt arról beszélt, hogy 2020-ban megkereste őt az elhunyt építész irodája, illetve családja, és bemutatták a legfrissebb terveket, illetve az arról készült rövidfilmet, majd hozzátette: úgy érzi, hogy a projekt „irdatlan összegeket” emésztene fel, sőt, ha azt nem a Magyarországon párját ritkító minőségben építik fel, akkor a megoldások ki vannak téve a gyors romlásnak.
Erdő mindezek mellett – a terv művészeti értékének megkérdőjelezése nélkül – úgy érezte, hogy Budapesten lelkipásztori szempontból biztosan
A helyzetet nyilvánvalóan mérgesebbé tette a bíboros és az építész közti mély, jórészt a Piliscsabán a kilencvenes és kétezres évek folyamán fokozatosan kiépült, néhány éve véglegesen elhagyott Pázmány-kampusz fenntarthatatlanságában gyökerező ellentét, illetve a számos lelkész mellett a Szemlélek szerzője, Gégény István szerint is teológiailag ingoványosnak számító szimbolika, ami miatt többek közt az Apor Vilmos téri egyházközség 2020-tól haláláig tevékenykedő plébánosának, dr. Pákozdi Istvánnak is felszaladt a szemöldöke:
Az eredetileg az Apor Vilmos térre szánt nagytemplom katolikus lett volna. Ez sem áll fenn Makovecz Imre álma esetében. Ő ráadásul nem hasonlítható Antoni Gaudíhoz, a spanyol művész ugyanis nem öncélúan, hanem alázatosan, a katolikus egyházzal egyeztetve, a katolikus tanítással összhangban alkotott.
Az építész fia, a nevét viselő alapítványt vezető Makovecz Pál a fentebb említett Erdő-interjú 2021 januári megjelenésével majdnem egyidőben a Kossuth Rádió reggeli adásában beszélt a témáról, és kijelentette: ha azonnal hozzálátnának az építéshez, akkor a templom tíz év alatt készülhetne el, a helyszín azonban biztosan nem lehet majd az Apor Vilmos tér, hiszen ott időközben végleges megoldást találtak a terület hasznosítására.
Ez valóban így történt: a felsőkrisztinavárosi közösség 2015 elején eldöntötte, hogy közösségi házzá bővítik az addigra már felerészt megtelt urnatemetőt, a lapostetőre pedig keresztutat terveznek. Utóbbi máig nem létezik, a korábbi átépítést is jegyző Müller Ferenc tervein szereplő közösségi ház azonban alig két év alatt, 2017 júniusára valósággá vált. Az MTI híre szerint összesen 710 tonna törmeléket eredményező munkák 600 milliós költségének közel negyedét, 140 milliót a kormány állta.
A sajtó által sokszor katedrálisként emlegetett nagy templom megvalósításának álmát az ügy néhány szereplője nyilvánvalóan máig sem adta fel, sőt, rövid időre az a hír is felröppent, hogy a kormány a Gellért-hegy tetején, a Citadellán valósítaná meg az álmot. Ez végül szerencsére kacsának, vagy épp csak ötletszinten felmerült pillanatnyi gondolatnak bizonyult.
Az Apor Vilmos téren mindezek a változások szerencsére már nem zavarhatnak sok vizet, hiszen a háborús sérüléseiből gyorsan helyreállított, a hatvanas években kis mértékben bővített templom ma is büszkén áll a helyén, a külvilág felé mutatva Árkay Bertalanné Sztehlo Lili csodás, a keresztút állomásait mutató üvegablakait. Makovecz Imrének ma, tizenkét évvel halála után sem áll középülete a fővárosban, az életmű koronaékszerének saját honlappal is támogatott megszületésére pedig jelenleg nem látszik esély.
