Almodóvar hetven fölött írta meg az első könyvét, ami ellenáll bármiféle fóliázásnak

Pedro Almodóvar öregszik. Ez nem csak onnan látszik, hogy az utóbbi filmjei közül több is, legnyilvánvalóbban a nagyszerű Fájdalom és dicsőség, a számvetés igényével, a régóta görgetett, személyes és közösségi sérelmek feldolgozása céljából készült. Abból is sejthető, hogy megírta az első könyvét. Az utolsó álom spanyol nyelven 2023 tavaszán, magyarul ősszel jelent meg, és több szempontból is kulcsot ad egy olyan életműhöz, amelyhez nem kell kulcs.

Ez nem ellentmondás, és nem is fölösleges túlmagyarázása a filmjeinek. Az utolsó álom novellái szorosan kapcsolódnak Almodóvar rendezéseihez: több helyen megvilágítják azok keletkezéstörténetét, vagy alternatív változatot adnak egy-egy film történetére. Eközben leplezetlenül személyesek, mint ahogy Almodóvar filmjeinek java része is az, különösen a legsikerültebbek.

A novellák tulajdonképpen még személyesebbnek mutatják a filmeket, mint amilyennek a moziban tűntek, mert egyértelművé teszik azokat a kapcsolatokat, amelyek a rendező magánéletéhez és az őt ért művészi inspirációkhoz fűzik az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén-t, a Mindent anyámról-t, a Rossz nevelést vagy a Megtört öleléseket.

Hogyan talál rá számára fontos hétköznapi motívumokra, műalkotásrészletekre vagy csak egy-egy mondatra Almodóvar, melyek aztán különféle kacskaringókkal kikötnek valamelyik filmjében?

„Az utolsó álom megírásához meg kellett halnia anyámnak”

Az utolsó álom tehát ilyen értelemben műhelynapló, a filmek teljesebb megértését segíti. Ugyanakkor önportré is egy olyan művésztől, aki az írást nem tartja másodrendűnek saját munkájában. „Gyerekkorom óta írónak éreztem magam; mindig is írtam. Ha valami, akkor írói hivatástudatom világos volt számomra; s ha valamiben nem vagyok olyan biztos, akkor azok az elért eredményeim” – írja a bevezetőben, és az ő esetében ezt nem a könyv létjogosultságát bizonygató állításként olvassuk. Mindig maga írta filmjei forgatókönyvét, két Oscar-díja közül az egyiket forgatókönyvíróként, a Beszélj hozzá! révén nyerte.

Az írás tehát magától értetődő tevékenysége, és amikor művészi anyaggá gyúrja életének meghatározó eseményeit, akkor is előbb ír, mint filmez. Időnként félretesz novella- vagy forgatókönyv-kezdeményeket, mert nincs ott mögöttük az életanyag, amelyre a befejezéshez szüksége lenne. Hogy az életnek utol kell érnie a művészetet, különösen a kötet címadó novellájával kapcsolatban egyértelmű: „Az utolsó álom megírásához meg kellett halnia anyámnak.”

Az írói életforma természetessége, sőt automatizmusa azt is jelenti, hogy Almodóvar írásainak gyűjteménye egyúttal életének történetét is kirajzolja. A szélesebb közönség is tudja róla, hogy felnőtté válása és művészi bemutatkozása Spanyolország modern kori történelmének egyik legizgalmasabb időszakára esett: azokra az évekre, amikor a diktatúra fokozatosan demokráciává alakult, mint a rút, szürke bábból kibontakozó, színes pillangó.

Olyan giccses hasonlat ez, amit Almodóvar pont nem ír le, de akár le is írhatta volna, mert a hetvenes évek derekán kibontakozó, madridi központú underground kultúra, a La Movida meghatározó alakjaként szándékosan kereste a harsány, túlzó, melodramatikus gesztusokat, önkifejezési formákat. Franco halála után a spanyol nagyvárosokban egyre lelkesebbé és láthatóbbá vált a fiatalok ellenkultúrája, akik a konzervatív és (legalábbis szavakban) vallásos önkényuralom alóli felszabadulást polgárpukkasztó megmozdulásokkal ünnepelték, bátran merítve az akkori francia, olasz és amerikai avantgárd művészet trendjeiből is.

A kis kasztíliai faluból származó, gyerekkora meghatározó részét egy nyugat-spanyolországi vallásos iskola diákjaként töltő Almodóvar Madridba érkezve kettős életet alakított ki a hetvenes évek elején. Nappal az állami telefontársaság hivatalnokaként lébecolt, éjjel punkkoncerteket, színházi előadásokat és gerilla filmforgatásokat látogatott és szervezett.

Meg melegbárokba járt – ekkoriban vállalta fel homoszexualitását, de nem is felvállalta, inkább ünnepelte. Egyik novellája, az Egy szexszimbólum vallomásai egy transzvesztita előadóművész monológja, a főhős pedig nemcsak a Mindent anyámról apafiguráját előlegezi, hanem hasonlít a szerepet játszó, de éppen a szerepjátszásban önazonosságra találó Almodóvarra is. A novella világa és a beszélő alakja leginkább John Waters szintén ekkoriban készült filmjeire, illetve ágról szakadt, női ruhás férfijaira emlékeztet. Olyan kalandos életű, számkivetett emberekre, akik a nélkülözés, az állandó megaláztatások ellenére intenzíven és szabadon élnek, leszarva – olykor konkrétan – bármiféle társadalmi közmegegyezést.

A queer identitás megélése és ismétlődő válságai visszatérő téma Az utolsó álom novelláiban. Ezt húzza alá a Colm Tóibín Thomas Mannról írt regényéből, A varázslóból származó mottó is „fiúkra vetett futó pillantásokról” és arról, hogy az elbeszélő számára „elképzelhetetlen volt, hogy ne jegyezze fel a naplóiba e pillantások titkos erejének üzenetét”. E motívum felől olvasható a harsány és szappanopera stílusú Egy szexszimbólum vallomásai, míg A látogatás a Rossz nevelés egyik kulcsjelenetét bontja ki a filmtől eltérő változatban, a Túl sok nemváltoztatás pedig mintha a Fájdalom és dicsőségben megismert színész és rendező párkapcsolatának történetére pillantana vissza.

A legbátrabbnak nevezhető melegnovella viszont a Megváltás, ez az apokrif és homoerotikus Jézus-fantázia, amely biztosan megbotránkoztatná azokat, akik szerint az Almodóvaréhoz hasonló könyveket le kellene fóliázni a könyvesboltokban.

Szerencsére az ilyen emberek eleve kezükbe sem vennék Az utolsó álmot, mert feltételezhetően csak müzlisdobozokat és törvénytervezeteket olvasnak. Ráadásul félre is értenék a szöveget, mert a hatvanas-hetvenes évek fordulóján keletkezett Megváltás a szerző fiatal korára rácáfolóan érett, finom mívű novella, amely valójában nem kicsúfolja, hanem komolyan veszi és logikusan gondolja tovább a Krisztus-történetet.

Magányos vámpírok, őrült Csipkerózsikák

„Az új évszázadban borúsabbá, szigorúbbá és melankolikusabbá válok; olyasvalakivé, aki bizonytalanabb, és jobban fél – immár ebből az állapotból merítek hát ihletet. Ezt igazolják a filmjeim, különösképp azok, amelyeket az elmúlt hat év során készítettem” – vallja be a szerző azt, amit hűséges nézői egyébként is láthattak a filmjein. Éppen emiatt örülhetünk neki, hogy a Megtört ölelések, a Fájdalom és dicsőség vagy a Párhuzamos anyák témáit, motívumait árnyaló novellák mellett Az utolsó álom Almodóvar régebbi alkotói korszakaiból is merít.

Néhány novella kifejezetten a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli, „posztmodern” Almodóvart juttatja eszünkbe, aki műfaji idézetekkel és keverékekkel, a különféle kulturális regisztereket összeolvasztva dolgozott. Ma már erről a művészi gyakorlatról is konzervatívabban nyilatkozik. „Nagyon szeretem a keverékeket, a mutációkat azonban nem” – írja saját közelítésmódjáról, hozzátéve, hogy tapasztalata szerint minden filmje esetében „van egy pillanat, amikor a cselekmény az, ami, és nem szabad megváltoztatni sem a természetét, sem a műfaját”.

Az egyedi történetek saját világának, saját hangjának megtalálásáról van szó, ami nem jelenti azt, hogy ezek a történetek ne kapcsolódnának ezer szállal más mitológiákhoz, művészi hagyományokhoz. A tükrös szertartás például olyan vámpírnovella, amely hangütésében és a rémalak ábrázolásában leginkább a hetvenes-nyolcvanas évek szerzői vámpírfilmjeihez, Herzog Nosferatujához és Tony Scott Az éhségéhez hasonlít, illetve előképe is lehetne két másik, újabb vámpírművészfilmnek, az Albert Serra rendezte Halálom történetének és a Pablo Larraín-féle El Condénak.

A vámpírmítosz sajátos felelevenítése, illetve egy másik novella, a Johanna, az őrült Csipkerózsika a lelket eltorzító hatalomról, a hatalmasok perverzióiról és különféle defektusairól is szól.

Nem nehéz ezekben a történelmi korokba helyezett vagy alapmeséket felelevenítő történetekben a diktatórikus Spanyolország tükörképét meglátni, a novellák szerzőjét viszont az allegóriánál jobban érdekli a műfaji kísérletezés, a játék, a séták a fikció erdejében.

Tanulságos észrevenni, Almodóvar mennyire együtt gondolkodik a vele egyívású, a posztmodern műfajváltozatok iránt ugyancsak érdeklődő rendezőkkel. Maga is felveti, hogy David Fincher akár az ő, Miguel élete és halála című novellájából is kindulhatott volna a Benjamin Button különös élete elkészítésénél (valójában persze Fincher és forgatókönyvírói egy F. Scott Fitzgerald-elbeszélést dolgoztak fel).

Almodóvar írói hivatástudata tehát világos, és novellái élvezetes, színvonalas olvasmányok. Mégis folyton a filmekkel lépnek párbeszédbe, a saját és mások rendezéseivel.

Emiatt Az utolsó álom azoknak adja a legteljesebb élményt, akik ismerik Almodóvar rendezéseit, és van némi képük azokról a történelmi mozgásokról és művészeti hagyományokról, amelyek alapvetően formálták a szerzőt.

Aki nincs ennyire felkészülve Almodóvarból, annak a könyv kevert műfajú, változatos témákat mozgósító és minden háttértudás nélkül is mélyen személyesnek mondható novellák szép gyűjteménye.

Pedro Almodóvar: Az utolsó álom. Fordította: Mester Yvonne. Athenaeum Kiadó, 2023, 192 oldal, 4999 Ft.