Halott bátyja személyiségébe bújva lett hadvezér egy kínai lányból

Csu a lován ült várakozó serege élén. A külsőségek kedvéért viselte a szablyáját, amit még a szorgos gyakorlás ellenére is alig tudott kivonni a hüvelyéből egyetlen mozdulattal. Mintha megint szerencsétlen szerzetes lennék. Eltűnődött, a kapitányai tudták-e pontosan, mennyire tehetetlenné vált. Ebben az összecsapásban minden a külsőségekről szólt. Ahogy maga a mandátum is. A Fény Atyjának égi mandátuma felszíthatott egy sereget, hogy kövesse őt, de csak mert összeforrt a hittel, hogy új korszakot fog bevezetni. A saját mandátuma, ami mögött nem állt efféle hit, nem volt több egyszerű fénynél.

Egyelőre.

Ahhoz, hogy ennél több lehessen, előbb túl kell élnie, ami előttük állt. És bár ez az összecsapás csak a külsőségekről szólt, ugyanannyira igazi volt, mint az élet és a halál.

Köd kavargott a sík fölött. Mozgás közben Csu messze, a magasban geometriai alakzatokat látott, mintha megpillantotta volna a Jáde császár égi birodalmát. A bástyák egyenes széle; Pienliang híres Vaspagodája és csillagászati óratornya. A felső világ és az alsó világ is teljes hallgatásba burkolózott.

Szellő sodródott feléjük a Sárga-folyó irányából. A köd megmozdult és megritkult. Csu a kapitányai sápadt, eltökélt arcára nézett – kelet felé meredtek a ködön át, a Jüan tábor felé. Ebben a pillanatban nagyon sok minden a Csúba vetett bizalmuktól függött. Ő pedig egy nagy, ingatag kupacnyi ismeretlenbe vetette a bizalmát. Abba, hogy Oujang tábornok tényleg megtette, amit mondott. Abba, hogy sikerült neki az a lehetetlen lövés. Abba, hogy a miniszterelnök megtalálta a levelet, és abba, hogy megfelelően válaszol majd rá.

Még egy kicsit szükségem van a bizalmukra.

Rekedt, tompa kiáltás harsant:

– Csu parancsnok…!

A köd eléggé szertefoszlott ahhoz, hogy lássák a környezetüket. Keleten látták a Jüan tábort, ahogy arra számítottak, benne emberek nyüzsögtek. Nyugaton azonban…

Első pillantásra az ember téli erdőnek is hihette volna a tövises, függőleges vonalakat. Az az erdő azonban nem fákból állt. Hanem árbócokból. Az éjszaka közepén egy hajóraj siklott fel a Sárga-folyón, és még mindig egy sereg ömlött elő belőle.

– Igen – mondta Csu. – A Jüan segítséget kért a jangcsoui Csang családtól.

Figyelte az arcukra kiülő kétségbeesést. Tudták, ez mit jelentett: kelet felől az eunuch tábornok, nyugat felől pedig a Csangok hadserege közé szorultak. Tudták, hogy Csen így nem küld majd ki csapatokat. Ő és a miniszterelnök meghúzzák magukat, abban a reményben, hogy nyárig kibírják az ostromot. Odakint fogják hagyni Csút, hogy lemészárolják.

Ő hevesen azt gondolta: Bízzatok bennem!

Ekkor mechanikusan összerándult valami a Jüan táborban, és lövedék csapódott a keleti falba. Pár pillanat múlva mély morajlás hallatszott, akár a távoli mennydörgés, és a falból vastag, fekete füstoszlop szállt fel. Nem egy sziklát lőttek ki – hanem egy bombát. Egy második hajítógép is működésbe lendült, majd egy harmadik is. Ostorként csapódó karjaik kavargó csillagokként íveltek át az égen. Csu a gyomra mélyén érezte a robbanásokat. Megpróbálta elképzelni, mi történhet a városban Csen és a miniszterelnök között. Most, hogy minden megváltozott, ki fog elárulni kit?

A robbanások fénye megvilágította a kapitányai arcát.

– Várjatok! – parancsolta. Mintha ideges lovakat kellett volna visszatartania. Érezte, hogy kicsúszik a kezéből a felettük gyakorolt irányítása. Ha csak egyikük is megfutamodik, a többiek követnék…

A lapos ég alatt nem léteztek árnyékok. A reggeli köd elpárolgott, és Oujang tábornok serege közben felbukkant a táborból, és gyülekezni kezdett a sík túlsó felén. A szárnyakon lovas egységek sorakoztak fel. Holnap délig kapsz időt, mondta az eunuch. Közeledett a dél, és Pienliangból még mindig nem jött ki senki. Csu tehetetlenül figyelte, ahogy a serege egyes részei mozdulatlan tömbbé mosódtak össze. Várnak. Csak a lángkék lobogók mozogtak odafent. Az ezt követő rettenetes, elnyújtott másodpercekben Csu szinte hallotta a vízóra csöpögését. Az egyre lassult, az utolsó csepp után aztán rettentő, elnyújtott csend következett.

A csendet egyetlen lüktetés szakította meg. Egyetlen dob, amely mintha szívként dobogott volna. Aztán egy másik is felvette a ritmust, majd még egy. Nyugatról is megérkezett a válasz. A Jüan és a Csang seregek egymással beszéltek. Felkészültek.

Hszü Ta odalovagolt Csúhoz. A többi kapitány odakapta a fejét, hogy figyeljék. Csiao nézett oda a leggyorsabban. Amikor megmutatta neki a mandátumot, meggyőzte, hogy kövesse – egyelőre. De az Anfeng biztonságában történt. Most Csúnak eszébe jutott, hogy magára hagyta őket a Jao-folyónál – hogy az élet és halál gyakorlatias kérdéseiben Csiao a vezetésbe és a számbeli fölénybe helyezte a bizalmát. Csu érezte, hogy a hite hajszálon függ csupán.

Hszü Ta halkan, sürgetően így szólt:

– Már dél van. Mennünk kell! – És Csút egyenesen szíven találta a fájdalom, amikor rájött, hogy ő is kételkedik benne.

Elnézett mellette a távoli mongol seregre. Túl messze álltak, hogy egyenként kivehesse az alakokat. Vajon az élvonal közepén az a fénylő pont Oujang tábornok lehetett?

És Pienliangból még mindig nem jött ki senki.

A dobok ritmusa egyre zaklatottabbá vált. Gyorsuló ütemük olyan nyomást teremtett, ami majd felőrölte az idegeiket; bármelyik pillanatban megindulhattak, hogy két sereg zúduljon Csúra. Ők mérnek majd rá megsemmisítő vereséget. Csakhogy korábban is szenvedett már vereséget. Egész életében rettegett tőle, aztán semmivé lett, és felépült belőle.

Visszanézett Hszü Tára, és mosolyt erőltetett az arcára.

– Higgy a sorsomban, bátyám. Hogy is halhatnék meg itt, mielőtt még bárki is ismerné a nevemet? Én nem félek.

De ő félt. Látta, milyen nagy terhet helyez Hszü Ta szeretetére és bizalmára azzal, hogy azt kérte, maradjon, amikor úgy tűnt, minden elveszett. A közös gyerekkoruk és hosszú évek óta tartó barátságuk ellenére rájött, hogy nem tudta, Hszü Ta mit választana. Megfeszültek az ifjú nyakizmai, és Csu szíve idegesen rebbent. Aztán ki tudja, mennyi idő múlva Hszü Ta csendesen azt válaszolta:

– Túl nagy kérés, hogy egy egyszerű ember minden hitét a sorsba vesse. De én hiszek benned.

Követte a fiatal nőt, miközben végiglovagolt a hadisorok mentén. Ahogy az emberei sápadtan felé fordultak, egyesével a szemükbe nézett. Hagyta, hadd lássák az önbizalmát – a saját magába, a sorsába és a jövője tündöklésébe vetett ragyogó, megingathatatlan hitét. És beszéd közben Csu látta, hogy ez az önbizalom megérinti őket és megveti a lábát a lelkükben, amíg azzá nem váltak, amire neki szüksége volt. Amit akart.

Azt mondta:

– Várjatok! Várjatok!

*

A dobok most már folyamatosan, elviselhetetlenül bömböltek. És aztán megkezdődött. Mozgásba lendültek. Két egyfelé tartó sereg: gyalogság vezette a nyugatit, lovasság a keletit. A látványra Csút különös nyugalom öntötte el. Egy fal vette körül, amit színtiszta hit alkotott, és a lelke mélyén tudta, hogy minden erejét fel kell használnia, hogy saját maga és a közeledő iszonyat között tartsa. Oujang tábornok lovasságának alakulatai menet közben szétterjedtek, és egy idő után úgy tűnt, a látóhatár minden szegletéből emberek tartanak feléjük. A lobogók alatt csillogtak a lándzsáik és a kardjaik: hátulról minduntalan megújuló hullámot alkottak, mígnem sötét, feléjük ömlő óceánná nem olvadtak. Még ilyen távolból is elért hozzájuk a hang: az emberek és az állatok egyre erősödő morajlása, amelyet a dobok szava kísért.

Csu lehunyta a szemét és hallgatta őket. Abban a pillanatban nemcsak hallotta, de érezte is a világot: a dolgokat összekötő és sorsuk felé vezető, láthatatlan szálak rezgéseit. A sorsuk felé, amit kaptak és elfogadtak – vagy maguknak választottak, a vágyuktól vezérelve.

És hallotta a pillanatot, amikor megváltozott a világ hangja.

Felpattant a szeme. A keleti dobok új ritmust ütöttek, és a nyugat válaszolt. A Csang sereg nagy ívben megfordult, akár az irányt változtató verébraj. Lekanyarodtak a pályáról, ami egyenesen Csúnak vezette volna őket, és Pienliang nyugati falához mentek, majd beszippantotta őket a nyílás, akár füstöt a kémény.

És ott – egyetlen alak suhant feléjük lóháton a síkon át, egy kapu felől, ami a város déli oldaláról nyílt. A kapitányok meglepetten felkiáltottak, és tűhegynyi érzelem hasított át Csu hűvös megfigyelésén. Tűhegynyi és fájdalmas, mert a puszta természete lehetővé tette a kudarc lehetőségét:

Remény.

Miközben a pienliangi alak közeledett, Oujang tábornok serege még mindig feléjük tartott. Az egyre csökkenő távolságon át Csu éppen csak ki tudta venni a fekete lovon ülő alakot az élvonal közepén, aki gyöngyházfényben csillogott a sötétség tengerében. A fakó fény felizzott tükröződő páncélján. Csu el tudta képzelni a sisakja alatt lobogó hajfonatokat és a kezében fogott, csupasz pengét.

Nem tudta megmondani, ki ér majd oda hozzá először. Észre sem vette, amikor kizökkent hűvös megfigyeléséből, és a testében lüktetni kezdett a várakozás. A pienliangi lovas látszólag csak araszolt, és Csu már el is felejtette, ő maga mikor vett legutóbb levegőt. Aztán végre elég közel ért, hogy lássák, ki az. Hogy kik azok. Csu tudta, mégis megkönnyebbülten kirobbant a tüdejéből minden lélegzet, amikor a saját szemével látta.

Hszü Ta vágtára ösztökélte a lovát, odament a miniszterelnök habzó lovához, és leemelte a nyeregkápáról a Fény Atyját. Csu hallotta, hogy odakiált a miniszterelnöknek:

– A háta mögött jövök! Menjen tovább! Vágtázzon!

Oujang tábornok serege megtörésre készülő hullámként magasodott előttük. Csu a térdével fordulásra ösztökélte a lovát, ám még megpillantotta az eunuch gyönyörű, kőkemény ábrázatát. Felélénkült a kettejüket összekötő kapocs. Ahogy az egymást érintő, hasonló anyagokkal lenni szokott, a kettejük kapcsolata összegabalyodott – és nem számított, milyen messzire kerülnek egymástól, Csu tudta, hogy a világ mindig össze akarja majd hozni őket. A hasonló a hasonlóhoz tartozik.

Nem is sejtette, milyen körülmények között, ám abban biztos volt, hogy akármi is legyen Oujang tábornok rettegett és vágyott sorsa, még épp elég hosszú út áll előtte, hogy újra találkozzanak.

Ég veled! – gondolta felé, és eltűnődött, az eunuch lelke vajon eléggé élt-e, hogy érezze ezt az apró üzenetet. Egyelőre.

Az embereihez fordulva felkiáltott:

– Visszavonulás!

*

Csu két órán át ösztökélte a seregét, aztán elrendelte, hogy álljanak meg. Oujang tábornok nem üldözte őket, habár könnyedén utolérhette volna a gyalogságuk lemaradozó egységeit. Az eunuchnak jobb dolga is akadt, csak ezért nem eredt a nyomukba, ennek ellenére Csu hálás gondolatokat küldött felé.

Ügyetlenül leszállt, és Hszü Tához ment, aki épp a Fény Atyját emelte le a lováról. Hszü Ta elővigyázatosnak tűnt, és Csu pontosan tudta, miért. Volt a gyermekben valami nyugtalanító. Mintha valakinek rossz irányba hajlott volna a térde. Annak ellenére, ami Pienliangban és azon kívül történt, a Fény Atyja még mindig ugyanazt a könnyed mosolyt viselte az arcán.

Liu miniszterelnök odasétált, tántorogva a kimerültségtől. A köntöse foltos volt, és rendezetlen, és fehér hajának egy része kibomlott a kontyából. Úgy tűnt, mióta Csu legutóbb látta, legalább tíz évet öregedett. Valószínűleg én is öregedtem ennyit, gondolta némi derűvel.

– Üdvözlöm a miniszterelnököt! – mondta.

– Csu parancsnok! Hála önnek, felkészültem arra az áruló Csen Juliangra. – A férfi szinte köpte Csen nevét. – Amint meglátta azokat a hajókat, tudtam, mire készül: ott helyben el akart árulni. El akarta fogni a Fény Atyját, hogy elmeneküljön! De megelőztem. – Nyersen felkacagott. – Kinyitottam a kaput, és a sorsára hagytam azt az áruló kutyaszart. Ó, bár kínok közt megölnék azok a hu rohadékok, hogy pokolra jusson és keserűségben élje az ezután következő életeit!

Csúra üdítőleg hatott, amikor elképzelte, Csen milyen képet vághatott, amikor rájött, hogy egyedül maradt Pienliangban, és özönlött rá egy egész sereg.

– Bizonyára nagyon meglepődött – mondta.

– De maga… Maga mindig hűséges volt. – A miniszterelnök pillantása Csu jobb karjára rebbent. – A többi parancsnok sosem ismerte a hűség és az önfeláldozás jelentését. De maga feláldozta magát az eunuch tábornoknak, hogy elfoglalhassuk Pienliangot. És az imént megvárt engem. Jaj, Csu Csungpa, miféle jutalmat kaphat egy olyan elsőrangú ember, mint ön?

Csu belenézett a miniszterelnök vizenyős, keserű szemébe, és különös késztetést érzett rá, hogy magába szívja minden részletét. Megnézte magának a férfi kékes ajkát és papírvékony, öreg bőrét; az állán sorakozó, durva, fehér szálakat; repedezett, sárguló körmeit. Úgy gondolta, nem azért teszi ezt, mert érdekli. Csak ösztönösen elismert valakit, aki szintén vágyakozott.

Habár a miniszterelnök vágya rengeteg szenvedést okozott, végül furcsamód törékenynek bizonyult. Észre sem vette, hogy eleresztette.

Csu előhúzta a derekán viselt kését. A bal kezét semmire sem tudta használni a csatatéren, azonban tökéletesen kivitelezte vele azt a visszakezes mozdulatot, amivel elvágta a miniszterelnök torkát.

A férfi meglepetten meredt rá. A szája szavakat formált, és belőle skarlátvörös vér bugyogott fel, ami túlcsordulva csatlakozott a nyakából ömlő áradathoz.

Csu higgadtan ezt mondta neki:

– Sosem értetted, hogy mi vagyok, Liu Futung. Csak azt láttad, amit látni akartál: egy hasznos kis szerzetest, aki hajlandó megszenvedni bármilyen célért, ami elé állítottad. Sosem jöttél rá, hogy nem a te nevedet fogják kiáltani; nem téged buzdítanak majd, hogy uralkodj tízezer évig. – A miniszterelnök arccal előre a földre roskadt, és Csu még hozzátette: – Hanem engem.

Shelley Parker-Chan: A nappá vált lány

Fordította: Sárpataki Ádám

Agave  Könyvek, 2023