A nyílt próbán tréfálkozva azt mondta, végigolvasta a drámairodalmat, egyik darab sem volt elég jó ahhoz, hogy megrendezze, ezért írt egyet.
Tudja, hogy ez csak olcsó szórakoztatás volt a részemről. Amúgy valószínűleg a tizedét sem olvastam a drámairodalomnak.
Mi a komoly válasza arra a kérdésre, hogy miért akarta létrehozni ezt az előadást?
Ha fennkölten akarok válaszolni, akkor azt mondom, azért, mert beszélni akartam valamiről, ami érint, és mivel se festő, se szobrász, se zenész nem vagyok, hanem éjjel-nappal színházat csinálok már huszonöt éve, a számomra legnyilvánvalóbb eszközhöz nyúltam: rögtön színházzá kezdtem fogalmazni a gondolataimat. Kevésbé fennkölten: szórakoztatott, hogy mondatokat írhattam kis hőseimnek, írói pózban tetszeleghettem önmagam előtt. Ez tűnt a legjobb módszernek arra, hogy intellektuálisan lefoglaljam magam.
Olyan kevés volt az intellektuális elfoglaltsága, hogy ki kellett találnia egyet magának, vagy nagyon kikívánkozott valami, és ez egyúttal új intellektuális kihívást jelentett?
Annyira azért nem volt kevés, és nem is azt találtam ki, hogy drámaíró leszek, hanem fejben elkezdtem egy előadáson dolgozni, és azt úgy lehet a legkönnyebben, ha az ember papírra veti a gondolatait. Hozzá akartam szólni ahhoz a hangulathoz, ami nemcsak körülvesz, hanem egyre jobban belém is költözik. Rosszul érzem magam attól, amit tapasztalok, és arra gondoltam, lehet, hogy más is így van ezzel. Nagyképűen írástudói felelősségnek nevezném, hogyha van valamiről beszélnivalóm, akkor arról beszéljek is.
Miben ragadható meg az a hangulat, ami egyre inkább belénk költözik?
Lehet, hogy csalnak az emlékeim, de nem volt mindig ennyire rossz a kedv. Most ezt látom a tükörben is, a villamoson is. Túlságosan sok olyan dolog múlik el mostanság, amit kedveltem.
Úgymint?
Na, látja, a Kedd című iromány és előadás pont azért kívánkozott ki belőlem, hogy ezt ne kelljen ennyire konkrétan megfogalmaznom. Az sem szerencsés, ha egy mellékletben vagy a sajtóban magyarázatokat fűzök a produktumhoz, amit éppen csinálunk, mert akkor egyrészt kéretlen használati utasítást adok az előadáshoz, másrészt elveszem magamtól a kódoltság lehetőségét és élvezetét.
Ráadásul neuralgikus pillanatban beszélgetünk, ilyenkor, néhány nappal a bemutató előtt még a csuda tudja, mi lesz ebből. Tartunk valahol, van valami, amit most éppen szeretünk, de még pátyolgatnunk kell, a hátralévő próbákon erősen eltolódhatnak a hangsúlyok. Ezen a ponton kellemetlen róla beszélni.
Azt élveztem eddig a legjobban ebben a munkában, és azzal pepecseltünk a legtöbbet, hogy ne csak egy egyszerűen felsorolható tételekből álló hangulatjelentést adjunk. Azért csináljuk ezt az előadást, hogy helyettünk beszéljen, a nézők pedig majd remélhetőleg dekódolják.
Van sejtése, előérzete arról, hogyan fogadják majd?
Talán nem érzem rosszul, hogy helyenként nevetni is fognak. De jobban teszi az ember, ha magában tartja a megérzéseit, mert számos példa volt már arra, hogy csalatkoztunk. Minden akkor dől el, amikor már nézők előtt játszunk, rengeteget tanulunk a reakcióikból. A közönség sok mindent felemel egy előadásban, de le is tudja rombolni, amit felépítettünk, úgyhogy, amíg csak próbálunk, tényleg fogalmunk sincs semmiről. A legnyilvánvalóbb és azonnali visszacsatolás az lesz, ha nevetnek, de remélhetőleg nem csak a viccek fognak számítani.
Tud a humor olyan gyilkos lenni, akkora gyomrost adni, ami észhez térít, de legalábbis elgondolkodtat?
A jó humor csakis ilyen lehet. Hogy ne a mi előadásunkról beszéljek öntelten: például az igazán jó stand-up is gyilkos. Üldözik is.
A színlapon azt írta, hogy a szereplők – ahogy egy kocsma törzsvendégei szoktak – igyekeznek majd hozzászólni mindenhez. Kottából szólnak bele vagy improvizálnak?
Nincs benne improvizatív elem, megírt szöveget adnak elő, ami persze menetközben itt-ott módosult. Egyes részei ugyan szimpatikus gondolatok voltak papíron, de a csinálás kihullajtotta őket, mert túlbeszéltek, rossz ritmusúak voltak, vagy más irányokat vett a próba. A színházban gyakori jelenség, hogy a próbafolyamatban jobb megoldás merül fel, mint amit valaki az asztalánál elképzelt.
Előnyösebb helyzetben van, mint egy „csak” szerző, hiszen színészként nagyobb rutinja lehet a szövegek működtetésében.
Ez kétségtelen, de nem az én rutinom számított. Nagyon hálás vagyok az alaposan elemző, jól gondolkodó kollégáimnak, mert sok olyan utat, lehetőséget mutattak meg a szövegemben, amikre nem is gondoltam.
Több előadást is jegyez rendezőként. Azért akart rendezni, mert – ahogy Latinovits Zoltán fogalmazott anno – már nem egy szerepet, hanem egy egész darabot akart eljátszani?
Bennem nincs ekkora önjelöltség, nálam ez véletlenek sora, ami a tanítással kezdődött az ex-SZFE-n. Mint minden egyetemen, ott is voltak vizsgák, és mivel a vizsgálódás tárgya a színház, előbb-utóbb előadásszerűségre kellett hasonlítaniuk. A munkát, mint tanárféle, én vezettem, ezek akár rendezésecskéknek is minősülhettek, aztán lettek belőlük egész estés előadások is az Ódry Színpadon. És egyszer csak Orlai Tibor megkért a Varsói melódia rendezésére Tompos Kátyával és Adorjáni Bálinttal. Nagyon érdekelt a két színész, és izgalmasnak találtam kipróbálni ezt a fajta munkát. A Varsóit követte néhány felkérés, de ettől még nem határoztam el, hogy akár Tibornál, akár a Katonában rendezni akarok. Rendezőnek akkor gondolnám magam, ha állandóan feszítene valami mondanivaló, és keresném a terepet, hogy hol beszélhetek ezen a nyelven a világhoz. Most történetesen eszembe jutott valami, amiből előadás lesz, de nem hinném, hogy mostantól átminősülök ilyen alakká.
Amikor nem az egész előadásért vállalja a felelősséget, hanem csak a saját szerepéért, át tudja kapcsolni úgy az agyát, hogy ne a teljes összképben gondolkodjon?
Nem.
Ha alaposan dolgozik egy színész, akkor nemcsak a rendezőnek, hanem neki is pontos, átfogó képe van arról a világról, aminek éppen részese a színpadon. Mint ahogy egy focista is áttekinti a teljes pályát. Értelemszerűen magunkat nem látjuk kívülről, de mindenki érzékeli a saját és a többiek jelenlétének súlyát, tudja, hogy mit tesz hozzá az egészhez, és szerintem azt is, hogy ez a közönség szemszögéből hogyan mutatkozik meg.
A Keddet történetesen én rendezem, tehát „lentről”, a nézőtérről figyelem, de szereplőként is mindig az egésszel foglalkozom, különösen a próbákon. Ha a kollégáim nem bírnának ugyanilyen érzékkel, képességgel, akkor most meg lennék lőve, mert nem vagyok az az alkat, aki lediktálja, hogy mi hogy legyen. Nagyon is rájuk támaszkodva készül az előadás, és végtelenül hálás vagyok nekik.
Menjünk vissza az időben! A zalaszentgróti színjátszó- és rendezői tábor hozta erre a pályára?
Ennél egy picit bonyolultabb volt, de tulajdonképpen igen. Szerettem marháskodni az iskolában, feltűnősködő majom voltam, és második gimiben a magyartanárom úgy gondolta, hogy ezt be kellene csatornázni. Az orrom alá dugott egy hirdetést a táborról, és azt mondta, az jó lesz nekem. Az ő sugallatára mentem oda, és ez el is döntötte a pályámat.
Sokan mondják, hogy a szentgróti tábor olyan volt, mint egy áramütés. Önnek is?
Az volt, igen. Nálam sokkal tapasztaltabb nebulókkal találkoztam, akik már nem először jártak ott, volt valami eszméjük vagy legalább téveszméjük a színházcsinálásról, de ami ennél is fontosabb: Máté Gábor vezette azt a kurzust, ahova jelentkeztem. Egy másikat pedig mellettünk Ascher Tamás. Egyhétnyi alapélményt szereztem a színházcsinálásról, arról, hogy körülbelül hogyan fogunk hozzá. Nekem addig mínusz egy fogalmam sem volt róla. Valójában azt sem tudtam, hogy a színház, mint olyan, érdekel engem, csak élénk hapsi voltam. És akkor ott megtörtént a varázsütés.
Az egyetemről egyenes út vezetett a Katonába?
Rögtön ide szerződtem, ez 1999-ben történt, lassan negyedszázada vagyok itt.
Sosem találta szűknek ezt a közösséget?
Nem, mert családcentrikus vagyok. Annak neveltek, és a saját családomat én is igyekszem így kezelni. Hiszek a közösségben, és ez nagyon jó közösségnek bizonyul számomra huszonöt éve. És, ha már itt tartunk, visszatérek a készülő előadásra, arra, hogy például az összetartó kis embercsoportok is mintha eltünedeznének ebből a világból. Nem biztos, hogy igazam van, de abban az urbánus környezetben, ahol élek, ezt érzékelem. Például olyan helyek sincsenek már, mint ahol a Kedd játszódik – az egyszerűség kedvéért hívjuk kocsmának –, mindenből pub, klub és café lesz.
Nem tudni, hogy azok az emberek, akikről ez a darab szól, hol töltik az idejüket. Persze nemcsak a részvét hangján fogalmazhatok, hanem másik irányból is: hol piálnak? Hát akkor legalább nem piálnak. Gondolnánk. Dehogynem! Most a nemzeti dohányboltok előtt teszik ugyanezt.
De egyébként nem ez a fő probléma, amihez igyekszünk hozzászólni, csak most ez is eszembe jutott.
Talán ma már az a világ rendje, főleg a pandémia óta, hogy a társas élethez nem kell feltétlenül a fizikai közelség.
Talán igen. Most hallottam valakitől, hogy a mai fiatalok már nem isznak annyit, mert nem kell összejárniuk, online is meg tudják oldani a kapcsolattartást. Régen a közösségi élet magával hozta a piálást, olyan helyeken találkoztak, ahol előbb-utóbb előkerült valamilyen ital, de a saját lakásában nem feltétlenül kezd el inni valaki.
A színház, bár sokszor elsiratták már, még mindig az a hely, ahol a közönség, egy estére legalábbis, közösséggé formálódik, sőt, az alkotókkal is együvé tartozónak érzi magát. Mit gondol, megszűnhet valaha a jelenidejűség, az itt és most varázsa?
Betegesen elfogult vagyok, tehát nyilvánvalóan hiszek a színház erejében, de fogalmam sincs. Nem tudom, hogy a technológiai fejlődés és az igények mikor jutnak el odáig, hogy kitalálnak valamit, ami helyettesítheti a színházi élményt. Úgy gondolom, egyelőre semmi nem hasonlítható hozzá. Mint ahogy egyébként a kötöttfogású birkózáshoz és a sárkányrepüléshez sem. Nagyon sok szubkultúra van a világon, ami csak önmagára emlékeztet, nem váltható ki semmi mással. Az én életemben a színház élvez prioritást, és szeretnék úgy gondolni rá, mint aminek van jövője.
Ha a művészet nyelvén meg akar osztani valamit a közönséggel, megteheti akár a rendezői székből, akár színészként, de volt olyan helyzet, amikor más platformon is megszólalt. Mi indította arra 2019-ben, hogy a színházak megmaradásáért szervezett Madách téri demonstráció moderátora legyen?
Amikor a tüntetés szerveződött, és törtük a fejünket, hogy pontosan mit csináljunk, rájöttünk, hogy valakinek moderálnia kell a felszólalásokat. Mivel szem előtt voltam, rám gondoltak. Kapóra jöttem, azon nem kellett tovább gondolkodni, hogy ki legyen a moderátor, haladhattunk tovább a szervezéssel. Körülbelül így történt, de nyilván azért történt így, mert magától értetődő volt, hogyha kell, akkor szívesen elvállalom, örömmel segítek. De nem én voltam ott a lényeg, nem csináltam semmi különöset.
Megmozgatta az egybegyűlteket, ébren tartotta a figyelmüket. Kifejezetten lelkesen skandálták önnel együtt a demonstráció rigmusát. Gondolta volna, hogy többezres tömegre is így tud hatni?
Nem, de nem is ezzel a szándékkal vállaltam, hanem azért, mert egyetértettem a tüntetés céljával. Nem az én nagyszerű szereplésemként maradt meg bennem az az este, hanem amiatt a nagyon nagy probléma miatt, amiért összegyűltünk. Hízelgő, hogy onnan sokan őriznek rólam jó emléket, de az ember lehetőleg ne egy színházakért való tüntetésen csinálja meg magát.
A színházak kivéreztetése továbbra is tart, tavaly a Katonában kimondottan anyagi megfontolásból tettek le a wagneri Istenek alkonya bemutatásáról, helyette a Cseresznyéskertet vitték színre – gyakorlatilag díszlet nélkül. A Keddben kellett kompromisszumot kötniük financiális okok miatt?
Nem, mert a darab témája eleve nem követel nagy anyagi áldozatot. Természetesen ki lehetne állítani egy drága díszletekkel teremtett részletgazdag világot is, de direkt olyasmire vállalkoztunk, mint annak idején az SZFE-s tanítványokkal. Ott aztán tényleg a semmiből kellett látványokat, világokat teremteni. Most mi is azt a megoldást választottuk, hogy nem gyártattuk le a helyszínt, a kocsmát, hanem jeleket helyeztünk el, és rábízzuk a nézőre, hogy milyen kocsmára gondoljon. De olyan típusú összefüggés nincs az anyagi helyzetünk és az előadás között, hogy csak azért jöhetett létre, mert nem drága.
Az SZFE-ről akkor jött el, amikor a hatalmas tiltakozás ellenére megszűnt annak lenni, ami volt. Most pihenteti a pedagógusvénáját, vagy tanít valahol?
Pihentetem.
Nem hiányzik a tanítás?
De, hiányzik, mert nagyon sok kreatív energiámat lekötötte, és kiélhettem mindenféle alkotói, megmondói ambícióimat.
Ha a való életben nem is, egy éppen diadalútjára indult filmben, Reisz Gábor Magyarázat mindenre című mozijában láthatjuk pedagógusként: ön játssza az iskolaigazgatót. Az alkotás a 80. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Horizontok szekciójában elnyerte A legjobb film díjat. Milyen az iskolaigazgató karaktere?
Egy „nyúl” igazgató, aki prés alatt van. Meghunyászkodik, nem mer megszólalni, lépni, folyamatosan retteg, hogy kicsinálják. Ebben a szerepben tulajdonképpen egy tipikus mai helyzetet, egy ember szörnyű helyzetét kellett megmutatnom. Hogy ez a vásznon hogy néz ki, nem tudom, ugyanis még nem láttam a filmet, a próbák miatt nem jutok el moziba. De a fogatókönyvet olvastam, részt vettem három forgatási napon, és nagy bizodalmam van Gáborban. Amint túl leszünk a Kedd bemutatóján, az első utam a moziba fog vezetni. Nagyon nagy drukkere vagyok Gábornak és nagyon szeretem.
Kettejük látásmódjában, illetve produktumaik hangvételében a metsző humor is rokon vonás. Osztja azt a nézetet, hogy „akinek van humora, mindent tud, akinek nincs, mindenre képes?”
Mélyen egyetértek vele. És hozzáteszem: ma egyre kevesebb humora van a körülöttünk lévő világnak.
