A hippi halálát akarta elsiratni, de a yuppie születését ünnepelte meg a boomerek kultfilmje

Mielőtt a „boomer” az idősek általános gúnynevévé vált volna, a baby boomer kizárólag a második világháború után született nemzedéket jelölte az angolszász országokban. Ez az 1960-as években színre lépő generáció radikálisan szembefordult a korábbiakkal, évszázados tabukat kérdőjelezett meg, és ezek a fiatalok voltak azok, akik a béke, a szabadság és az egyenlőség értékeit hirdették, és aktívan részt vettek tiltakozásokban és békemozgalmakban. De aztán jött a szükségszerű kiábrándulás, a vietnámi háború elleni tüntetéseket a hatalom könyörtelenül leverte, Martin Luther Kinget meggyilkolták, 1972-ben pedig Nixon fölényesen legyőzte a demokrata McGovernt az elnökválasztáson – ha megkésve is, de a hatvanas évek végleg lezárultak. És hogy mi történt ezután? Ian McDonald, a Beatlesről szóló A fejek forradalma című könyvében így fogalmazta meg:

Durván fogalmazva, az 1960-as évek gyermekei, akik annyira eltökéltek voltak saját útjuk követésében, az 1980-as évekre azok a felnőtt szavazók lettek, akik eltökélten a saját dolgaik tulajdonosai akartak lenni, és olyan vezetőket juttattak így hatalomra, mint Reagan és Thatcher.

Nyakukon az élet

Ezt a történetet mesélte el 1983 egyik legsikeresebb filmje, a The Big Chill is: Lawrence Kasdan filmjében hét kora harmincas felnőtt, egykori egyetemi barát találkozott újra, hogy szembesítsék egymást, mi maradt a fiatalkori álmaikból. Ez a felállás ma már könnyen tűnhet elcsépeltnek és közhelyesnek, sőt, távolról sem Kasdan találta fel a fiatalkori álmok és a könyörtelen valóság találkozását, ám a boomer nemzedék volt az első (és mindmáig egyetlen) olyan, amely elhitte azt is, hogy tényleg képes lesz megváltoztatni a világot, és ezért szükségszerűen a legnagyobb csalódás is őket érte.

A Big Chill szereplőit is a nyolcadik barátjuk, az elveihez haláláig hű Alex öngyilkossága hozza össze újra, a közösen töltött hétvége pedig szembesíti őket a saját és a többiek felnőtt énjével. Ezek az egykori hippik többnyire sikeres és gazdag felnőttek lettek: van köztük népszerű sorozatszínész, újságíró, vállalkozó és ügyvéd, és együtt próbálják megfejteni, maradt-e még bennük valami a fiatalkori idealistákból.

Annak ellenére, hogy ránézésre egy öngyilkosság apropóján újra találkozó és sokat beszélgető barátok története nem tűnik éppen klasszikus közönségfilmnek, a Big Chill mégis az lett: Kasdan filmje ugyanis lélekboncolós dráma helyett inkább dramedy, vígjátéki elemekkel, vicces beszólásokkal, és olyan, akkor még fiatal színészekkel, mint Glenn Close, Kevin Kline és Jeff Goldblum. Továbbá a filmben végig a hatvanas évek slágerei szólnak, de ezekből annyi, hogy két soundtrack album is megjelent belőlük. Mindkettő hatalmas siker lett, akárcsak maga a film, mely három Oscar-jelölést is kapott.

A film ráadásul nem tűnt el a köztudatból azután sem, hogy lekerült a mozik műsoráról: nemcsak megteremtette az ún. quarterlife-crisisról szóló (a fiatal felnőttek útkeresési problémáit jelző életnegyedi krízis vagy kapunyitási pánik) filmek divatját, de még évtizedekkel később is rendre vitatják a jelentőségét és változik a megítélése. Mára sokak szerint ez lett a ciki boomer film, de a megítélése a néző beállítottsága szerint váltakozik: segít megérteni a szüleink generációját, vagy éppen pont, hogy bemutatja, kik lettek azok, akik megszavazták Reagant, akinek az elnöksége arról szólt, hogy csináljunk minél több pénzt.

Kivágni Kevin Costnert

A Magyarországon csak egy amerikai filmhét keretében bemutatott filmmel (ekkor kapta magyar címét: A nagy borzongás) szemben az egyik leggyakoribb kritika rögtön az, hogy Kasdan, aki a forgatókönyvet is jegyzi – Barbara Benedekkel közösen –, gyakorlatilag lenyúlta egy három évvel korábbi független film, a Return of the Secaucus Seven alapötletét, melyben ugyancsak hét barát jön össze egy évtized után újra, hogy együtt töltsön egy hétvégét. Kasdan azonban azóta is állítja, hogy nem ismerte azt a filmet, amikor írni kezdték A nagy borzongást. Neki rendezőként ez volt a második filmje A test melege után, de forgatókönyvíróként az egyik legforróbb névnek számított addigra, miután megírta két elképesztően sikeres film, Az elveszett frigyláda fosztogatói és A birodalom visszavág forgatókönyvét, sőt, a nem sokkal A nagy borzongás előtt bemutatott A Jedi visszatér is az ő munkája volt.

Rendezőként azonban teljesen más témák foglalkoztatták, mint a franchise kalandfilmek, és sokkal személyesebb hangvételű filmeket készített. A nagy borzongásba is saját magukat és barátaikat írták bele Benedekkel (aki az ügyvédje felesége volt), a filmben elhangzó dalokat Kasdan felesége, Meg válogatta össze, aki egy kis szerep erejéig látható is a filmben, akárcsak a fiaik, Jake és Jonathan. A szereplők pedig a dél-karolinai forgatás előtt pár hetet már együtt töltöttek, hogy a színészek közelebb kerüljenek egymáshoz, és hitelesebben ábrázolják a családias, baráti közeget. William Hurt közülük már Kasdan előző filmjében is szerepelt – vele, a fentebb már említett három színésszel, továbbá Tom Berengerrel, Mary Kay Place-szel és JoBeth Williamsszel lett teljes a névsor, akikhez még Meg Tilly is csatlakozott, aki a megboldogult Alex fiatal barátnőjét, Chloe-t játszotta. Az eredeti terv szerint maga Alex is felbukkant volna egy visszaemlékezés erejéig, végül azonban Kasdan azt a jelenetet kivágta, összetörve ezzel az Alexet alakító, fiatal Kevin Costner szívét, aki így csak a felravatalozott halottat játszhatta. (Később azért szerepeltette más filmjében.)

A hippi halála helyett a yuppie születése

A forgatókönyv nem teszi feltétlenül szimpatikussá a szereplőket: bár felnőtt, családos vagy legalábbis komoly kapcsolatban élő emberekről beszélünk, többen is láthatóan csak az alkalmat keresik a szexre: Michael (Goldblum) például már a temetésen (!) ráhajt Alex volt barátnőjére, Nick (Hurt) pedig a film végén össze is jön vele; a háziasszony Karen (Williams) alig várja, hogy hazautazzon a megbízható, ám unalmas férje, és felmelegíthesse románcát Sammel (Berenger), a Knight Rider-szerű, bárgyú akciósorozat sztárjával, és az is kiderül, hogy Harold (Kline) felesége, Sarah (Close) korábban megcsalta férjét Alexszel.

Harold maga sportcipőkből gazdagodott meg, és szégyentelenül ki is mondja, hogy „ki gondolta volna, hogy ennyit fogunk keresni?”. Meg (Place) annak idején kirendelt ügyvédként kezdte a karrierjét, hogy azoknak segítsen, akiknek nincs pénze ügyvédre, de aztán átnyergelt a jobban jövedelmező ingatlanjogra, az újságíró Michael pedig Alex halálában is sztorit lát, és így tovább. Egyetlen karakter, a vietnámi veterán, drogfüggő Nick képviseli csak a fiatalkori énjüket, aki egy Ibsen-dráma kulcsszereplőjeként szembesíti a többieket azzal, mi lett belőlük.

Leginkább ezek miatt tartották úgy az utólagos kritikák, hogy Kasdan filmje a hippi halálát akarta elsiratni, ám véletlenül a yuppie születését ünnepelte meg. A yuppie a nyolcvanas-kilencvenes évek slágerkifejezése volt a nagyvárosi, jól kereső, egyetemet végzett fiatalokra, akik pont olyan fogyasztáscentrikus, felszínes, önző figuraként élnek a köztudatban, mint Kasdan hősei:

A nagy borzongás megragadta a kor szellemét. A film két és fél évvel Reagan beiktatása után készült, és félreérthetetlenül utalt rá, kiknek az ideje jött el végre

– írta a New York Times, mely felidézte azt a gonosz megjegyzést is, mely szerint valójában mind a hét szereplő ugyanaz az ember, és pont úgy beszélnek, mint akik mindjárt visszamennek Hollywoodba, hogy megírják A Jedi visszatér forgatókönyvét.

Egy-két évtized távlatából sokak szerint a film nem más, mint ellenkulturális forradalmárokból lett önelégült reakciósok szenvelgése. Hogy A nagy borzongás mennyire ciki lett a következő nemzedékek számára, a Pop, csajok, satöbbi filmváltozata mutatja meg, ahol egy Rolling Stones-számot azért zárnak ki minden idők öt legjobb, halálról szóló dalai közül, mert fontos szerepet kapott ebben a filmben.

A film azért is bírálatokat kapott, amiért nem elég, hogy csupa fehér, felső-középosztálybeli színész játszik benne, cserébe gátlástalanul telerakják a soundtracket a hatvanas évek Motown soul slágereivel, azaz fekete előadók – Marvin Gaye, a Temptations, Percy Sledge és mások – dalaival. Még azt is az alkotók fejére olvasták, hogy Harold és Sarah gazdagon berendezett háza, amiben vendégül látják a barátaikat, láthatóan egy régi ültetvényes ház, amit rabszolgatartók emeltek.

Ám a filmet érő kritikák többségét nem is annyira a filmmel, mint a baby boomerekkel szembeni düh fűtötte:

A nem is olyan távoli múltban a baby boomerek egy olyan háború utáni gazdaságot örököltek, amely elég erős volt ahhoz, hogy a középosztálybeliek választási lehetőséget kapjanak, be akarnak-e lépni a gazdasági rendszerbe, vagy sem. Ez a választási lehetőség a nagy gazdasági válság korszakában élő szüleiknek nem adatott meg. És köszönhetően annak, hogy a boomerek elpazarolták az ajándékot, amit kaptak, a milleniáloknak sincs választási lehetőségük

– írta nyolc éve a film kapcsán Scott Beauchamp a Baffler folyóiratban. Másokat az fordított a film ellen, hogy a harmincéves jubileumi DVD-kiadáshoz egy olyan megosztó személyiség, mint Lena Dunham írt kísérőszöveget.

Most akkor jó buli az élet vagy sem?

Csakhogy, ahogy azt ez a videó is megfogalmazza, nemcsak a boomerek, de az utánuk jövő X generáció, majd a milleniálok ugyanúgy megkapták ezeket a megsemmisítő jelzőket a későbbi nemzedékektől. A legszórakoztatóbb bírálatot pedig a konzervatív National Review kritikusától kapta a film, szerinte ugyanis A nagy borzongás főhősei nem veszik észre, hogy pont a saját ifjúkori álmaik voltak a hibásak:

A kábítószerezés, a hűtlenség és az élettel kapcsolatos irreális elvárások mérgezték meg őket. Ezeknek a boomereknek a szülei öt perc alatt rendbe tudták volna hozni őket, de a boomerek köztudottan az a generáció, amely úgy gondolta, hogy semmit sem tanulhat az előzőektől.

Az írás szerint a szereplőknek örülniük kéne a szerencséjüknek, hogy milyen jól élnek, ehelyett folyton csak nyavalyognak, mert a hatvanas évek idealizmusa elhitette velük, hogy az élet egy jó buli lesz. Pedig nem az.

A nagy borzongás újabb értelmezései közül azonban mára túlsúlyba kerültek azok, amelyek a filmről a hibáival együtt is pozitívan beszélnek. Negyven év távlatából Kasdan filmje humánus és időtlen mondanivalójú film, és többen is megjegyzik, hogy a film nagyon is tudatában van a szereplői ellenszenves vonásainak: például amikor a többieknél egy évtizeddel fiatalabb Chloe kicsit gúnyosan megjegyzi, hogy ő nem szeret annyit beszélni a múltjáról, mint a többiek. De még többen lyukadnak ki oda, hogy félreértik a filmet azok, akik szerint arról szól, hogy a boomerek konzervatívokká válnak; ugyanis sokkal inkább arról szól, hogy a boomerek megőrzik a 60-as évek romantikus szellemének egy darabját, még akkor is, amikor beérkezett harmincas lesz belőlük.

Van ugyanis egy jelenet a filmben, melyben az egyik nő „kölcsönadja” a férjét egy éjszakára egyedülálló barátnőjének, aki nagyon szeretne gyereket. Ez valóban rendkívül bizarrnak hat még ma is – képzeljük el, mit szóltak ehhez 1983-ban?

A film utóéletéhez tartozik a már említett, kapunyitási pánikos filmek és sorozatok egész sora: Szent Elmo tüze, Nyakunkon az élet, Facérok, Szilveszteri durranások, Barátok gyűrűjében, Négy esküvő és egy temetés stb., de konkrétan a film ihletésére készült egy sikertelen sorozat is Hometown címmel, és a Big Chill az atyja a Thirtysomething vagy az idén véget ért, A Million Little Things című sorozatoknak is. Sőt, van olyan elmélet, mely szerint még a Jóbarátok sincs távol ettől a filmtől, melynek főhősei hol barátai, hol szerelmei egymásnak, de sosem szabadulnak ki igazán a csoportjukból, és létezhetne egyáltalán Ross, azaz David Schwimmer Jeff Goldblum nélkül?

Hasonlóan iskolateremtő volt a filmzene: a filmben elhangzó dalokat pont a nyolcvanas évek elején kapták fel újra, megteremtve ezzel a boomer-nosztalgia iparágat. Ugyan ma már a legtöbb filmbeli sláger kifejezetten elcsépeltnek hat, hiszen számos másik filmben is hallottuk azóta a Bad Moon Risingot vagy a When a Man Loves a Womant, a film akkor ügyesen használta ki, hogy már épp elegendő idő telt el a hatvanas évek óta a nosztalgiához. Éppen a „slágerrádiós” feeling miatt is bírálják Kasdant, mint aki szándékosan közismert slágerekbe csomagolta a sztorit, ezáltal olcsó nosztalgiába mártotta azt. Ettől még valószínűleg A nagy borzongás marad a rendező legfontosabb filmje, melyről még évtizedekkel később is sokat lehet vitatkozni.