A világ végén nem marad más, csak egy kézfogás

A kezdet végén, vagyis Cormac McCarthy első regénye, A gyümölcskertész utolsó bekezdésében olyan emberekről olvasunk, akik már csak történetekben léteznek:

Eltűntek már. Elmenekültek, elvonultak a halálba vagy száműzetésbe, elvesztek, megszűntek. A vidéken a nap és a szél még mindig mozgott, hogy süsse és hajlítgassa a fákat, a füvet. Ezeknek az embereknek sem testi valójuk, sem ivadékuk, sem nyomuk nem marad. Az itt lakozó furcsa nép ajkán nevük már csak mítosz, legenda, por.

Az idén nyáron, életének kilencvenedik évében elhunyt McCarthy műveit ezeknek a mitikussá növesztett figuráknak a portréiként is olvashatjuk. Olyan emberek rajzaiként, akik saját elveszettségük, közelgő elkárhozásuk tudatában tevékenykednek a széteső, pusztulófélben lévő világban. Önként választott számkivetettségük a világuk állapotát tükrözi. Mintha McCarthy hősei, köztük A gyümölcskertész címszereplője, a Véres délkörök vadnyugati vándora, a Nem vénnek való vidék nyugdíjba készülő seriffje és az utolsó két könyv, Az utas és a Stella Maris elátkozott testvérpárja, a dolgok végéről pillantanának vissza saját történetükre, miközben még benne vannak.

Emiatt idegenül téblábolnak a könyveikben, és az utolsó oldalakat várják.

McCarthy gnosztikus pesszimizmusa, apokalipszistudata és a vele járó tragizáló, patetikus hangnem persze olyan alapmotívumai stílusának és írói világának, amiket régen megszokhattunk már tőle. Az út című, 2006-ban megjelent művét azért lehet írói programja betetőzéseként olvasni, mert azok a könyvei is a világvégét írják le, amelyek nem a világvége után játszódnak. Az út viszont azután játszódik – vagy a világvége közben, ami talán még rosszabb.

McCarthy Az utat követően tizenhat évig nem publikált regényt. 2022 végén, röviddel egymás után jelentek meg ikerregényei, Az utas és a Stella Maris, amelyek egyetlen történetet mesélnek egy boldogtalan testvérpár sorsáról. Az utast – amelynek kiegészítő, kísérő könyve a harmadakkora terjedelmű Stella Maris – McCarthy a hetvenes években kezdte el írni, tehát egy meg-megszakított, de átfogóan fél évszázados írói munka gyümölcsét vehettük kézbe magyarul is idén nyáron. Akkor, amikor McCarthy, akit évtizedek óta a mai amerikai irodalom klasszikusaként tartanak számon, már halott volt.

Ha nem matematikus, akkor halott

Az utas és a Stella Maris hősei csodagyerekekből lettek megkeseredett felnőttek. Élhetünk a gyanúperrel, hogy alakjukban az író nem „igazi embereket”, hanem különféle tudományos elméletek és filozófiai elgondolások kifejtésére alkalmas, szimbolikus figurákat akart létrehozni. Olyan alakokat, akik magukba sűrítik a huszadik századi élet roppant veszteségtapasztalatát.

Eleve Western a nevük, Bobby és Alicia Western. Gyerekként mindketten különleges tehetséget mutattak a matematikához, de Bobby inkább fizikusnak tanult, mert nem tartotta magát elég jó matekosnak. Később feladta a fizikát, autóversenyzésbe fogott, egy balesetben kómába került. Felépülve mentőbúvárként kezdett el dolgozni. Az utas elején lemerül egy lezuhant repülőgép roncsaihoz, és észreveszi, hogy az egyik székben nem ül senki, míg a többibe engedelmesen bele vannak szíjazva a vízihullák. Márpedig az utaslista alapján nincs üres hely a gépen. Felfedezése után Bobbyt kormányügynökök kezdik faggatni, míg végül, számára ismeretlen okokból, közellenséggé válik, és menekülni kényszerül.

Az utas cselekménye a nyolcvanas években indul. A Stella Maris évekkel korábban játszódik, amikor Bobby római versenybalesete után kórházban fekszik, még nem ébredt fel a kómából, ekkor úgy látszik, talán nem is fog. Húga bejelentkezik egy wisconsini pszichiátriára, a címbeli Stella Marisba, ahol hosszú beszélgetéseket folytat kezelőorvosával. Ezekből a párbeszédekből áll Az utas forgatókönyvszerű társregénye.

Bobby és Alicia a matematika mellett másban is tehetségesek – a férfi az autóversenyzésben, húga a hegedűjátékban –, és mindketten igen műveltek a filozófiatörténetben. Alicia a tehetségesebb matematikus. Azért is hagyta abba a matekot, mert átlátta annak őrjítő határtalanságát, hogy a valódi kérdésekre képtelen lesz válaszokat találni. Más nem maradt az életében. „Ha nem lenne matematikus, mi szeretne lenni?” – kérdezi tőle pszichológusa. „Halott” – feleli Alicia, aki, mint Az utasból megtudjuk, röviddel a Stella Maris eseményei után valóban öngyilkos lett. Bobby és Alicia csak egymásba voltak szerelmesek, de soha nem engedtek utat bűnösnek vélt érzelmeiknek. Ez is magyarázza távolságtartásukat a világtól: egymást mágnesként vonzzák, a többi embert mágnesként taszítják maguktól.

A két testvér közül Alicia a rendkívülibb teremtmény, és ő az, akinek a figuráján keresztül McCarthy mintha saját művei világképét kommentálná.

„Ha a világ önmagában borzalom, akkor semmit sem lehet helyrehozni, és az egyetlen védelem az, ha az ember elmélkedik rajta” – mondja a nő, és hosszú, elmélkedő szakaszokkal a két regény valóban nem marad adós. McCarthy évtizedeken át működött együtt az új-mexikói Santa Fe Institute kutatóközponttal, nyelvelméleti tanulmányt is közölt ott, a könyvében olvasható matematikai fejtegetések tehát minden bizonnyal megalapozottak. Repkednek az ismerős és kevésbé ismert nevek: Einstein, Gödel, Russell, Heidegger, Wittgenstein, Cantor, Gauss, Euler, Grothendieck. Alicia folyton matematikai és fizikai elméletek összefoglalásával írja körül saját, állandósult életválságát.

A Stella Maris párbeszédei arra is alkalmat adnak McCarthynak, hogy ne csak művei világképéhez, hanem az általa használt, jellegzetes nyelvhez is magyarázatokat fűzzön.

Az irodalom nem más, mint nyelvteremtés, és McCarthy hatvan éven át tartó írói pályája kezdetétől azon dolgozott, hogy nyelvet találjon az utolsó idők leírásához: kezdetet teremtsen a befejezéshez.

Most arról beszélünk, hogy valaki százezer évvel ezelőtt felült az állatbőreiben és azt mondta, a kurva életbe. Ilyesmi. Még nem volt nyelv, amin beszéljen. De azt értette meg éppen, hogy egy dolog lehet egy másik is. Nem hasonlít vagy hat rá. Az. Helyettesíti

– bölcselkedik Alicia, és ennek az amúgy eléggé közhelyes evolúciós biológiai fejtegetésnek csak a McCarthy-prózára vonatkoztatva, írói kommentárként van értelme és létjogosultsága. Hogy Alicia portréjának ez az alapvető értelme, a nő előtt rendszeresen felbukkanó hallucinációk leírásában kristályosodik ki. Aliciát kamaszéveitől kezdve bizarr, torz testű lények látogatják, tudata termékei, amelyek ettől még a számára nem kevésbé valóságosak. Olykor csak ők valóságosak igazán, mert egyetlen társaságát jelentik. Vezetőjük a Kölyök, egy kopasz, gnómszerű, káromkodó-szuszogó pária, akinek keze nincs, csak uszonya van.

Ezek a jelenések nemcsak Alicia súlyos őrületének jelzésére szolgálnak, hanem a fikcióteremtés határaira, az írás mint értékmentés, világmegőrzés lehetőségeire kérdeznek rá.

Ha képzeletbeli lények képzeletbeli halált halnak, akkor is halottak lesznek. Azt hiszi az ember, hogy meg tudja teremteni az elmúlt dolgok történetét. Tárgyakat mutat be. Egy halom levelet. Tasakot egy öltözködőasztal fiókjából. De nem ez van a történet mélyén. Amikor a szoba elsötétül és a hangok elenyésznek, megértjük, hogy hamarosan megszűnik a világ és minden, ami benne van. Azt hisszük, hogy majd újrakezdődik. Más életekre mutatunk rá. De az ő világuk sosem volt a miénk.

A történet egyik szereplője beszél, de McCarthyt halljuk mögötte.

Úgy is olvashatjuk ezt a részt, mint az idős szerző beismerését az írás mint igazságtétel és mint birtokba vétel végső kudarcáról. Egyes megközelítések szerint az irodalom empátiagép, de a gépek legvégül bedöglenek.

A részvétlen világ szépsége

Az utas és a Stella Maris tehát jellegzetesen utolsó, összefoglaló művek, amennyiben következetesen építik fel a szerzői önelemzés olvasatának lehetőségét. Ugyanakkor közelről kapcsolódnak McCarthy megelőző művéhez, ami nem regény volt, hanem a Ridley Scott rendezte A jogász forgatókönyve. A jogászt 2013-as bemutatása idején rosszul fogadta a kritika. Ma egyre többen gondolják úgy, hogy valódi mestermű, a rendező időskori filmjeinek legjobbja. Átfogó érzülete a paranoia: a címszereplő elkövet egy ballépést, ami miatt elveszíti az irányítást saját élete felett. Olyan események lendülnek mozgásba, amelyek túlmutatnak a racionális ok-okozatiság rendszerén, és a kontrollvesztés, McCarthytól nem meglepő módon, alapvető egzisztenciális tapasztalattá terebélyesedik.

Az utolsó ikerregény nemcsak a Stella Maris forgatókönyvszerű formája miatt hasonlít A jogászra, hanem Bobby Western történetének dramaturgiája miatt is. Ahogy A jogász főhőse, Bobby is kénytelen megtapasztalni, hogy átláthatatlan összeesküvések és a legfelsőbb szinteken – eldönthetetlen és lényegtelen, hogy kormányzati vagy bűnözői körökben  – meghozott döntések miatt véget ér az addig felépített élete. A jogásszal ellentétben azonban ez Bobbyt nem lepi meg, sőt szinte készült már rá. Alapélménye ugyanis a menekülés valami elől, főleg az Alicia halála miatt érzett bűntudatától. Úgy is felfoghatjuk, hogy az egzisztenciája szétesésével – útlevele bevonásával, bankszámlája befagyasztásával, lakása lefoglalásával – válik igazán szabaddá.

Az utas végén Spanyolországban találkozunk vele, ahol remeteként várja a halált. Így, mindentől és mindenkitől távol tudja megélni a sehová nem tartozás részegítő érzését, és észrevenni a részvétlen világ értelem nélküli szépségét:

Fölmelegedett az idő és ezeken az éjszakákon kibújt a ruhájából, összehajtogatva a szandálján hagyta a parton, belegázolt a bársonyos, fekete vízbe, kiúszott a lassú tajtékon túlra, felfeküdt hanyatt a hullámokra és nézte a csillagokat ott, ahol néhány elszabadult a horgonyáról és lehullt a sötétbe abban a hatalmas éji csarnokban.

„Mit szólnátok, ha felrobbantanánk a világot?”

Az utasnak és a Stella Marisnak a matematikai elméleteket zanzásító meg a hallucinációk értelmezéséről szóló részei, ahogy a végletes elmagányosodás leírása is, a létezés határainak letapogatására vállalkoznak. Annak a tapasztalatnak a különböző oldalait mutatják meg, hogy milyen érzés lehet eljutni a falig, és felismerni, hogy hova érkeztünk.

A Western testvérek külön-külön megélt, de közös élménye a ráismerés a dolgok végére. Ezt a tapasztalatot egy másik, kézenfekvőnek tűnő motívum is erősíti a két könyvben: az atombombáé. Bobby és Alicia apja részt vett a Manhattan-tervben, Oppenheimer keze alatt dolgozott Los Alamosban. Olyan ellentmondásos örökség ez számukra – a közeli, hovatovább vérségi kapcsolódás az emberiség egyik legnagyobb, egyben legpusztítóbb tudományos felfedezéséhez –, amelynek terhével egész életükben kínlódnak.

Mit csináltok holnap, fiúk? Én nem tudom, te? Én sem tudom. Mit szólnátok, ha felrobbantanánk a világot?

– fantáziálnak a Manhattan-terv tudósairól. (Véletlen, de a mai korunkról sokat eláruló egybeesés, hogy idén az év egyik legnépszerűbb filmje is Oppenheimerről és az ő etikai dilemmáiról szólt. Mintha megint közelebb éreznénk magunkat a világvégéhez.)

Alicia és Bobby privát poklának feltérképezése összecseng az atombomba okozta, addig elképzelhetetlen mértékű és minőségű pusztítás vízióival. Ha McCarthy majdnem minden műve a végítélet közelségéről szól, törvényszerű volt, hogy elérjen az atomvillanáshoz.

Az élők járkáltak, de nem volt hová menni. Ezerszámra gázoltak bele a folyóba és ott haltak meg. Akár a rovarok, amelyek számára egyik irány sem jobb a másiknál. Égő emberek kúsztak a tetemek között, mint valami szörnyű és hatalmas krematóriumban. Egyszerűen azt hitték, hogy vége a világnak. Aligha ötlött fel bennük, hogy ennek bármi köze lehet a háborúhoz. Bőrüket összenyalábolva vitték a karjukban, mint a mosott ruhát, hogy ne a törmelékben meg a hamuban vonszolják, és lélektelen útjukon lélektelenül haladtak el egymás mellett a füstölgő romokon, a látók sem láttak többet a vakoknál.

Ennek a világvége-látomásnak a borzalma voltaképpen fokozhatatlan, és bár nyelvi megmunkáltságának színvonalához, költői láttató erejéhez nem fér kétség, az atomcsapás motívuma talán túl evidensen illeszkedik a hősök elenyészése felé tartó elbeszélésbe. Az utas és a Stella Maris helyenként túlírt-túlbeszélt, más helyeken viszont megrendítő olvasmányok, amelyek azért nem tartoznak a legnagyszerűbb McCarthy-művek közé, mert az életműre vonatkozó, direkt magyarázatok olykor elnehezítik, illusztratívvá teszik az ezekben a könyvekben megismert hősök történetét.

Mindazonáltal a méltó búcsú lehetősége mindenkinek jár, és ettől McCarthy sem akarja megfosztani a Western testvéreket. Méghozzá azért nem, mert tudja, „eljön majd az idő, amikor ennek a helynek és ezeknek az embereknek minden emlékét kitörlik a világ nyilvántartásából”. Az utasban ez a mondat Bobby gyerekkori otthonára vonatkozik, de érvényes mindannyiunkra, akiknek el kell fogadnunk: „Mindenekelőtt és végül a világ nem tudja”, hogy itt vagyunk.

Amiről nem lehet beszélni, azt meg kell írni. Mi marad akkor, amikor írni sem lehet tovább?

A Stella Maris utolsó néhány mondata tudatosan, teátrálisan zár le egy írói életművet:

Azt hiszem, letelt az időnk.
Tudom. Fogja meg a kezem.
Fogjam meg a kezét?
Igen. Szeretném.
Rendben. Miért?
Mert ezt csinálják az emberek, amikor valaminek a végét várják.

Cormac McCarthy: Az utas – Stella Maris. Fordította Greskovits Endre. Jelenkor, 648 oldal, 6999 Ft.