„Ringlit rendeltünk, sört, zónapörköltet. Krúdy rettenetesen értette a liturgiáját az ilyen vendéglői tartózkodásnak. Már abban is szakértelem volt, ahogy a sóskiflijét eltörte” – emlékezett Hunyady Sándor egy ifjúkorában Krúdy Gyulával eltöltött délutánra. Pontosabban egy éjszakába nyúló közös vacsorára, amelynek sokadik órájában a fiatalember már őrületesen unta magát, 40-es éveiben járó asztaltársa – aki „zseniálisan tudta húzni az időt” – viszont tökéletesen boldog volt. „Úgy dicsekedett vele, hogy milyen jó a pörkölt, milyen friss a sör, milyen kövér a vendéglősné, milyen tiszta a pincérlány, mintha az övé lenne az egész fogadó.” A rengeteg sörtől és bortól lelassult Krúdy a legyek zümmögésének szépségére próbálta felhívni ifjú barátja figyelmét, majd amikor látta, hogy nem sikerült azonos hullámhosszra kerülniük, váratlanul megtáltosodva pattant fel az asztaltól: „Na, gyerünk! – mondta – Elég sötét van már hozzá, hogy lányok után nézhessünk odakint!”
A kis történet nemcsak azért tanulságos, mert igazolja, hogy Krúdy három szenvedélyét – az evést, az ivást és a nők iránti rajongást – szinte lehetetlen elválasztani egymástól, hanem azért is, mert az író vacsoráját nehéz lenne gourmet menünek nevezni. Meglehetősen olcsó kocsmai ételekről van szó: egy kevés szardella, egy kispörkölt és egy sóskifli, amivel kitunkolta a szaftot. Krúdyra a legnagyobb magyar ínyencként és híres nagyevőként szokás gondolni, holott kisétkű volt és hétköznapi étkezéseit tekintve nem is túl igényes. Az utókor gyakran gyomornovellái hőseivel azonosítja az írót magát is, pedig Krúdy Gyula többnyire sör- vagy borkorcsolyaként tekintett mindennapi betevőjére. Bár íróként azt vallotta, hogy a főzés „férfiemberre nézve nem lealázó, hanem éppen ellenkezőleg: kitüntető”, ő maga sosem fogott fakanalat a kezébe. Regényeiben és novelláiban száznál is több ételről írt, ám ezek között elvétve találunk elkészíthető receptet. Nem értett a főzés tudományához, mint barátja, Bródy Sándor, nem volt elmélyült gasztrotörténész, mint Jókai, még csak tekintélyes pocakkal sem bírt, mint a folyton jóétvágyú Mikszáth, mégis őt tekinti az utókor az asztali örömök első számú írójának. Rajongói ma is komoly vitákat folytatnak arról, vajon a gyöngyöző húsleves, a savanykás szalontüdő vagy a paprikával-paradicsommal bolondított marhapörkölt volt-e a kedvenc étele. Pedig nem ez a legfontosabb: az általa leírt fogásoknak önmagukon túlmutató jelentőségük van az életművében – a férfierő, a szerelem vagy éppen az elmúlás jelképei.
Élvezetekből többre volt szüksége
Krúdy úgy tartotta, hogy a jó ízekhez való olthatatlan vonzalmát a vérében hordozta: egyik őse – legalábbis a családi legendárium szerint – Beatrix királyné itáliai szakácsaként érkezett Mátyás király udvarába. Nyírségi úrfikorában azonban nem királyi falatokhoz, inkább egy vidéki dzsentri háztartás hagyományos ízeihez szokott, a cselédsorból a nemesi családba lépő édesanyja révén pedig az egyszerűbb, paraszti konyhát is ismerhette. Otthonukban Matilda dédmama receptjei és a 19. századi házi sütést-főzést meghatározó Rézi néni szakácskönyvei alapján készültek a házias ételek, s mindez később is alapvetően meghatározta Krúdy szája ízét. Az újságírói pályára lépő fiatalember azonban épphogy betöltötte 18. évét, amikor Pestre költözött, s innentől élete végéig inkább volt része vendéglői fogásokban, mint házikosztban. Hiába ismerte meg a konyhájáról is híres Andrássy úti Drechsler kávéház irodalmi nőegyletében későbbi feleségét, Spiegler Arabellát, esküvője után sem vált belőle otthonülő férj. Házas emberként is a főváros éttermei, kiskocsmái és kávéházai között járta a maga mindennapos vándorútját. Törzshelyei közé tartozott a Király utcai Bécsi Sörház, ahol Boldogult úrfikoromban című regénye is játszódik, a belvárosi István Főherceg szálloda, a józsefvárosi Szegfű étterem vagy a ferencvárosi Arabs Szürke vendéglő, és persze az újságírók második otthona, a New York kávéházzal szomszédos Otthon Kör.
A saját korában hatalmas termetűnek számító, csaknem két méter magas írónak az élvezetekből is többre volt szüksége, mint az átlagembereknek: akár asztali, akár ágybeli örömökről volt szó, nem sanyargatta magát. Egy délelőtt 11-kor szertartásosan elfogyasztott tányérhúsra ugyanolyan szerelmes boldogsággal tudott gondolni, mint az éjjel 11-kor hazakísért szépasszonyokra. Így nem csoda, hogy feleségétől és két gyermekétől külön költözött, s keresetétől függően olcsóbb vagy drágább szállodákban élt, de előfordult, hogy az általa csak „barátságos házaknak” nevezett úri bordélyok valamelyikében lakott hetekig. Ennek megfelelően napi betevője is aktuális anyagi helyzetétől függött: amikor felvette a honoráriumát, Gundel Károlynál rendelt rákot vagy Esterházy-rostélyost, amikor a pénz kifolyt a zsebéből, kiskocsmákban evett hagymás halat, sóskiflit és liptói túrót. Életműve első felében azonban hiába keressük a festői ételleírásokat – a téma legalábbis nem foglalkoztatta sokkal jobban, mint bármely kortársát.
Egy jó ebéd – és bőghet valahol az elhagyott szerető
Az evés motívuma a világháború éveiben jelenik meg hangsúlyosan a műveiben, és csak a 20-as évek elejétől válik meghatározó témájává. Mindez egybeesik azzal az időszakkal, amikor Krúdy élete is fordulóponthoz ért: megszöktette, majd feleségül vette egyik szeretője lányát, Rózsa Zsuzsát; új családjával a Margitszigetre költözött; mindeközben elvesztette biztos újságírói megélhetését, és élete végéig alkalmi honoráriumokból kényszerült élni. Az étkezés gesztusa új jelentést nyer műveiben: egy eltűnő világhoz és az eltűnő ifjúsághoz való nosztalgikus ragaszkodást. „Úgy nézem, hogy a tunya, üldögélő, nagyokat evő magyar élet a történelem könyvébe kerül. A férfigerincek elszoktak a hosszú háború alatt a tölgyfás megállapodottságtól – sóhajtott fel 1919-ben. – A szép, kövér embereknek befellegzett.” Két évvel később e megfigyelésére már komplett világnézeti magyarázatot is épített: „Az emberi táplálkozásra rossz esztendők járnak. A szakácskönyveket nem érdemes kinyitni, mert hiábavalóságokat tartalmaznak. (…) Lemondunk a gyomor örömeiről a mindennapi életküzdelemben. A híres nagy étvágyú emberek, akiket mutogattak valaha minden magyar városban, kimentek a divatból.”
Krúdy kedvelt eszközévé vált, hogy étkezésük és konyhai szokásaik ábrázolásán keresztül mutasson be különböző társadalmi csoportokat. Nála a vasutasok és lámpagyújtogatók „hasa aljából, tokából való fokhagymás, babérleveles, korianderes abált szalonnát vagy az álcahúsból való alig fűszerezett, füstölt májas hurkát” esznek, jól táplált abbék pedig gesztenyével töltött fácánt vagy fogolyt fogyasztanak. Pusztán annak alapján is képes egy-egy karaktere jellemzésére, hogy az illető milyen kenyérféleséget fogyaszt: a szegényember fekete kenyeret eszik, az arató rozskenyérkét, a vásáros lacipecsenyés cipót, a hivatalnok sörházi sóskiflit, a cselédek krumplis kenyeret, a püspök pedig aranyhéjú kalácsot. Egy 1922-es újévi cikke, a Szegények naptára pedig azokra is felhívja a figyelmet, akiknek háztartását nem tudja segíteni semmilyen kalendáriumi jótanács: „Még mindig nincs naptár, amely megírja, hogy: (…) mit csináljunk, ha több nap óta nem ettünk.” Nagy étvágyú hősei között is sokan vannak az egykor szebb napokat látott, lecsúszott figurák, akik a múlt felidézése kedvéért néznek a húsos tál fenekére. A pincér álma című novellája végén például a vendég végigeszi az egész étlapot, de a számlát már nem tudja kifizetni, és megszökik a fizetés elől.
A boldog ember ebben a világban véletlenül sem a libamájat és osztrigát kóstolgató kifinomult gourmet, hanem a jóétvágyú, vasgyomrú atyafi. „Azok a legboldogabb emberek – vallja A has ezeregyéjszakája című elbeszélésben Krúdy –, akik bakon vagy nyeregben ülve falatoznak fehér, puha, kövér szalonnát a bicskájukkal, a jobb mellékzsebükben van a hagyma, amelyet előbb a bal mellékzsebükbe dugnak be sózás végett, aztán egyetlen harapásra kapják be a hagymafejet; közben jó darab kenyérszeleteket vagdalnak a kezükben tartott cipóból.”
Krúdynál az evés zsigeri öröme a szerelmi bánatot, sőt, a halált is képes legyőzni: „Egy jó ebéd – és bőghet valahol az elhagyott szerető. Egy bőséges vacsora – és haldokolhat az is, akit legjobban szeretünk – írja A vörös postakocsi folytatásában. – Enni kell, étvággyal, falánkan, zabálva, mint a krokodilus.”
Csak fejben tudott főzni
Kései műveiben a jó étvágy nagyon gyakran a férfierő mágikus szimbólumaként jelenik meg. Az Utolsó szivar az Arabs szürkénél pocakos ezredese például úgy azonosul a kivégzésre ítélt ifjú újságíróval, hogy a párbajuk előtt végigeszi annak szokásos kocsmai ételeit, így végül ő hal meg helyette. Máshol egyenesen a szexualitás metaforájává válik az evés. Az Előhang egy kispörkölthöz hőse, egy nyugalmazott hivatalnok azért tart vad lakomákat kedvenc kiskocsmájában, hogy ily módon rituálisan elfogyassza régi hölgyismerőseit, akik elhagyták. „Ma Szekond Irmát esszük meg” – kezdi a leszámolást, majd nekiesik malacpörkölt alakjában felszolgált egykori szeretőjének, és „olyan étvággyal evett, mint fiatal korában, mikor még nem ment át az élet szenvedésein, sem örömein.” A szerző mind több írásában vetette össze a szív és a gyomor örömeit, és az összehasonlításból rendre az utóbbi kerül ki győztesen. „Az étkezés kultusza nemegyszer felülmúlja a nő és a szerelem jelentőségét” – vallotta.
Ezekben az években Krúdy és új családja a margitszigeti Kisszálló egyik bérlakásában élt. Lánya, Krúdy Zsuzsa emlékeiben ez az időszak idilli békében és házias ételek közt telt, de ez inkább a gyermekkort megszépítő messzeségnek tudható be. Hiszen az író egyre kevesebb pénzt keresett, és azt sem feltétlenül adta haza. „Édesapám pontosan tudta, hogy mit hogyan kell elkészíteni – emlékezett. – Milyen a jó pájsli, krumpli, vagy rákleves. (…) Szerette a levest, de főleg a hús-, orja-, rák-, spárgalevest. Marhahúst főve, félkövéren, mártással, hagymás rostélyost és tejfölös felsálszeletet. Egybesült disznókarajt, kolbászokat, hurkákat. Szárnyasokat, vadakat, halakat.” A memoárból azért az is kiderül, hogy mindez csak a szebb napokon, esetleg csak a vágyak szintjén került a család asztalára. A hétköznapokat inkább a sárgaborsó-, és a babfőzelék, valamint a káposzta számos fajtája határozta meg, de a többi kedvenc sem egy híres ínyenc menükártyájáról való: rizseshús, juhtúrós galuska, töltött karalábé, tarhonyás kolbász, rakott krumpli vagy főzelék bundáskenyérrel.
Az író többnyire szalonnát, tepertőt, újhagymát és sajtokat vacsorált, csemegeként pedig gyümölcsöket, főtt kukoricát vagy pár szem diót evett. Szokásos reggelije sem a bőségről regél: teát, kakaót vagy kávét ivott vajas kenyérrel, esetleg egy híg rántottával. Krúdy Zsuzsától tudjuk azt is, hogy apja csak fejben tudott főzni, legfeljebb kedvenc olcsó sörkorcsolyáját készítette el saját maga. Egy doboz szardíniát vajjal, kevés reszelt hagymával és összetört keménytojással kevert össze, és némi citrommal ízesítve, friss kenyérre kenve fogyasztotta délutánonként – elsősorban azért, nehogy éhgyomorral kelljen elindulnia valamelyik törzskocsmájába. Ha főzni nem is tudott, piacra azért járt: ezt igazolja egy saját kezével írt bevásárlólista, amely szerint kocsonyahúsért, borért, sörért és szalonnáért ment át a pesti vásárcsarnokba. Éttermi kedvencei a kisadagos marhapörkölt és a pájsli, azaz a szalontüdő voltak. Ezek bizony nem a királyi szakács ételei, még csak nem is a nyírségi dzsentrié, hanem egy tisztességes kisiparosé vagy munkásemberé.
Megfeledkezett a töltelékről
Ezzel a gasztronómiai életformával érdemes összevetni Krúdy hőseinek szenvedélyes ételszeretetét. Egyik novellájának hőse, a disznókereskedő Pászmáti úr például így mutatkozik be a vendéglőben: „Az egyik mellényzsebemben van a piros száraz paprika, amelyet a bicskámmal rámetélek minden ételre, vagy ételbe, ami elém kerül. (…) A zsebemben van az a kisfejű vöröshagyma, amellyel egyetlen harapással lehet végezni. (…) Van nálam mindig valódi külföldi bors, amely nélkül vese velővel el sem képzelhető, és a felöltőmben mindig akad olyan kis mustáros-üveg, amilyen a vendéglőben bizonyára nincs, mert a vendéglős urak lusták elfáradni olyan helyekre, ahol a legjobb portékát mérik.” Szintén Pászmáti magyarázza el, hogy a töltött káposzta csakis házilag taposott savanyú káposztából készülhet, és a tölteléke csak harapásnyi méretű lehet, mert a nagy „kan-töltelékek” nem főnek át kellően. Az olvasók persze Krúdyval azonosították a hasonló karaktereket, és úgy képzelték, az író zsebei is mindig tele vannak a legkülönbözőbb fűszerekkel, és egész nap lakomákon vesz részt.
Ételleírásai között alig egy-két alkalommal találunk utalást a készítési módra. Ezek közül kiemelkedik a halpaprikás receptje, amelyet az író a paprikás csirkéhez hasonlóan tejfölösen javasolt elkészíteni. Hosszasan részletezi a húsvéti sonka előkészítésének módját, és több művében is felbukkan a „hercegek levese”, azaz a rákleves. Legfontosabb hőse, Szindbád szerint ezt a levest nagyobbfajta, dunai rákokból kell főzni, ám az ízletesebb, apró tiszai rákok felhasználásával készült rizskását kell a páncéljukba tölteni. A töltött káposzta receptjét nemcsak novellában, hanem egy vendéglős barátjának írt levelében is megírta – félig: „A vékonyra vágott káposztát két nappal előbb főzesd meg jó puhára és csak azután rakasd bele összefőzésre a szükséges kellékeket. Nevezetesen a vastag marhaszegyet, füstölt disznóhús zsírosabb részeit, nem feledkezvén meg a csülkök, körmök, pirított füstölt szalonnák, ízesítő fűszerek, bors, paprika, babérlevél, kaporról sem.” A levél végén arra is figyelmezteti barátját, hogy ha ezek közül bármely összetevő kimaradna, leesik fejéről a gasztronómia babérkoszorúja. Arról viszont megfeledkezett, hogy végül is mi kerüljön a töltelékbe.
Krúdy helyett Latinovits
Krúdyval kapcsolatban a legtöbb embernek a húsleves és a velőscsont jut eszébe, ennek azonban az íróhoz van a legkevesebb köze. A levesben főtt csontos tányérhús csakugyan a kedvencei közé tartozott, ezt tartotta a csakis délelőtt 11-kor, kizárólag vendéglőben fogyasztandó gábli fő fogásának. „Nagy különbség van egyes emberek között, akik a csonthússal szembekerülnek, amikor az levesben, zöldséggel garnírozva és mellékelt savanyú tormával megjelenik az asztalon” – írta. Ő például úgy tartotta, hogy a levesből legfeljebb pár kanállal érdemes enni, a főszereplő a hús maga, amit tormán kívül paradicsommártással, sóval és paprikával illendő fogyasztani. A pirítósra kent velő és a gyöngyöző húsleves csak Huszárik Zoltán 1971-ben készült Szindbád-filmje óta lépett elő Krúdy kulináris címerévé. Szindbád alakját ezután nehéz másként elképzelni, mint a levest kanalazó Latinovits Zoltánt, akinek alakítását sokan magával az íróval is azonosítják. Pedig a jelenet nem is egy Szindbád-történet, hanem az Isten veletek, ti boldog Vendelinek! című novella alapján készült. A pincér feleségét egykor elszerető vidéki úr meglepő módon Maggi ételízesítővel javítja fel a levest, majd elmereng az olasz vagy magyar gesztenyével készült fácánsült különbségén, amelyhez végül francia, angol és házi mustárt is rendel. A film ikonikus képei utólag is formálták az ínyenc Krúdyról kialakított képet, pedig az írónak ritkán lehetett része ilyen dús lakomákban.
Talán nem véletlen, hogy a műveiben legtöbbet emlegetett két étel a legalapvetőbb élelmiszerek között keresendő. Az egyik a vöröshagyma, amelyről egyebek mellett azt írta, hogy „ez a földi alma tud magából árasztani olyan illatokat, mint bizonyos nők, amikor szerelmeseikkel találkoznak. A vöröshagyma szerelmese a forró pecsenyezsír, amely a tűzhelyen sisteregve kérdezgeti, hogy miért is kellett neki a világra jönni.” A másik állandóan emlegetett étel a szépen megsült búzakenyér. Kedvenc kocsmai kispörköltjét is szigorúan csak fehér kenyérbéllel szerette kitunkolni. A tunkolás művészetének olyan lelkes híve volt, hogy még a rostélyost is a pörköltéhez hasonló bő lében kellett neki tálalni, hogy legyen mit felitatnia. Nem csoda, hogy a kenyér több írásában is a boldog békeidők jelképévé nemesül. „Vajon lesz-e még valaha aranyhéjú kenyér Magyarországon?” – kérdezte egy, a monarchia összeomlását taglaló cikkében, amelyben el is gyászolja a letűnő országot, amelynek minden fia, még az utolsó kubikos is fehér kenyeret ehetett.
A 100 kisfröccs legendája
Még egy gasztronómiai invenció köthető az író nevéhez: a Krúdy-fröccs. Ez már másfajta asztali szenvedélyről árulkodik – a recept szerint 9 deci borhoz 1 deci szódavizet kell önteni, aminek annyi a szerepe, hogy „megnevettesse” a bort. A nagyivó Krúdy képe sokkal közelebb áll a valósághoz, mint a nagyevő íróé. A Kosztolányiné Harmos Ilona által is felidézett legenda – amely szerint Krúdy egyetlen nap alatt 100 kisfröccsöt is megivott – persze túlzó: nincs ember, akinek a veséje akárcsak vízből kibírna ennyit. De az sem véletlen, hogy élete vége felé már inkább csak efféle történetek terjedtek róla. Ekkora véget ért a margitszigeti idill is: rezsitartozásai miatt az írót és családját kiköltöztették a Kisszállóból, egy óbudai szükséglakás lakói lettek. Innen már legtöbbször csak valamelyik tabáni kiskocsmáig vagy a közeli Kéhli vendéglőig vezettek mindennapos útjai. A Kéhli maga is sokkal inkább volt kocsma, mint étterem. Az író gyakran hajnalig üldögélt itt, de többnyire már csak ivott – legfeljebb fél pár virslit kért pörköltszafttal borkorcsolya gyanánt. Egy szép legenda szerint egy nap mégis felderengett benne egy régi ízemlék, és konflissal elvitette magát a székesfehérvári Mór vendéglőbe, ahol fiatalkorában remek birkagulyást ebédelt. „Annyi év után a szél felém fújta a hajdanvolt gulyásnak az illatát – mesélte –, így hát lementem, és megnéztem, hogy van-e még belőle. Volt.”
A kései Krúdy-művekben mind gyakrabban jelennek meg étvágytalan kocsmai figurák, akik a régmúlt idők ízein merengenek. Maga Szindbád is „alig élő emberroncsként” bukkan fel egy szanatóriumban, ahol „gyáva férfiak diétás kosztot esznek” és a „beleiket gyógyíttatják”. Az étkezés e hősök számára már csak látszat, s hol másokat, hol saját magukat csapják be vele, hogy lám, még nem hagyta el őket az életerő. Talán így volt ezzel Krúdy Gyula is. 1933. május 11-én megebédelt a Kéhliben, vett egy üveg bort és kölcsönkért egy gyertyát is. A lakásában az áram már ki volt kapcsolva, felesége is elköltözött tőle. Másnap reggel idegenek találtak rá holtan. A halottkém alig néhány tárgyat tudott felsorolni a hagyatéki leltárban: két öltöny, néhány ing, egy frakk és egy szürke kalap maradt utána. Az asztalán egy liter felbontatlan zöldszilváni bor állt. Ételnek nyoma sem volt sehol.
Krúdy Gyula halpaprikása
(A Farsangi és böjti örömünk: a hal című írásból, 1933)
Többféle halat veszünk, egyenlő darabokra vágjuk, másfél óráig sóban hagyjuk állni, aztán lábasban bőven hagymát finomra vágva, vajon kissé megpárolunk, adunk jó késhegynyi paprikát bele, aztán a halat félóráig fedő alatt pároljuk, végre egy kanál vizet és tejfölt öntünk rá. Mikor felforrt, asztalra adjuk. Ugyebár ez úgy hangzik, mint az egyszeregy, csak a gyanakvó fantázia gondolna valamely “pisztrángra” a többféle hal emlegetésénél, mert mégiscsak biztosabb volna, ha tudnánk, hogy miféle halakat vegyünk. „Semmi esetre se a nemes halakat, a kecsegét, a pisztrángot, a fogast; hanem elégedjünk meg a harcsával, potykával, csukával a paprikásnál” – mondják a tanácsadók, mert halfőzéshez minden ember értene, holott az ötszázadik tudja igazában. E jó tanácsadók okozzák, hogy nem élvezhetjük egyszerű halpaprikásnak a legnemesebb halakat, pedig tán ez volna a halpaprikás titka.
Krúdy Gyula húsvéti sonkája
(A húsvéti sódar titkai című novella alapján, 1933)
Milyen titka van a húsvéti sódarnak, hogy kifogástalan legyen? A salétrom és az idő – felelte Kiskerti. Én mindig erősen kenem be salétrommal, különösen a csontmelléken a húsvéti alkalomra szánt sódaromat. És már hat, de ha sódar nagysága elég tekintélyes, akkor nyolc hét előtt, farsangban gondoskodom róla, hogy a sódar elegendő időt tölthessen tennivalóiban. Tennivalói közé tartozik a salétromozás utáni napon, annak a pácnak a felvétele, amely marékszámra vett sóból, korianderből, borókamagból, sárga cukorból, darált fokhagymából, babérlevélből és öt-hat fej vöröshagymából készült. Ezt a keveréket bizony szárazon kell felvennie a sódarnak, és alatta 4-5 napig pihennie, mert csak akkor kapja meg azt a sós vizet, amely aztán beborítja a teknőben. Mindennap más és más oldalán kell neki tölteni idejét. Talán ez a szabály a legjelentősebb a pácolás alatt levő sódar idejében. Ha nyolc hétig tartana az eljárás, akkor is mindennap új pozícióban kell neki feküdni a pácban. A sódar további élete, amikor hetek multával a pácolóteknőből kikerül, már nem olyan érdekes, hogy sok mondanivalónk lehetne róla. Füstre megy, ahol előtte már a kolbászok, hurkák, karajok, sajtok eltöltötték a maguk egy-két hetes idejüket. A jól kifüstölt sódar most már az asszonyok gondjába kerül, ők főzik lassú víz vagy lobogó tűz mellett a tojásokkal együtt őkelmét. Nagy kár volna érte, ha elsóztuk volna.
A cikk Nyáry Krisztián: Így ettek ők – Magyar írók és ételeik. (Corvina, 2023) című könyvének egy fejezete.
Források:
Balázs mester (Draveczky Balázs): Történetek terített asztalokról és környékükről. Pallas Stúdió, 1999
Dérczy Péter: „A »nagy zabálás« mitológiája (Krúdy gasztronómiai tárgyú műveiről)” In: Alföld, 58. évf. 9. sz. / 2007. 97-104.
Cserna-Szabó András – Fehér Béla: Ede a levesben. Magvető, 2011
Cserna-Szabó András: Rézi a páczban. Helikon, 2021
Hunyady Sándor: Családi album. Kossuth, 2015
Krúdy Gyula: A gyomor örömei. Digi-Book, 2015 Krúdy Gyula munkái. Arcanum Kézikönyvtár. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Krudy-krudy-gyula-munkai-1/
Krúdy Zsuzsa: Apám, Szindbád. Magvető, 1975
Saly Noémi: Törzskávéházamból zenés kávéházba. Séta a budapesti körutakon. Osiris, 2019
Vinkó József: Szellem a fazékból. Gasztrotörténetek. Heti Válasz, 2014
Kiemelt képünkön az Eötvös téri, Dunapalota (korábban Ritz szálló). Balról az első Boross Mihály, a második Magyar Elek, mögötte ül Gundel Károly. Jobb szélen ül Krúdy Gyula, mögötte áll Bánó Dezső, mellette Ripka Ferenc.