A huszadik századi házak megítélése nagyon gyorsan, de viszonylag kiszámíthatóan változik. Ami új, menő és divatos volt az átadáskor, az nagyjából húsz évvel később már elavult, idejét múlt, ciki lett. A következő negyven évben leginkább megtűrték, de ha lehetőségük volt rá, akkor lebontották vagy átépítették. Ha valami csoda folytán mégis megérte úgy nagyjából a hatvanéves kort, akkor elkezdték újra felfedezni az értékeit, s mire elérte a nyolcvanat, a nagyközönség ismét elfogadta, mint „régi szép” házat. Sőt, a stílusa akár újra divatba is jöhetett.
A századelő historizáló és szecessziós házait ezért kezdték el már átalakítani, egyszerűsíteni a negyvenes évek elején, és ezért nem tartották sokra évtizedeken át az art decót vagy a (Bauhausnak mondott) két világháború közti modernt. Persze a folyamatot gyakran az épp aktuális ideológiai légkör is erősítette, de a divat, az politika nélkül is divat.
Most épp a hetvenes–nyolcvanas évek épületei vannak veszélyben: már nem elég fiatalok és még nem elég öregek ahhoz, hogy értéket jelentsenek a legtöbb ember számára. Természetesen a kor önmagában nem jelent semmit, hiszen minden korszakban születtek értékes és kevésbé értékes házak.
A hetvenes–nyolcvanas években például kifejezetten alacsony volt a kimagasló minőségű épületek aránya. A szocialista tervgazdálkodás a „tömeggyártásra” állt rá az építőiparban is, ez volt a nagy panelépítések korszaka, amikor uniformizált lakótömbökkel és típustervek alapján készült középületekkel szórták tele az országot. Arról nem is beszélve, hogy milyen volt ebben az időben az építőanyagok minősége.
Éppen ezért fontos megbecsülni azt a néhány épületet, amelyeknek alkotói – kitörve a szűk keretek közül – megpróbáltak valami eredetit alkotni. Sajnos ezeknek a házaknak a száma folyamatosan csökken: útjában vannak az új ingatlanfejlesztéseknek. Vannak azonban művészettörténészek, építészek, kutatók és műemlékvédők, akik tisztában vannak ezeknek az épületeknek az értékeivel, és igyekeznek megmenteni – vagy legalábbis dokumentálni – azokat az utókor számára.
Tulajdonképpen leletmentést végeznek, mint a régészek, akik kapkodva mentik a menthetőt, mielőtt megindulna egy építkezés. A különbség annyi, hogy egy házat nem lehet elvinni egy múzeumba és ott megőrizni, marad tehát a virtuális leletmentés. Pont ezt a munkát végzi Branczik Márta, a Kiscelli Múzeum Építészeti Gyűjteményének vezető muzeológusa, és F. Szalatnyay Judit, a múzeum fényképésze.
Mivel a Budapesti Történeti Múzeum egyik intézményéről van szó, ezért az adatbázis fővárosi alkotásokról szól. Archív fotók – például a Fortepan fényképei – is részei a gyűjteménynek, de ettől függetlenül fontos az alapos dokumentáció, mert a részleteket csak így lehet megőrizni. Egy-egy épületről legalább 100, de nem ritkán 250 kép is készül. Ezek olykor olyan apró belsőépítészeti finomságokat örökítenek meg, mint a pántok vagy a kilincsek megoldásai.
Munkájukat 2014-ben kezdték el, néhány hónappal azelőtt, hogy a Széllkapu projekt keretében viszonylag gyors ütemben három épületet is lebontottak a Margit körúton. Egy látványos irodaházat, mely eredetileg a Kohó- és Gépipari Minisztérium székházának épült 1971-ben az IPARTERV három építészének – Farkas Ipoly, Mészáros Géza és Kévés György – tervei szerint. A ház kétségtelenül rossz helyen épült, elvágva Buda egyik szélcsatornáját, de még bontás előtt is kifejezetten mutatós volt az egymás mellé állított két tömbje. Ráadásul itt működött a főváros utolsó páternosztereinek – vagyis körforgóliftjeinek – egyike.
A minisztérium telkére szerencsére nem emeltek új épületet, s aminek még jobban lehetett örülni, a helyére egy igen nívós, kortárs park került. Igaz, a Széllkapunak keresztelt „új Millenáris” már nem vitte tovább az első ütem szellemiségét. Annál ugyanis a régi ipari emlékek újrahasznosítása volt a cél, nemzetközi szinten is példaértékű módon, az új park – és az alá épülő mélygarázs – kedvéért viszont további két izgalmas Ganz-épületet is elbontottak: az Új szerelőcsarnokot és az úgynevezett Melegpörgetőt.
Ez utóbbit egykor turbinák tesztelésére használták, ablaktalan, szigorú külsejével egyedülálló látványt nyújtott. Műemlék volt ugyan, de ez sajnos nem állhatott a bontás útjába. Bár a Melegpörgetőt talán nehéz lett volna újrahasznosítani, az impozáns méretű Új szerelőcsarnokhoz hasonló építményeket szerte a világban újra meg tudják tölteni élettel, főleg az ilyen jó fekvésűeket. Az utolsó éveiben már parkolónak használt épület még közvetlenül a bontás előtt is lenyűgöző látványt nyújtott.
A mára elpusztult, a Kiscelli Múzeumban csupán virtuálisan megmentett „leletek” közül alighanem a hetvenes években épült budavári teherelosztó körül alakult ki a legnagyobb vihar. A sokak által nagyra tartott építész, Virágh Csaba tervezte épületről szögesen ellentétesen gondolkodott a szakma és a közvélemény. A legtöbben ugyanis felháborítónak tartották, hogy a történelmi környezetbe, régi házak szomszédságába egy üveg-acél konstrukciót szuszakoltak be. Az építészszakma zöme viszont azzal érvelt, hogy ez egy bravúros megoldása egy igen nehéz feladatnak, hogy a Polgárváros kisházas környezetébe egy ipari-irodai funkciójú házat helyezzenek el. Tény, az épület sajátos geometriájával, betontornyával, a környező házakat tükröző üvegfelületeivel és valóban lenyűgöző, faburkolatú belső tereivel igazi értéket jelentett.
A Szervita téren állt telefonközpont épülete viszont hiába volt a város közepén, gyakorlatilag senki nem emelte fel a szavát a bontása ellen. A Szent Anna-templomot körbeölelő, 1976-ban megnyílt Belvárosi Távbeszélő Központot ugyanis kevesen szerették. Pedig a Jeney Lajos és Bán Ferenc tervezte épületnek is megvolt a maga eleganciája, kiváltképp a belső terekben, ahol márvány- és faburkolatok, krómacél elemek és keret nélküli edzettüveg szerkezetek emelték a hely presztízsét. Ráadásul volt egy közforgalmú passzázsa (melyből sokkal több is elkészülhetett volna a Belvárosban, de ma már annyi sincs belőlük, mint néhány évvel ezelőtt volt). Itt kapott helyett Józsa Bálint és Kovács Ferenc Íves hullámok című mészkő munkája. Ez éppúgy védett alkotás volt, mint a homlokzaton Csiky Tibor és Bohus Zoltán krómacél plasztikája. Az utóbbiról azt ígérte a 2017-ben lebontott telefonközpont helyén luxuslakóházat építtető beruházó, hogy valahol felállítják majd újra, de ma egyik sorsáról sem tudunk semmit.
Az egykori telefonközponttól egy sarokra állt a mára szintén elbontott Fontana üzletház. 1969-ben tervezte Vedres György, de az építését csak 1983-ban fejezték be. Fontos eleme volt annak a koncepciónak, amely szerette volna kicsit fellazítani és átjárhatóvá tenni a Belvárost. Ehhez egyrészt itt is passzázst alkalmaztak, másrészt különleges épületformát. Az alsó három, lépcsőzetesen kialakított szint tetejére egy kiülős terasz és három torony került, előtte viszont egy hangulatos tér született. Annyira hozzátartozott a városképhez, hogy talán arra is gondolhatunk, az ott álló Hermész-szobor valami régi alkotás, pedig Giovanni de Bologna szobrának másolata is csak ekkor készült el.
A Fontana elég eredeti és könnyed épület volt ahhoz, hogy néhány évtized múlva épp olyan fájó nosztalgiával nézegessék majd a róla készült képeket utódaink, mint ahogy mi tettük a háború után értelmetlenül lerombolt palotákéval. Ugyanez elmondható a Gyógyászati Segédeszközök Gyára és az Ortopédiai Rendelőintézet épületegyütteséről is, csak mivel Angyalföldön állt valamikor, kevesebb embernek tűnt fel a 2013-as bontása. Kiss E. László 1961-es alkotása idősebb, mint a virtuális leletmentésben szereplő legtöbb emlék, így a ma embere talán izgalmasabbnak is látja azoknál. Ha csak a meghökkentő tetőformákat, a kürtőszerű kéményeket vagy a tetőépítmény belső terét nézzük, már akkor is úgy érezzük magunkat, mintha egy korabeli sci-fibe csöppentünk volna.
A Kossuth téren álló Magyar Kereskedelmi Kamara székházáért is kevés könnyet hullattak a lebontásakor. Pintér Béla tervei szerint 1972-re készült el az az épület, amely magába foglalta a metrófeljárót, és betöltötte végre azt a foghíjat, amely az Országház megépítése óta üresen tátongott. Számos szép gesztust fedezhettünk fel a homlokzatán: tömegében a szomszédos „homlokzatfélre” rímelt, lépcsőztetéssel követte a szabálytalan alakú telket, függőleges osztásával pedig a szomszédos Parlament épületéhez igyekezett alkalmazkodni. Igazi értékei belül voltak, a gránitlapokkal és fehér carrarai márvánnyal burkolt fogadóterekkel, a merészen ívelő díszlépcsővel és a rejtélyes reliefoszloppal. Mindennek ellenére soha nem tudott beilleszkedni az egységes koncepció szerint kialakított tér reprezentatív megjelenésébe. Bontása után az eredetileg tervezett homlokzattal építették meg helyén a Szabad György irodaházat, melyben a régi épületből megmentett, Boda Gábor reliefjével díszített, szabadon álló oszlop is helyet kapott.
Már az eddig bemutatott példáknál is láthattuk, mennyire fontos része a virtuális leletmentésnek a belsőépítészet. Ezekről az értékekről sokan nem is tudnak, s ha tudnak is, jóval kevesebb fotó készül róluk, mint a homlokzatokról. Van is a gyűjteményben olyan darab, ahol csak a belső tér szorul virtuális megőrzésre. Ilyen például a Gellért Szálló, ahol magát az épületet nem fenyegeti semmilyen veszély, sőt, most újítják fel. A hatvanas években, Flach János vezetésével kialakított cukrászda, bár, étterem és más reprezentatív helyek, s azok egyedi kialakítású bútorai és iparművészeti alkotásai ugyanakkor mindenképp méltók a figyelemre. Már csak azért is, mert bár a modern építészettől még sokan ódzkodnak, a hatvanas évek dizájnját és berendezési tárgyait igen sokan szeretik.
Ebből a szempontból akár a Déli pályaudvar is hasonló eset, bár látszólag nagyon messze esik a szecessziós luxusszállótól: a felvételi épülete és az irodatömbje is úgy néz ki, mintha végképp lemondtak volna róla, és várják, hogy egyre rosszabb állapotba kerüljön. Azt azonban kevesen tudják, hogy van egy igen érdekes, bezárt bisztrója. Az 1975-ben átadott létesítmény belsőépítészetét a MÁVTI Szerdahelyi Laura által vezetett belsőépítész csoportja tervezte, a vagány, geometrikus faldekoráció pedig Blaski János és Miskey László munkája. Mutatós egységet alkottak a jugoszláv gömblámpákkal és a pultfeliratokkal – melyeket egyelőre csak fotókon nézegethetünk.
A gyűjteményben szereplő „leletek” egy része ma is áll, persze felvételük a gyűjteménybe általában arra utal, nem biztos, hogy ez sokáig így marad. Az Ildikó téri református templom például nem csak az egyik legmeghökkentőbb templomépület Budapesten, de alighanem az egyik legizgalmasabb épület is. Ám hiába zarándokolnak oda szép számmal az építészeti örökségünk iránt érdeklődők, a ház egyáltalán nem felel meg a céljának. Megfelelő szigetelés híján hol túl meleg, hol túl hideg, ami felveti az örök műemlékes kérdést: hogyan békítsük ki a történelmi értékek megőrzését a felhasználók jogos igényeivel.
Vannak a gyűjteményben olyan házak is, amelyek egyelőre nincsenek veszélyben, de olyan értéket képviselnek, hogy feltétlenül itt van a helyük. Például Mónus János brutalista stílusú OKISZ-székháza a Thököly úton, mely egyelőre kívül-belül őrzi az 1973-as megjelenési formáját. Vagy ott van Tenke Tibor víztoronyháza, amely az újpalotai lakótelep büszkesége.
Valószínű sokakban felmerülhet a kérdés, hogy miért van szükség – legalább virtuálisan – megmenteni ezeket a belső tereket, homlokzatokat, amik látszólag egyáltalán nem különlegesek. Főleg nem annak a generációknak, amelyik ilyen környezetben nőtt fel, s amelyiknek ezek alighanem az elmaradottságot, a „régi világot” szimbolizálják, amit szerencsére meghaladtunk.
Nos, a virtuális leletmentő ugyanolyan munkát végez, mint a néprajzos, aki hétköznapi tárgyakat, szokásokat, dalokat, meséket gyűjt össze. Gyakran olyanokat, amelyek a használóik számára egyáltalán nem érdekesek, azok gyermekeinek vagy unokáinak pedig olykor inkább kellemetlenek, amiket jobb is lenne elfelejteni. Ő azonban tudja, hogyha eltelik néhány évtized, akkor ezeket az összegyűjtött meséket, dalokat, táncokat, házakat, lépcsőket, lámpákat és bútorokat egyszer még valaki nagyon értékesnek fogja tartani.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/virtualis-leletmentes
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
