Hosszú évtizedeket kellett várni arra, hogy a legtöbbek által a Balettintézet (egykori) otthonaként, illetve Drechsler-palotaként emlegetett Andrássy út 25. végre megkapja azt a külső és belső felújítást, aminek köszönhetően megmenekülnek a megmaradt értékei, az Operaházzal szemben álló, tekintélyes méretű ház pedig újra az egykor fényűző sugárút egyik legszebbjévé váljon.
Ez a folyamat ért véget nemrég a W Hotel Budapest megnyitásával, amit fotósunkkal az elsők között jártunk be, hogy megnézzük, mit tudott kihozni az épületből a közel-keleti tulajdonos által felkért Bánáti + Hartvig Építész Iroda, illetve egy neves brit belsőépítészeti cég közös lendülete. A válasz röviden: a Bánáti Béla által irányított tervezők csodálatos munkát végeztek, az örömöt azonban a Bowler James Brindley megvalósult ötletei, illetve az Adam Ellis Studio képei rontották, számos ponton túljátszva a butikhotelekre jellemző tarkaságot.
A világvárossá váló Budapest
A reformkor derekán, 1841-ben Kossuth Lajos Pesti Hírlapja vetette fel az ötletet: mi lenne, ha a Lánchídtól a Városerdőig (a mai Városliget elődjéig) árnyas fasorok vezetnének, szinte egy parkban lehetne kocsizni,
kikerülve a szűk, ronda Király utcát s annak unalmas végnélküli házsorát.
Az ötlet ekkor nem keltett nagy visszhangot, 1870-ben, a város növekedésének koordinálására frissen létrehozott Közmunkatanács azonban ugyanerre az elhatározásra jutott, sőt, annak nyomvonalát is rögtön kijelölték.
A kor viszonyaira tökéletesen jellemző módon a kormány alig néhány hét alatt megszavazta a tervet, majd a főleg kertekkel és kisebb-nagyobb épületekkel borított terület kisajátításához szükséges pénzt is elkülönítette. A nagy lendülettel elindult földfelvásárlások nyomán 1872-re jórészt üresen álltak a leendő Andrássy út melletti telkek, négy évvel később pedig meg is nyitották az akkor még csak negyven épülettel szegélyezett Sugárutat.
A beépítési lázra – aminek elindulását a főváros három éven belüli beépítési kötelezettséggel sürgette – végül a következő évtized kezdetéig kellett várni: ekkor vásárolt be itt a székházát az út Oktogon és Kodály körönd közti szakaszán felépítő MÁV (Andrássy út 73-75., 1875-1876), ami nemcsak saját – mára a miniszterelnök vejéhez vándorolt – otthonát bővítette (1884-1885), de az épülő Operaházzal szemben lévő, akkor még beépített földdarabot is megszerezte, hogy ott építhesse fel a luxusbérházát, aminek lakbéreit az évtizedeket a cégnél eltöltők nyugdíjaira akarta fordítani.
A tervezéssel a vasúttársaság az erre kiírt pályázaton győztes Lechner Ödönt, a magyaros szecesszió későbbi oszlopát, illetve társát, Pártos Gyulát bízta meg.
A munkák oroszlánrészét – számos másik munkához hasonlóan – az előbbi vállalta magára, akinek kezét előbbi Franciaországban szerzett tapasztalatai irányították: a tervező felesége 1874-es halála után, alig huszonkilenc évesen Párizsba költözött, ahol a régi kastélyok restaurálásával, illetve újak azonos stílusban való építésével foglalkozó Clement Parent irodájában kapott munkát, így fontos részt vállalt a munkákból, valamint az azt megelőző kutatásokból. Ebben a négy éves időszakban Lechnernek megragadták a figyelmét a francia korai reneszánsz példái, illetve a stílus kialakulásának egy kezdeti lépcsője, amiből
az igazi reneszánsz csak később kristályosodott ki. De éppen ez a kereszteződés, a kezdetnek ezek a primitívségei érdekeltek engem legjobban, mert azt a gondolatot keltették bennem, hogy vajon nem volna-e lehetséges ma is egy ilyen keresztezés által egy új stílus keletkezésének alapját megvetni?
– írta később.
Az ötletet végül elhatározás követte: az egy sor tervváltozat után, lassan körvonalazódó Andrássy út 25. külső és belső homlokzatain a Loire mentén látott díszek, illetve az I. Ferenc uralkodása (1515-1547) alatti reneszánsz hatása egyaránt látható.
A négy utca által határolt, az Andrássy út felőli oldalon öt tengelyes középrésszel kiugró, a figyelmet két szint magasságba törő árkádjával magára irányító, eredetileg négyemeletes épület első látásra talán nem tűnik többnek egy jól sikerült palotánál, pedig nemcsak arcában, hanem technológiai megoldásaiban is újat hozott az alig néhány évvel korábban született Budapestre.
a szegecselt gerendákból álló, lépten-nyomon irányt váltó acél tartószerkezetek pedig szintén újat hoztak a gyorsan fejlődő városba.
Az 1885-ös Országos Kiállításra eljutó francia építészek körében nagy sikert arató épület központi nagy udvara mellett közel száznegyven évvel ezelőtt négy kisebbet is rejtő házban huszonnyolc, különböző méretű lakást alakítottak ki, földszintjét és pincéjét pedig üzlethelyiségek töltötték meg. A főhomlokzat árkádjai alatt belépve a látogató az egyik termében Lotz Károly-freskót rejtő kávéházba és az étterembe jutott, ezekből pedig a pincében nyújtózó gótizáló boltozatos sörcsarnok, valamint a félemeleti különtermek, így a három magyaros szoba, a biliárdterem, és az öt másik étkezőtér is elérhető volt.
Az egykor zsánerfigurákat is mutató üvegablakok fényében, a Hajós utcai oldalon földalatti tekepályát, a Dalszínház utcában éttermi konyhát és hidegkamrát, a központi udvar alatt pedig borpincét, gépházat és kazánházat (ebből a központi udvaron át kémény is indult az ég felé) is rejtő óriásnak csak az első negyedszázadát kísérte állandóság, hiszen csak a három vendéglátóhely bérlői váltották egymást.
1909 novemberében aztán leégett a tető, ami nem csak az épület tetején okozott károkat, de a kisebb udvarba lehulló parázs az ólomüvegablakok egy részét is megrongálta, így egyszerűsített formában kellett őket újra elkészíteni. Ugyanez a sors várt a tetőre is: az idős Lechner Ödön helyett végül az eredeti terveket birtokló MÁV mérnöke, Havas Sándor végezte a helyreállítását, terve pedig nem idézte vissza teljes egészében a korábbi, bonyolult szerkezetet.
Az Ignotus szerint (Világ, 1914) a stíluson belül
elragadóan bájos s amellett megnyugtatóan szolid szellemességgel
megoldott, tervezője „legegyénibb teremtményeként” megvalósult épületnek az azóta eltelt évszázadban a belső terei is megváltoztak, annak ellenére, hogy a tervező unokaöccse, az építészként és építészettörténészként is fontos Kismarty-Lechner Jenő 1917-ben megjelent, alapkőnek számító munkájában (Budapest építőművészeti topográfiája) már műemlékként tekint rá, 1960-ban pedig hivatalosan is védetté vált.
De ne szaladjunk ennyire előre az időben, hiszen a ház története csak az első világháború lezárása után vált igazán kacifántossá. A Drechsler-palotától a MÁV többszöri nekifutás után, 1918-ban megvált, ezzel pedig kezdetét vette a számtalan fővárosi épületre jellemző hullámvasút: az új gazda, a Budapesti Szálloda Vendéglő és Áruház Rt. a Lloyd Bankba, majd annak a Pénzintézeti Központba való beolvadása, illetve a korszellem által megkövetelt fejlesztések elindították ugyanis a lavinát, ami a közelmúltig egyáltalán nem állt meg.
A száz évvel ezelőtt kis híján a Lloyd bankszékházává vált palotából 1933-ban eltűnt a kávéházat a pincével és a félemelettel összekötő lépcső, valamint a sörcsarnok tekepályája, a következő évtizedben pedig a konyha és a pince egy része alakult át a törvény által előírt légópincévé.
Mindezek mellett két vendéglátóhely belső tere is gyökeresen megváltozott: a kávéházat 1934-ben Beutum János tervei szerint jórészt modernista belsővel álmodták újra, egy félkörívet is kiharapva hozzá a belső udvarból – ennek eredménye lett az igen rövid életű Andrássy Kávéház –, a sörözőt pedig 1928-ban a Képzőműveszeti Főiskola növendékei népies motívumokkal dobták fel.
A háború során alig sérült Drechsler-palotában a Rákosi-, illetve Kádár-korban a lakásmegosztásokat – 1969-ban már negyven volt belőlük! – leszámítva nem folytatódtak az eredeti állapotot elhalványító beavatkozások, ekkor érkeztek azonban a legérdekesebb lakók: a félemeleten 1945-től egészen a szervezet 1949-es felszámolásáig a Nemzeti Parasztpárt irodái kaptak helyet, helyüket pedig a kávéház tereit is belakó az Állami Lapkiadó Vállalat vette át.
A cég nem maradt sokáig, hiszen 1950-ben az állami tervezőirodák egyike, a BUVÁTI megkezdte a Balettintézet átköltöztetésének tervezését. Az előbb Lovász György, majd Gábriel Márton által irányított munkák végül 1953-re váltak valósággá, időközben pedig az államosítási folyamat is véget ért.
A táncosoknak nem volt szükségük a teljes házra, hiszen a csúcson végül csak 2 ezer négyzetmétert laktak be, felettük pedig továbbra is megmaradtak a lakások, illetve a különböző cégek – a hatvanas évek végén a lakók mellett az IBUSZ, a Posta egy alközpontja, a Csavargyár raktára, a Gázolaj Gázipari Tröszt, az Épületszakipari Ktsz., illetve a Szerszám és Kisgép Értékesítő Vállalat osztozott a területen.
A háború óta halogatott teljes felújítás mindeközben elkerülhetetlenné vált, így 1969-ben elindult a pénzhiány és más nehézségek miatt végül közel tizenöt éven át húzódó műemléki felújítás, amiből kimaradt ugyan a tető és portálok rekonstrukciója, megmenekült azonban rengeteg veszélyeztetett részlet, sőt, az árkád hiányzó lámpáit az egyetlen túlélőnek köszönhetően újra tudták gyártani.
Az újabb nagy változásokat a rendszerváltás hozta: a palota 1991-ben a Terézvárosi Önkormányzat tulajdonába vándorolt át, tőlük azonban kézről kézre járt a ház, hosszabb-rövidebb ideig olyan bérlőknek is helyet engedve, mint a sörcsarnok helyére költözött romkocsma, ami furcsa elegyet hozott létre, hiszen
A luxusszállodáról szóló álmok az elmúlt húsz évben, a Balettintézet 2002-es távozása után többször is szertefoszlottak, a városvédők pedig egyre inkább aggódtak azért, hogy milyen jövő vár a tíz évvel később részben még mindig lakott épületre.
Felújítási tervek persze születtek: 2001-2002-ben Puhl Antal és Dajka Péter állt elő egy szállodatervvel, ami eljutott ugyan az építési engedélyig, a kivitelezés azonban sosem indult el. Néhány fontos átalakítást azért sikerült elvégezni 2013-2014-ben: az udvari toldalék mellett födémmegosztások és válaszfalak tűntek el, közelebb hozva a házat az eredeti térszerkezethez.
Az újjászületés
A pénzügyi- és ingatlanválság által tovább nehezített helyzetet végül a jelenlegi tulajdonos tudta megoldani, aki közel tíz évvel ezelőtti megérkezése után szintén hotelről, valamint étteremről álmodott, vigyázva a műemléki értékekre, ez azonban nem volt egyszerű: a nem megfelelő őrzés miatt a kilincsek jó része mellett öntöttvas elemek, lámpák, valamint más mozdítható épületelemek is kámforrá váltak.
Ez, illetve a rossz állapot persze nem jelentett áthidalhatatlan nehézséget, Bánáti és csapata ugyanis
Az időben elkészített értékleltárak segítségével a tervezők eltűnt elemeket is részben visszaidézték, a többször átírt alaprajzokat pedig éppen csak annyira rajzolták át, hogy a szállodák létfontosságú cellás rendszere kialakítható legyen.
Csodálatos lett például a főbejárat mögötti tér, illetve maga a főlépcsőház is, ahol a falkutatások során számos, igen különböző mintázatú festés került elő, így a végső megoldás megszületését hosszú töprengés előzte meg.
Elképesztően zavarba hozzák a szemet például az 1884-es átadáskor minden bizonnyal sokakat meglepő,
a színpompás képet pedig csak tovább erősítik a hetvenes években egyszer már helyreállított, jórészt ma is eredeti üvegablakok.
Épp ezért is esik jól a szemnek a főlépcsőház látványa, ahol nemcsak a fekete korlátok készültek öntöttvasból, hanem a méretes elemeket egymástól elválasztó oszlopok is, Lechner azonban úgy gondolta, hogy azok nem a korlát, hanem a lépcsőház szerves részei, így színüket tekintve utóbbihoz igazította őket. Ezt szerencsére Bánátiék is így gondolták, bár a kapualjban már látott színorgiát itt is megismétlő eredeti állapotokat nem állították vissza.
A változó méretű szobák – a legkisebb mindössze 24, a legnagyobb viszont terasz nélkül is 198 négyzetméteres – erdejében az építésziroda úgy vágott rendet, hogy a mellékutcákra néző, tipikusan kisebb egységeket egy új folyosóra fűzték fel, a főbejáratot pedig az Andrássy útról a Hajós utcára helyezték át, levéve a terhet a száznegyven évvel ezelőtt kávéházi forgalomra méretezett, így csak gyenge szükségmegoldásokkal kiváltható ajtóról.
A tervezők a Dalszínház utcai kaput is megőrizték, azt azonban csak nagyobb események idején nyitják ki, megkönnyítve a résztvevők bejutását.
A legnagyobb fejtörést az építész elmondása szerint egyértelműen a belső udvar tervezett lefedése okozta, hiszen előbb a legfelső szint fölé tették volna, acélszerkezetű, paramentrikus háromszögekből álló tetőként, hasonlóképp, mint ahogyan az éppen tíz évvel ezelőtt megnyílt Bálnán láthatjuk.
A megrendelő ezt túl magasnak érezte, a térről pedig úgy gondolta, hogy nem elég intim, így az elsőként felkért francia belsőépítészek megpróbáltak javítani a helyzeten: az udvar közepéről egy nagy csigalépcsőt vezettek volna felfelé, de ez végül nem valósult meg.
Az enteriőr megtervezésére a tulajdonos rövidesen a londoni Bowler James Brindleyt kérte fel, időközben pedig megszületett a ma is látható, feszített hártyaszerkezetű parabola, amit többek közt a második emelet padlószerkezetébe behelyezett vasbeton gerendák tartanak a helyén.
Az új üvegfelületeknek nem csak itt, hanem a legfelső szinten lévő, a tartószerkezet miatt véletlenül épp W-t formázó ablakok esetében jutott hangsúlyos szerep, hiszen azok juttatják be a fényt az az egymástól legtöbbször csak színükben különböző legfelső szinti szobákba:
A Marriott-csoport részeként létező W Hotels Worldwide első, százötvenegy szobás budapesti hotelének a pinceszintje is rengeteg érdekességet tartogathatna, hiszen az egykori sörcsarnok boltozatai, illetve díszeinek egy része túlélték a tulajdonosváltásokat, átalakításokat, illetve a nyúlfarknyi romkocsma-létet, helyét pedig a szálloda föld- és aranyszínű wellness-részlege és edzőterme vette át. A csoda azonban elmarad.
Köszönhető ez a brit közreműködőknek, hiszen a ház számtalan pontján feltűnő, egymástól csak mintázatukban különböző fémhálók itt sem maradnak el, sőt, nagy mértékben gyengítik a tükrökkel tágítani vágyott teret, eltakarva az önmagukban is látványos díszeket.
A felújítás minőségén a magyarországi műemlékvédelem feladatait 2022-ig gyakorló Miniszterelnökség, valamint a helyét tavaly átvevő Építési és Közlekedési Minisztérium engedékenysége, illetve túlzott szigora sem segített igazán, hiszen nekik köszönhetően a liftből kilépve a látogatók nem a megmaradt, árnyalatukkal, illetve delfineket és amforákat mutató mintázatukkal az új célhoz kifejezetten illő cementlapokra lépve jutnak el a pihenőrészlegig.
A problémát az építészek kreatívan oldották meg:
A szálloda saját vonzerői közt a kreatív dizájnt, az újabb és újabb mélységeket feltáró komplex tereket, a Zsolnay-ihletésű csempéket, valamint
a város híres sakkszeretetét és a baletthez való, mélyen gyökerező kötődését
említi, hozzátéve, hogy a belső koncepció ihletői közt két világhírű magyar, Harry Houdini és Gábor Zsa Zsa életműve is jelen van.
Ezeket sorrendben
A kétségkívül hangzatos kijelentések leírva jól hatnak, a szobák, illetve a bárok a valóságban azonban sokszor messze állnak attól, hogy harmonikus, nyugtató, vagy legalább lakályos terekben fogadják a vendégeket.
Az általunk látott szobák egyikében, a franciaágy mögötti szűkös térbe helyezett, hollywoodi sminkszobákat idéző fényforrásokkal feldobott fésülködőasztal (ez a különböző szobastílusokban állandó elem) a tervrajzon például jó ötletnek tűnhetett, a valóságban azonban kellemetlenül hatott:
Az étterem, a koktélbár, illetve a különböző publikus terek a Zsolnay-épületkerámiákra, illetve a budapesti kávéházi kultúrára is reflektálni kíván, ezek azonban leginkább egy dizájnbútorokkal teli, rendezetlen bútorboltot idéznek, amik közé a várossal kényszeredetten kapcsolatot kereső díszek is kerültek.
A Bowler James Brindley harsogó, erős stílusának a kapualj, a főlépcsőház, illetve az emeleti folyosók kivételével nem igazán van ellenpontja a házban, a történeti részletek közül kettőt azonban a lakókon kívül mások számára nem látható szobákon belül is sikerült megmenteni:
A belsőépítészeti megoldások jó része persze a butikhotelnek, mint műfajnak köszönhető, hiszen a szándékosan túlszínezett, harsogóan élénk terek a hasonló szállodák velejárói, és kitűnően vonzzák a fizetőképes célközönséget, felmerülhet azonban a kérdés, hogy az előkelő lokáció, illetve az elmúlt közel száznegyven év a falakból áradó történelme nem tudott volna-e jobb végeredményt adni.
A válasz egyértelmű igen, a jelenlegi munkák azonban mégis újból megmutatták, hogy a magyar építészet
A Bánáti + Hartvig Építész Iroda ezzel újabb óriási sikert könyvelhet el, Budapest pedig szegényebb lett egy kétségbeejtő állapotú épülettel.
