Nem vagyok fanatikus Sziget-rajongó. A zenei stílusok közül a rock áll közel hozzám, amúgy mindegy, mi szól a háttérben, ha nem zavar. 2005-ben az Illés, majd 2015-ben Robbie Williams nulladik napi nyitóbuliján voltam kint, de nyilván sokkal másabb egyetlen sztárfellépő koncertjére érkezni, mint vasárnap délutántól estig gyűjteni az impressziókat.
A legutóbbi két alkalommal a K-hídtól vagy száz méterre álló MOL-kúton túl ért a beengedés lassúsága miatt egyre feszültebb tömeg. Most ott sört árulnak benzin helyett. Meg minden mást. A kutak karjai letakarva, az autók helyén sörpadok. A velem együtt érkezők közül többen is a Szigetre való belépés utolsó állomásaként megállnak és bemelegítenek egy utolsó olcsóbb sörrel, pálinkával. A pult mögött álló kutas szerint az útszakasz gépjárművek előli teljes lezárása egyáltalán nem para, mert kiesést sem okoz az üzletmenetben. Sőt, masszívan megéri eldobni erre a bő egy hétre a kőolajszármazékokat, a víz és annak növényekkel, úgymint gabona, komló, stb. ízesített, erjesztett változatai az átlagos napi forgalom sokszorosát hozzák bevételként. Igaz, a műszak is huszonnégy órás.
2015-ben emlékeim szerint majd másfél órát álltunk sorba a Szigetre való bejutás előtt, de ez már a sokadik nap, a többség már bent van, nem is egyetlen koncert a program, a napijegyesek ezért szakaszosan érkeznek, zökkenőmentes a belépés. A tucatnyi pult egyikénél megmutatom az elektronikus jegyemet, lemásolják a személyimet, és az elnyert adataimért cserébe kapok egy karszalagot, továbbá egy Útlevelet a „Sziget, Island of Freedomba”.
Épp a Freedom-sátor az első nagy attrakció, ami az ember útjába esik. Hatalmas, piros és fehér, mintha egymás mellé állítottak és egybenyitottak volna négy óriási cirkuszi sátrat. Oldalponyváit a színpadi részt leszámítva körbe felcsavarták, hogy a levegő átjárhassa a teret – távolról igazán impozáns látványt nyújt. Az elképesztő számú nemzetközi fellépő mellett meglepetésemre pont egy magyar zenekar, az Ivan and The Parazol nyomja, az idei szigeti felhozatalból a kevesek egyike, akikről már hallottam. Mondjuk telt ház nincs, a sátor negyedét se lepik el a rajongók. A Városmajori Gimiből kinőtt srácok a ’60-as, ’70-es évek rockstílusát keverik jelen irányzatokkal, zenéjüket nem csak ezért, hanem a majori lakosként is közelebb érzem magamhoz. A bulijuk remek, több csápolót is elbírna, no. Vitáris Iván a klasszikus ötös élén piros öltönyben, vagy tán szmokingban tényleg jól nyomja, külön megüvöltteti az egyes nemzeteket – csoda vagy sem, a magyar rajongók a leghangosabbak –, majd tapsoltatja, huhogtatja az egyre jobban beinduló publikumot. Iván angolul és magyarul is kommunikál a néppel, a végén még egyszer megénekelteti a közönséget, bemutatja a tagokat, de csak egy számot adnak rá. Na, ja, fél óra átállás után jön a következő fellépő, és a 18 óra magasságában még mindig 30 fokos hőség sem igazán kedvez a sátor alatti létnek. Ezért aztán az utolsó akkord és a meghajlás után mintha könnygázt nyomnának a légtérbe, semmi perc alatt kihúz a tömeg. Velük együtt lépek tovább én is.
Az első utamba eső sörösnél kötök ki. Az 1690 + 800 forintos repohár ár nem lep meg. Néhány nappal ezelőtt pont ugyanennyit csengettem ki a szintén városmajori Majomhoz kocsmakertben egy korsó sörért. Mögöttem két, harmincas magyar srác vár a sorára. „A kaja, pia csak egy kicsit van túlárazva, mármint nekünk, átlag magyaroknak. Otthon 1500-ból 5 tojásból eszem rántottát, 3 szelet kenyérrel és fél liter kólával” – mondja Ferenc arra a felvetésemre, átlépik-e az árak az ingerküszöbét. Arra a kérdésemre, hogy akkor miért szorongatja a kezében a dobozos sört, azt feleli röhögve: „Mert nem otthon vagyok. Évente egyszer van Sziget, haver!”
A nagyszínpad előtti füves, árnyékos helyen telepedek le. Miközben kortyolgatok, valami AJR nevű amerikai együttes nyomja az előzőnél jóval nagyobb, de a terület méretéhez képest szerény tömeg előtt. Az énekes csávó a hőség ellenére egy orosz usánkaszerű szőrös fejfedőben énekel, és közben a vállán lógó dobot is veri. Nekem haloványabb a zenéjük, mint a Parazolé, ezért két szám után felállok, és kifordulok a kajasétányra. Na, itt aztán tényleg van minden, lehet költeni, és az is krisztálytisztán látható, az árak láttán egyáltalán nem menekül a közönség, minden asztal tele. Az egyiknél fél focicsapatnyi húszas éveik elején járó, Celtic-mezt viselő, így minden bizonnyal skót srácok mulatnak, előttük tisztességes mennyiségű kaja és pia. Kevin velős véleménye szerint a Sziget „Fucking good place!” – erre felemeli a dobozos sörét, ami hangos ovációt vált ki a többiekből. Ivás és egy szolid böffentés után az árakra irányuló kérdésemre még hozzáteszi: „Á! Otthon sokkal többet költök egy hasonló rendezvényen!”
A dropYard színpadhoz érve egy, a dobokat eltakaró ukrán zászló mögött a PVNCH hip-hoppol. A Tridcatagyin című számra csak három tucatnyi fiatal táncol – fogalmam sincs kik ők, de a számuk jelzi, mások is úgy vannak vele, mint én, nem jártasak az ukrán kortárs zenében. Sokkal érdekesebb a színpad melletti „szörfrodeó”. Az oldalára feltűzött papírcetli szerint egy perc tizenkét másodperc a rekord. Sorban állnak a lelkes próbálkozók, lányok, srácok, de amíg figyelem őket, egyiküknek sem sikerül a csúcsdöntés. Nem sokkal odébb körbemozog egy „rendes” bika is, épp egy tiroli bőrnadrágosos népviseletbe öltözött, alighanem osztrák srác próbálja utánozni a Texas módit. A rodeózás tudásának hiányát dagadó bicepszével igyekszik pótolni, de hiába, gyorsan a földön köt ki. A kettő között sportos énemnek szintén tetsző a GamelandHub, a sakk-darts-társasjáték sátor áll, meglepő vagy sem, tömve van.
A Sziget pesti oldalán óriási fehér sátorban az egészségügyi szolgálat várja a rászorulókat. „Tippelhetek? Az alkoholmérgezés a legsűrűbben előforduló eset?” – kérdezem az egyik orvostól. „Napszaktól függ” – válaszolja, és bár tudja, hogy a top három panasz sorrendjének elárulása nem egyenlő az atomtitokkal, mégis kötelességszerűen a Sziget sajtóosztályához irányít. Nekem azonban semmi kedvem körbe-körbe futkosni, inkább megyek tovább egyenesen. A cirkuszsátor este 8-tól telt házzal megy, sőt, a kinnrekedt későn jövők türelmesen állnak a bejárat előtt, hátha, mert ahány ember kijön, annyit beengednek. A közönség hálásan tapsol és ez a szó, a hála, úgy általában jellemző a szigetlátogatók és előadók kapcsolatára.
Kilenc óra magasságában mintha bekapcsoltak volna egy embermágnest, az emberek egy irányba a nagyszínpad előtti hatalmas tér felé kezdenek özönleni, 21.30 magasságára meg is telik a terület. Szinte a semmiből megszólal a zene, a napi sztárfellépő, a Mumford and Sons a közönség hangos ovációja mellett azonnal belecsap a lecsóba, majd a belépő szám végén Marcus Mumford köszönésképpen beleüvölti az éjszakába: „Üdvözlök mindenkit ezen a kurva jó fesztiválon”. A brit folk rock zenekar hangszerhasználata ugyan nem klasszikus, ezért folk a rock, de tényleg pazar, még nekem is tetsző a zenéjük. A körülöttem állók szinte kivétel nélkül minden számot kiívülről fújnak, együtt énekel a tömeg.
A koncert után a tömeg kakofóniájában kifelé sodródva van időm összegezni a tapasztalataimat. Azt biztosan sikerült leszűrnöm, hogy a soknemzetiségű Sziget nyelvi-, zenei-, öltözködési-, összességében kulturális sokszínűsége, hogy maradjak az általános megközelítésnél, „fucking good”. Ráadásul ez az eklektikusság nemhogy megfér egymás mellett, hanem összemosódik, együtt lélegző organizmussá válik a Szigeten.
Mindenki kedvére válogathat a programok között, és az is biztos, mindenki talál magának tetszőt. Minden jól szervezett. A vasárnap délutántól késő estig tartó 6-8 órányi program számomra is számos újdonságot, remek szórakozást nyújtott. De hogy egy átlag magyarnak megér-e mindez napi negyvenezret, ha a párodat is hoznád, nyolcvanat, plusz szerény fogyasztás mellett összességében százezer forint kiadást? Láthatóan sok honfitárs számára egyértelmű igen a válasz. Ahogy az is nyilvánvaló, hogy a szervezők már rég nem Magyarországra, hanem Európára, sőt, az egész világra céloznak. Mert aki euróért, dollárért vásárolja a harmatgyenge forintot, annak egy-két hetes nyaralással, városnézéssel egybekötve nemhogy simán megéri, hanem az „Island of Freedom” elhelyezkedésének, programajánlatának köszönhetően ár értékarányban tényleg egyedülálló választás.
