Úgy érzem, a legnagyobbak közt a helye. Ezzel biztos sokan vitatkoznának, nem alaptalanul. Ha felocsúdunk a váratlan és tragikus halálhír okozta első döbbenetből, láthatjuk: az ír énekes-dalszerző munkássága jó pár fontos kérdést szegez nekünk.
Többek közt azt is, hogy miben áll az igazi nagyság.
Semmi póz, semmi heroizmus, csak a kérlelhetetlenség
Ha a nagyság azt jelenti, hogy egy életmű újat és megkerülhetetlent tesz hozzá a közös lelki munkához, amit művészetnek nevezünk, akkor ez az ún. könnyűzenében kétségkívül igaz a Beatles, a Rolling Stones, Jimi Hendrix, a Nirvana, a Joy Division vagy David Bowie esetében; nyilván hosszan lehet folytatni a sort. A nagyok utakat, mégpedig járható utakat jelölnek ki, s ez ráadásul nemcsak javaslat a részükről, hanem kényszerítő erő: utánuk többé semmi nem ugyanolyan. Ian Curtis néhány éves pályafutása megváltoztatta a rockzenét, még olyanok is utánozzák, akik nem akarják. A nagy életművek átállítják a váltót, valami egyedi kóddal bírnak, van alaptézisük és belső koherenciájuk.
Rajongóként sem vagyok benne biztos, hogy mindez Sinéad O’Connor életművére elmondható.
Sinéad kétséget kizáróan csodálatos darabokat tett le a sokat emlegetett asztalra, de nincsenek (nem voltak, nem is lesznek) követői, ugyanis ő maga követőként működött. Igazi posztmodern művész, aki nem annyira új tartalmat, mint új kontextust teremt; izgalmas és szerves szintézisét hozta létre mindannak a zenei hatásnak, ami érte, a kelta népzenétől a reggae-n át a punkig. A hangjában igen, de a zenéjében nem jellemzők az összetéveszthetetlen stílusjegyek, viszont bármit csinált, veszett jól csinálta. Nem volt töretlen és egységes koncepciója, nem nagyon volt eredeti tételmondata, már ha a lázadást és az antikulturális, radikálisan antikapitalista attitűdöt nem tekintjük nagyon eredetinek. (Ne tekintsük annak.)
Ráadásul mindig úgy halt bele, hogy abból a heroizmus póza is tökéletesen hiányzott. Sinéad nem olyan művész, mint Iggy Pop, aki odaadja magát a közönségnek szőröstül-bőröstül, mert tudja, hogy imádják érte. Az Iggy-szerű művészek fő drogja a közönség feléjük áradó szeretete. Meg lehet érteni. Sinéadet viszont sosem érdekelte túlzottan a közönség. Kedves, tisztelettudó távolságtartással kezelte a színpad előtti massszát, sosem dobált csókokat, és sosem mondta, hogy „I love you guys.” Nem is nagyon kedvelte a színpadot, agorafóbiás lévén.
Viszont Sinéad nem csupán zenész és énekes, hanem olyan művész, akinek az élete, attitűdje, sorsa maga is a műalkotás része. A dalírás és az éneklés a terápiája volt, ezek nélkül valószínűleg az ötvenhatodik évét sem érte volna meg. Ezt csinálta, mert erre teremtette az isten, és jól csinálta, mert ilyen volt a belső programja. Úgy zenélt és énekelt, ahogy a fák gyümölcsöznek: a genetikai kód, valamint természet és az időjárás szeszélyei szerint. Nem volt benne átgondolt koncepció, sem művészi vízió, csak elementáris alkotóerő.
És így is élt, természetének rakoncátlan rendje szerint.
Most aktivista vagyok, most anyuka vagyok, most rockénekes vagyok, most hülye öregasszony vagyok, most elmebeteg vagyok, most pap vagyok, de mindez valahogy én vagyok; a vallásom sem, a stílusom sem, a testem sem, semmi nem identifikálhat engem rajtam kívül, még a nevem sem, azt is lecserélhetem bármire – megtette párszor –, csak én legyek én, és ez hadd legyen így.
Legyek én én, te meg te, ahogy az egyik utolsó lemezének címe javasolja.
És ez azért, ha belegondolunk, mégiscsak fontos tételmondat lehet.
Bezárva a haldoklók közé
Sinéad Marie Bernadette O’Connor 1966. december 8-án született Dublinban. Két öccse és két bátyja van. Szülei sokat veszekedtek – nem volt ritka a gyerekek szeme előtti tettlegesség sem –, majd elváltak, amikor Sinéad nyolc éves volt. A három idősebb gyermek az anyával maradt, aki Sinéad állítása szerint „szerencsétlen szörnyeteg” volt: a lányt nemcsak elhanyagolta érzelmileg, hanem gyakran verte, szexuálisan molesztálta, kisebb bűncselekményekre kényszerítette. 2021-ben megjelent önéletrajzi könyvében az énekes részletesen is beszámolt a bántalmazásokról; egyik bátyja, Joseph O’Connor regényíró megerősítette, hogy valóban úgy történtek a dolgok, ahogy Sinéad leírta.
Eközben a család erős vallásossága miatt rendszeres volt a templomjárás és az ima; az anya egy II. János Pál pápát ábrázoló fotót ki is rakott ki szobájának falára, hogy láthassa mindig a Nagy Példaképet.
Egy 2017-es TV-interjúban Sinéad azt mondta, az anyja „kiverte belőlük a szart is”. A műsorvezető-pszichológus Dr. Phil kérdésére, hogy van-e valami, amit szeretett az anyjában, Sinéad azt felelte:
Azt szerettem benne, amikor meghalt. Szerintem az nagyon kedves volt tőle. Bár rettenetesen hiányzik, szerintem ebből fakad az öngyilkossági ösztönöm, hogy az anyámat akarom. Alig várom a napot, amikor a mennybe kerülök, hogy újra láthassam. Rávetném magam, mint egy kis majom, és soha nem engedném el. Azt mondanám neki, hogy szeretlek, szeretlek, nagyon hiányoztál.
Tizenöt évesen Sinéad apácák felügyelete alá került, akik szintén nem bántak vele kesztyűs kézzel, saját elmondása szerint ott ismerte meg igazán a rettegést: aki rosszalkodott, azt bezárták éjszakára az öregotthonba a haldoklók közé. Sinéad pedig sokat rosszalkodott.
Tizennyolc éves volt, mikor az Anyaszörny egy autóbalesetben elhunyt. Sinéad ekkor már apjánál lakott, és néhány éve ismert volt énekesként. Még a katolikus otthonban, nagykamaszként kezdett énekelni és dalokat írni, rögtön komoly feltűnést keltve. Amikor a Tua Nua nevű zenekar dobosa megtudta, hogy egy kiscsaj az intézetből elképesztően jól énekel, a zenekar rögzített vele egy Take My Hand című dalt – ezen a felvételen már meglepően érett hangon énekel, későbbi stílusának egyedi ízei is érezhetők. De mivel fiatalkorú volt, még nem csatlakozhatott a zenekarhoz. Később lett egy saját együttese Ton Ton Macoute néven, de ez csak arra volt jó, hogy szokja a közönséget és a tapsot.
Anyja halála után Sinéad Londonba költözött, és írt egy dalt a U2 gitárosa, The Edge közreműködésével, Heroine címmel: ez a Captive című film zenéje lett. Ezután még két évig dolgozott első szólóalbumán, aminek zenei rendezője és keverője is volt. Kortársai visszaemlékezései szerint felváltva (és néha egyszerre) volt sérült, rémült, sodródó kislány, akinek támaszra van szüksége, valamint magabiztos, céltudatos nő, aki tudja, hogy mit akar. Viszont céljait és sziklaszilárd elhatározásait meglepően rövid idő alatt meg tudta változtatni, amire jó példa mind a négy, meglehetősen rövid és viharos házassága, de ne szaladjuk ennyire előre.
A nyolcvanas évek második felében járunk, az ifjú nő zenei mindenevő – a diszkótól a popslágereken át az egyházi zenéig minden meg tudja érinteni –, de különösen nagy élvezettel falja Bowie-t, a Siouxsie and the Bansheest és Bob Marleyt. Viszont már azt is tudja, hogy saját útját kell járnia, nem válhat senki epigonjává.
S hát sajnos sajnos gyakran megesik, hogy egy életmű értékelésekor nem a legfényesebb darab kerül előtérbe, és az is kesernyés igazság, hogy a közönségsiker és a művészi érték nem mindig egyenesen arányos. Viszonylag kevesen tudják, hogy Kubricknak nem a Ragyogás, Patti Smithnek messze nem a People Have The Power, és Sinéadnek nem a Nothing Compares a legjobb műve.
A rocker, aki a rock ellen lázad
Az élmezőnybe az első lemezével került be, ezzel a hangzásban még nyersecske, de csupa ötlet, elementáris punkrock-albummal. A The Lion and the Cobra 1987-ben jelent meg; Hollandiában, az Egyesült Királyságban és Amerikában arany-, Kanadában platinalemez lett, ráadásul Sinéad megkapta érte a legjobb női rockénekesnek járó Grammy-jelölést. Nem rossz kezdés csekély húszévesen. Ennek a lemeznek minden egyes darabja drágakő, egy ifjú punkhercegnő koronaékszerei, a Mandinkától a Troy-on át a Drink Before Warig. A folkos, széles skálájú, hevesen lüktető zene és a szuggesztív éneklés okkal hódította meg a közönséget. Sinéad itt már az volt, aki később is maradt. Megőrülök különben, mikor arról olvasok, hogy a Nothing Compares klipforgatásának idejére leborotválta volna a fejét; nem, már itt kopasz volt, és egy későbbi, igen rövid időszakot leszámítva az is maradt. Szeretett ormótlan, sokat takaró ruhákban fellépni, esetlenül és természetesen mozogni, mindenféle tanult színpadi manírt elmellőzve. Egész életében tiltakozott a showbiznisz ellen, gyűlölte, hogy a popsztárok a testükkel akarják eladni magukat, és bár (gondolom) megejtően szép nő volt, sosem akarta, hogy bárki is emiatt figyeljen rá (mármint a kiszemelt pasikon kívül).
A rockban természetszerűleg van némi protest-jelleg, ha más nem, generációs lázadás a hülye felnőttek ellen. A showbiz azonban busásan fizet a lázadásért – ez az inkorporáció jelensége –, ezért a lázadás is termékké válik, ezzel együtt sokszor üres pózzá. Sinéad azon előadók közt van, akik nem azért lázadnak, mert az menő vagy kifizetődő, sőt, magasról tesznek rá, hogy épp mi a menő. A sokszorosan traumatizált ír csodagyerek életének alapmotívuma a lázadás; ő volt az a rocker, aki a rock ellen is fellázadt. Soha semmit nem tett pénzért, ennek puszta ötletével is halálra lehetett dühíteni. Ez az egyik oka annak, hogy ennyire hullámzó a művészi életútja, illetve a sikere.
Ha semmi másban nem is, Sinéad az öntörvényűségben az utolsó pillanatáig következetes maradt.
Ez persze azzal járt, hogy hozott olykor rendkívül rossz produkciós döntéseket is, komplett lemezeket tett tönkre (olykor rossz felépítéssel, vagy megvétózott promócióval, esetleg botrányokkal), de számára az volt a fontos, hogy mindez a saját döntése legyen. A Lion and the Cobrával sem az volt a célja, hogy babért arassson. A kétezres években sokan próbálták meggyőzni, hogy adja elő újra a lemez dalait, de erre nem volt hajlandó. Azt mondta, nem számít, hogy régen egy kislány írt néhány dalt; ezek akkor terápiás céllal készültek, és nem akar érzelmileg visszahangolódni ugyanabba az állapotba.
Az 1990-ben megjelent I Do Not Want What I Haven’t Got hozta meg a világsikert, rajta a Nothing Compares 2 U-val, ami iszonyú nagyot ment, ezt dúdolta az egész világ, a kliptől a fiúk és lányok aléltak egyaránt, Sinéad meg is nyerte a legjobb alternatív zenei előadásért járó Grammyt, csak épp nem volt hajlandó elmenni, hogy átvegye. Az I Do Not Want What I Haven’t Got iszonyatosan jó lemez, egy érettebb, bölcsebb, teltebb hangzású album, amelynek egyébként a Nothing Compares a leggyengébb dala, az Emperor’s New Clothes vagy a Feel So Different sokkal izgalmasabb, hogy csak kettőt említsek.
És ide muszáj írnom egy minihimnuszt Sinéad hangjáról. Ezt az alt és mezzoszoprán közt szánkázó, izgatott, érzéki, csengő és végtelenül árnyalatgazdag éneklést, az előadásmódnak ezt a precízen kimunkált szuggesztivitását soha nem fogja überelni senki. Már tizenhat éves korában, ösztönösen is szinte tökéletes volt a hangképzése. Erőteljesen érződik rajta az ősi kelta énektechnika (ezt az olykor, jellemzően sorok végén felcsukló, rengeteg virtuóz hajlítással működő énekmódot sean nósnak nevezik, az ismert énekesek közül nyomokban Björknél és Dolores O’Riordannál figyelhető meg). E tekintetben Sinéad nagyon tudatosan építette magát; a második lemez szédületes sikere után még eljárt énektanárhoz, hogy a bel canto énektechnikát (a klasszikus olasz operában használatos, nagyon sok díszítéssel működő, „trillázó” éneklést) is megtanulja.
Az I Do Not Want What I Haven’t Got után Berlinben lépett fel a Pink Floyddal a fal lebontásakor a The Wall koncerten (a Mothert énekelte szívszorítóan), majd ahelyett, hogy új dalokat írt volna, egy jótékonysági céllal kiadott tribute-albumon eldalolta a You Do Something to Me című Cole Porter-nótát, hogy pénzt gyűjtsön AIDS-kutatásokra. Aztán bejelentette, hogy nem lép fel az USA-ban, ha a koncertje előtt leadják az amerikai himnuszt, és ezen rengetegen felháborodtak; Frank Sinatra meg is fenyegette, hogy szétrúgja a seggét. No hiszen.
Buldózerrel bezúzott lemezek
1992. október 3-án Sinéad fellépett az egyik legnépszerűbb amerikai tévéshow-ban, az NBC Saturday Night Live műsorában. A főpróbán azonban menedzsere arról tájékoztatta a zenei rendezőt, hogy az énekesnő változtat a műsoron, és a sajátja helyett inkább Bob Marley War című számát énekelné el. Mivel a célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a gyermekbántalmazás szönyűségére, megkérte a stábot, hogy a dal végén szemből vegyék, ahogyan felmutat egy éhező gyermekről készült fotót. A fotó azonban II. János Pál pápát ábrázolta, és erre senki sem számított. Arra meg aztán főleg, hogy Sinéad a kamera előtt darabokra tépi a képet, majd így szól: „Harcoljunk a valódi ellenség ellen!”
Ezután elfújta a mellette álló asztalon a gyertyákat, és elhagyta a színpadot.
Sinéad aktuális menedzsere az eset után három napra bezárkózott a szobájába, és kihúzta a telefonját. A stúdiót a következő időszakban felháborodott üzenetek árasztották el. A többség kikérte magának, hogy egy ilyen hülye kopasz kurva nyilvánosan meggyalázza a Szentatyát; csak néhányan biztosították támogatásukról Sinéadet. Két héttel később az énekes ismét színpadra állt a Madison Square Gardenben, de mikor elkezdett játszani, a tömeg egy része kifütyülte és fújolni kezdett, ugyanakkor voltak, akik tapsoltak és éljeneztek. (Erre változtatott a műsoron, és újra elénekelte a Wart, finom utalásféleképen.)
A Saturday Night Live következő sztárvendége Joe Pesci volt, aki felmutatta a pápa összeragasztott fotóját, majd elmondta, hogy az énekesnőnek mázlija van, mert ha ő ott lett volna az incidenskor, felpofozta volna. Hónapokkal később Madonna is gúnyolódott Sinéad akcióján. Amerika-szerte tüntetések zajlottak Sinéad O’Connor ellen, halálos fenyegetéseket kapott, a koncertjeit lemondták, és egy ízben hitvédő aktivisták a Times Square-en bulldózerrel zúzták be a lemezeit.
Sinéad makacsul azt állította, hogy a katolikus egyház a gyermekbántalmazás melegágya. Számosan próbálták rábeszélni, hogy kérjen bocsánatot, de ezen csak még jobban fehúzta magát. Írországban, Angliában és Amerikában is mérséklődött a népszerűsége. Ne feledjük, még kerek tíz évvel vagyunk azelőtt, hogy a Boston Globe 2002-es legendás cikke leleplezte volna a katolikus papok pedofilbotrányait.
Lehet különben, hogy Sinéad rosszul célzott, és JP2 tényleg nem ezt érdemelte. A felelősségének megítélése a papi pedofília ügyében valósznűleg árnyaltabb megközelítést kíván: igaz, hogy II. János Pál is felemelte a szavát a papi pedofilia ellen, de az is igaz, hogy az ő pápasága alatt rengeteg ilyen visszaélést tussolt el és minősített üres rágalomnak az egyház. De Sinéad bántalmazott gyerekként missziójának tekintette, hogy az elesettek mellé álljon.
Akkor sokan meggyűlölték, tíz évvel később pedig, a tényfeltáró cikk után a rockzene Jeanne D’Arc-jaként ünnepelték. Egyik sem izgatta különösebben. „Nem érdekel” – mondta –, „soha nem akartam popsztár lenni.”
Hit és bátorság
Aztán Sinéad átkapcsolt anyuka-üzemmódba, Dublinba költözött és egy ideig kisfiával, a hatéves Jake-kel foglalkozott. 1993-ban elénekelte Az Apám nevében c. kultfilm betétdalát, a You Made Me the Thief of Your Heart-ot és ez lett olyan erős, hogy valaki nem csinál mást évekig, már megérdemli a pihenést. Közben járt Peter Gabriellel, bár ezt a kalandot később csalódásként értékelte, és azt mondta, Gabriel egyfajta „hétvégi punciként” használta őt. Rövidesen szakítottak, de azért Sinéad bevállalt egy duettet, a Blood of Edent az énekes 1993-as Us c. lemezén.
Az 1994-ben megjelent Universal Mother című album sikertelen ugyan nem lett, de nem fogyott annyira, mint az előzőek, és a kritika is vegyesen fogadta. A pápabotrány miatt a közönsége egy része nem bocsátott meg neki többé. De hát az isten szerelmére, a gyermekbántalmazásról szóló, bivalyerős Fire of Babylont, a John, I Love You-t és a Pater Gabrielnek írt Thank you For Hearing Me-t tartalmazó zseniális albumról beszélünk! Ha valaki közel tökéletes zenei anyagra vágyik, csak hallgassa végig, aztán még egyszer, és aztán még egyszer.
Persze az sem használt, hogy egy beharangozott turnét megint lemondott azzal a „kifogással”, hogy újra gyereket vár. Aztán 1997-ben egy senki által nem várt, vallásos hangulatú akusztikus albumot adott ki The Gospel Oak címmel, majd Neil Jordan döbbenetes filmjében, a The Butcher Boy-ban Szűz Máriát alakította.
Az 1990-es évek végén az addigra vegán életmódra áttért és pacifista Sinead-et pappá szentelték Mother Bernadette Mary néven. Az ordinációt Michael Cox püspök, egy Rómától független katolikus csoport (Irish Orthodox Catholic and Apostolic Church) feje végezte. Szóval amikor Sinéad papi ruhában mutatkozik, az nem pusztán jelmez. Az igazsághoz tartozik, hogy bár sosem praktizált valódi papként, gyakran vallott az Istenbe vetett hitéről. Mindezt persze nem jelenti azt, hogy megtalált volna valami földöntúli boldogságot. Ebben az időszakban volt az első öngyilkossági kísérlete is; 2007-ben mondta el az Oprah Winfrey Show-ban, hogy négy éve bipoláris rendellenességet diagnosztizáltak nála, és a 33. születésnapján, 1999-ben megpróbált öngyilkos lenni.
Rövid időszakokat leszámítva rendkívül boldogtalan volt, és ezen sem isten, sem a drogok nem segítettek. A párkapcsolatai nem működtek sokáig (sem a fiúkkal, sem a lányokkal; Sinéad nyíltan biszexuális volt, bár azt mondta, a „szőrösebbik nem” azért jobban érdekli), viszont rendszeresen teherbe esett és szülni ment, amit a kiadók nem néztek jó szemmel. A kilencvenes évek végére ismét lelki roncs lett belőle.
Sinéadet a nagy vallási fordulatai miatt spirituális útkeresőként szokás jellemezni, de hadd javasoljak egy egyszerűbb kifezejezést erre: hívő. Több helyütt elmondta: bár kötelező volt a templomba járás gyerekkorában, ezt nem érezte nyűgnek, de szükségesnek sem. Nem merült fel benne, hogy isten nem létezik, inkább csak próbálta megérteni, hogyan működik.
2000-ben megjelent Faith and Courage című albuma, amivel ismét meggyőzte a világot, hogy érdemes odafigyelni rá. (Elég a No Man’s Womant meghallgatni ennek igazolására.) Sinéad úgy jellemezte a Faith and Courage-ot, mint a túlélésről szóló lemezt, amely saját zaklatott útját ábrázolja. „Erős és pozitív lemezt akartam készíteni. Arról szól, hogy talpra állítom a lelkemet, és felállok” – mondta. 2002-ban megjelent a Sean-Nós Nua című albuma hagyományos ír népdalokkal, ezek közük több ír nyelven szól; jópofa, érdekes, könnyen hallgatható album, de nem veri le a lábáról az embert. 2003-ban Sinéad beszállt énekelni énekelt a Massive Attack 100th Window című albumába három dal erejéig, majd bejelentette, hogy egy időre visszavonul, mivel folyton fáradt. 2005 végén egy reggae-albumot adott ki, Throw Down Your Arms címmel, hááát: ez egy korrekt reggae-album, ennyit érdemes róla mondani.
A Theology album (e sorok írójának egyik kedvence) 2007 júniusában jelent meg spirituális dalokkal. A szakmai értékelések nem rosszak, az eladások igen, de összeségében ez egy gyönyörű zene, néhány csodás dallal, sok hibával és koncepciózavarral. De ha valaki szeretné Sinéad O’Connort ragyogóan boldognak látni, nézze meg itt, amikor az egyik legszebb istendicséretét, a Something Beautifult énekli.
2012. február 20-án megjelent új albuma, a How About I Be Me (And You Be You)? Fogyott szépen, bár a régi sikereket már csak alulról súrolta, de ez ismét igazi vad, energikus, karatikus, remek hangzású Sinéad-lemez, olyan elképesztő dalokkal, mint a Queen of Denmark, az ismét a papok által elkövetett abúzusról szóló Take Off Your Shoes, vagy a házassági fogadalmat zseniálisan kifigurázó vicces-kesernyés 4th And Vine.
A relatív sikertelenséghez hozzájárult, hogy Sinéad már nem nézett ki annyira jól, és az első lemezbemutató turnét le kellett mondania, mert idegösszeomlást kapott.
Elveszett és megtaláltatott
Két évre rá jelent meg az I’m Not Bossy, I’m the Boss című album, ez a fura, zeneileg megalkuvónak tűnő poplemez, amit viszont a kritika is meg a közönség is imádott, a Take me to Church még sláger is lett; az utolsó sláger Sinéad életében. Az ember a klipet nézve nem hisz a szemének: hosszú műhaj, vastag smink, flitterek, miniszoknya? Persze, hogy fricska ez is, de nehéz eldönteni, hogy eléggé érthető-e.
Sinéad még az év decemberében azzal döbbentette meg a rajongóit, hogy csatlakozott az észak-ír nemzeti radikálisok pártjához, a Sinn Féin-hez. (Jegyezzük meg, ott a nemzeti radikalizmus egész mást jelent, mint itt.) Egy évvel később kilépett a pártból, mert annak vezetősége nem volt hajlandó lemondani a javaslatára. 2015-ben Budapesten, a Müpában adott koncertet, s bejelentette, hogy itt énekli utoljára életében a Nothing Compares To You-t; később meggondolta magát, és még négy évvel később is elénekelte. 2015 novemberben azonban ismét azzal került az újságok címlapjára, hogy teljesen összeomlott, miután a családja és a gyermekei megszakították vele a kapcsolatot. 2016-ban napokra eltűnt a holtelszobájából, és végül elég zavart állapotban találtak rá; a fél világ azon aggódott – és ezt a rendőrség sem zárta ki a keresés során –, hogy esetleg öngyilkos lett.
Ha bárki azt hitte volna, hogy túl nagy csavar már nem jöhet, Sinéad 2018-ban, egy muszlim teológus hatására váratlanul áttért az iszlám hitre, nevet áltoztatott, Shuhada Davitt-nak hívatta magát, hidzsábot öltött, és elkezdett harcolni az iszlamofóbia ellen, de ebbe is gyorsan belefáradt. A továbbaikban is az eredeti nevén tartotta ritka fellépéseit, de muszlim nőként; elég furcsa talán így látni, amint a Nothing Compares…-t énekli. 2021-ben bejelentette, hogy kiad még egy lemezt No Veteran Dies Alone címmel, aztán végleg visszavonul.
Tavaly, 17 éves korában meghalt Sinéad egyik fia, Shane O’Connor. A halálhírt maga az összetört szívű anya jelentette be Twitteren, és közölte azt is, hogy a fiú öngyilkos lett. Ez a csapás már a végsőnek bizonyult, ezután Sinéad nem tudott többé feltápászkodni.
Azóta is élőhalott lényként tengetem a napjaim. Ő volt életem szerelme, lelkem lámpása. Egy lélek voltunk két testben. Ő volt az egyetlen ember, aki valaha is feltétel nélkül szeretett engem. Elveszettnek érzem magam nélküle
– írta az énekesnő legutolsó, július 17-i Twitter-bejegyzésében, de nemrég törölték a felhasználói fiókot.
Idén július 26-án este a szomszédok értesítették a rendőrséget, hogy egy eszméletlen nőt találtak londoni lakásában. A kiérkező rendőrök az énekesnőt már holtan találták, és később kiadtak egy közleményt, miszerint nincs szükség nyomozásra.
Elszorul a torok, elfogynak a szavak.
Hallgassuk inkább őt magát. 2007-ben így nyilakozott Christianity Today-nek:
Nem próbálok úgy viselkedni, mintha tökéletes ember lennék. Nem fogok személyesen megsértődni, ha valaki nem akar velem foglalkozni. Ha valaki hátat fordít nekem, mert nem vagyok tökéletes ember, az nem az én problémám. Ez az ő problémája. Ha mindannyian hátat fordítunk egymásnak, mert nem vagyunk tökéletesek, akkor nagyon magányosak leszünk. Nem hiszem, hogy Isten ítélkezne bárki felett. Ő mindenkit egyformán szeret.
A riporter próbálta a keresztény teológia felé terelni a szót, mire Sinéad így felelt: „Hiszem, hogy Isten, Jézus, a Szentlélek és ez az egész dolog egyetlen energia. Hogy Allahnak vagy Istennek, vagy Buddhának hívod, mindegy. Szerintem Isten mindenkit megment, akár akarja, hogy megmeneküljön, akár nem. Tehát ha meghalunk, mindannyian hazamegyünk.”
Talán csak annyit motyognék erre, hogy ámen.
