Aki szerint vidámparki látványosságból nem érdemes filmet készíteni, arra húsz évvel ezelőtt alaposan rácáfolt az élet és a szórakoztatóipar. 2003. június 28-án mutatták be A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átkát, stílszerűen a történet bölcsőjeként szolgáló kaliforniai Disneylandben. A hatvanas évek óta ott lehet felülni A Karib-tenger kalózai nevű szellemvasútra, az utolsó disneylandi attrakcióra, amelynek felépítését Walt Disney még életében személyesen felügyelhette.
Hiába a közvetlenül az alapító atyához kapcsolható örökség, a Disney céget akkoriban vezető Michael Eisner nem bízott A Karib-tenger kalózai sikerében. Miután a Mackó testvér című rajzfilmjük megbukott, le akarta állítani az egyre költségesebbnek bizonyuló kalózos film forgatását.
Mi kerül ezen ennyibe?
– kérdezte Jerry Bruckheimer producert. James B. Stewart úgy meséli el az anekdotát DisneyWar című könyvében, hogy Eisner akadékoskodására válaszul Bruckheimer emlékeztette az elnök-vezérigazgatót, a konkurencia éppen százötvenmillió dollárt tapsolt el A Gyűrűk Ura és a Mátrix sorozatokra. Eisner végül nem húzta be a vészféket, A Karib-tenger kalózai pedig 2003 második legnézettebb filmje lett az Egyesült Államokban a Pixar által gyártott, tehát szintén a Disney-hez kötődő Némó nyomában mögött. Világszinten hatszázötven millió dolláros bevételnél állt meg.
Ezek alapján az is megkockáztatható, hogy A Karib-tenger kalózai fordulópontot jelentett Hollywoodban: bebiztosította a Disney mai napig tartó dominanciáját a filmstúdiók között, és egyértelművé tette, hogy az új évezredben Hollywood a régóta népszerű kulturális termékek – könyvek, képregények, vidámparki hullámvasutak – feldolgozásaitól és azok folytatásaitól remélheti a legnagyobb sikereit.
Mindazonáltal az első A Karib-tenger kalózai ellentmondásos örökségéhez képest újranézve sem rossz film. Ám éppen az a jó benne, ami a múlthoz kapcsolja, és ami a jövőhöz, az inkább bosszantó.
Elúsztak a halálfejes lobogók
A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka furcsa, idegen szerzet volt a moziban 2003 nyarán. Kalózokról szólt, kalózfilmet pedig a szélesebb közönség jó ideje nem láthatott. Patinás hollywoodi kalandműfajról van szó, amelynek a némafilmkorszakban induló népszerűségét a kalandhősként számtalanszor bizonyító Douglas Fairbanks alapozta meg A fekete kalóz címszereplőjeként, a harmincas években pedig Errol Flynn lengette tovább a halálfejes lobogót olyan filmekben, mint éppen a Halálfejes lobogó és a Hét tenger ördöge.
Vagyis inkább a western-, mint a gengszterhősök rokonai: a „jó kalóz” belátja, hogy szüksége van a rend képviselőinek támogatására, míg a „rossz kalóz” elszigetelődik, felszámolja saját szerzésvágya és destruktív ragaszkodása a függetlenséghez. A kalózt éppen az teszi vonzóvá, ami a legnagyobb veszélyt jelenti rá: a társadalmi rend elutasítása, csökönyös kívülállása a modernizálódó világban. Király Jenő filmelméletíró szavaival „ez a kalózvirtus: nem sápadni a túlerőkkel szemben, felvonulni, megbízhatatlan társakkal szövetkezni, az egész világ ellen. A kalóz saját táborától is hátba támadottan lép fel, nem riadva az összemérhetetlen idegenség túlhatalmától.”
A klasszikus hollywoodi korszak nagy sikerei ellenére a kalózfilm sosem lett a legnépszerűbb műfaj, részben biztosan anyagi okokból – egy míves kiállítású, rendes tengeri csatákkal lebonyolított kalózos kalandot régen sem lehetett olcsón megúszni. Mesei jellege pedig egyre idegenszerűbbé tette a műfajt a hatvanas évektől a realisztikusabb történetek felé forduló hollywoodi filmgyártásban. A kalózok fokozatosan közröhej tárgyává váltak: burleszkkarakterként egyengették a főhős útját, mint a Feketeszakáll szellemében, vagy cinikus szatíra antihőseiként láthattuk viszont őket, mint a Roman Polanski rendezte Kalózokban.
A műfaj tehát léket kapott, a kilencvenes évek közepén pedig végképp úgy tűnt, hogy el is süllyed. Az évtized közepén küldték moziba A kincses sziget kalózait, egy régi vágású, romantikus kalózfilmet Geena Davis és Matthew Modine főszereplésével, amely bevonult a hollywoodi legendáriumba. Annak is a legfeketébb lapjain olvasni róla, mert A kincses sziget kalózait a Guinness-rekordok könyve minden idők legnagyobb bukásaként tartja számon. Mai árfolyamon 147 millió dollárosra becsült vesztesége után a gyártó Carolco cég lehúzhatta a rolót (az egyetlen, aki némi elégtételt érezhetett az iparági híreket olvasva, Andy Vajna volt, aki már 1989-ben kiszállt a Carolcóból).
Ráadásként A kincses sziget kalózai derékba törte Davis, Modine és Renny Harlin rendező karrierjét. Világra szóló bukása után egyértelművé vált, hogy kalózfilmet csak őrültek forgatnak.
Nekünk zombikalózok kellenek
Persze, mondhatjuk, hogy Jerry Bruckheimer producer őrült, a jó értelemben. Valószínűbb, hogy az ezredfordulón éles szemmel vette észre, a számítógépes trükkök fejlődésével egyre szélesebb közönséget tudnak majd megszólítani a fantasztikus műfajok. A Mátrix, a Harry Potter meg A Gyűrűk Ura sikere után meg tudta győzni a Disney stúdiót, hogy nekik is szükségük lenne egy olyan élő szereplős filmsorozatra, amely ki tudja használni a CGI legújabb eredményeit.
A Karib-tenger kalózai sikerében alighanem kulcsszerepet játszott a történelmi kalandfilmes közegbe helyezett fantasztikus motívum, az élőhalott kalózok figurái. Ez az ötlet volt Ted Elliot és Terry Rossio írók legfontosabb hozzájárulása a forgatókönyvhöz, amelynek első változatát még nem ők készítették. Gore Verbinski rendezőhöz is közel állt a horror – A Karib-tenger kalózait megelőző filmje A kör volt –, és az elátkozott azték arany legendája meg a holdfényben zombivá változó kalózok látványa olyan csavart vitt a történetbe, amely új lendületet adott az ásatagnak tűnő kalózműfajnak.
Egyrészt a filmben használt, húszéves számítógépes effektek ma már elavultnak hatnak. Mindig ront a filmélményen, ha egyes szereplők úgy néznek ki, mint a videójátékok átvezető animációiban látható figurák, Barbossa kapitány elátkozott kalózai márpedig mai szemmel ezen a szinten mozognak. Másfelől az élőhalottak felbukkanásával alacsonyabbra kerülnek a történet tétjei is: ha a kalózok nem tudnak meghalni, miért izguljunk a párbajjeleneteken?
Ezt maguk a karakterek is szóba hozzák. Amikor a film vége felé Jack Sparrow kapitány is eltulajdonít egy azték érmét, és átmenetileg zombivá változik, a gonosz Barbossa megkérdezi tőle, mi értelme vívnia egymással két olyan kalóznak, akik képtelenek meghalni. Megállapítják, hogy semmi, majd folytatják a kardozást.
Johnny Depp az árbockosárban és a hajófenéken
Még szerencse, hogy CGI-zombikalózok mellett élő színészek is játszanak a filmben. A Karib-tenger kalózai elsősorban a remek szereplőgárda miatt szórakoztató mind a mai napig.
Közmegegyezés szerint ezzel a filmmel zárult Johnny Depp nagy korszaka, miközben ellentmondásos módon éppen A Fekete Gyöngy átka tette őt világsztárrá. Depp a kilencvenes években a legizgalmasabb hollywoodi férfiszínészek közé tartozott. Tim Burtonnel közös kultfilmjeivel (Ollókezű Edward, Ed Wood, Az Álmosvölgy legendája) elkötelezett rajongótábort szerzett, és Burtonön kívül is öntörvényű, egyéni hangú szerzőkkel dolgozott együtt: John Watersszel a Cry-Babyben, Jim Jarmuschsal a Halott emberben, Terry Gilliammel a Félelem és reszketés Las Vegasban főszereplőjeként.
Depp az ezredforduló után még mindig nagyon menőnek számított, de egyre többször adta a nevét kisebb-nagyobb bukásokhoz. Korábban a kritikusok kedvence volt, de a Betépve, A pokolból és a Volt egyszer egy Mexikó után rendre akadt, aki úgy vélte, Depp egyre modorosabban adja elő újra és újra saját „szexi félnótás” imázsát. A Karib-tenger kalózaiban viszont vállaltan és jókedvűen lehetett olyan maníros, amennyire csak akart. Ez ugyanis remekül illett Sparrow kapitány karakteréhez, aki a filmbeli kalózlegenda szerint egy lakatlan szigeten megtébolyodott. A sztárt Oscar-díjra jelölték, 2003-ban felült Hollywood trónjára.
Az utóbbi években is láthattuk egy-két jó filmben – inkább csak egy jut eszünkbe, a Közellenségek –, de inkább alsópolcos munkái, Az utazó, a Mortdecai vagy a Transzcendens tették hírhedtté. Botrányba fulladó válása és bírósági ügyei után talán mostanában nyílik lehetőség a visszatérésére.
Az első A Karib-tenger kalózaiban viszont tényleg a legjobb formáját mutatja, és túlzás nélkül állíthatjuk, hogy halhatatlan mozihőst teremtett Jack Sparrow kapitánnyal. Mellette óhatatlanul szürkébbnek tűnik mindenki, de ne felejtsük el, hogy 2003 körül jött el a kegyelmi pillanat, A Gyűrűk Ura-filmek és a Mennyei királyság között, amikor még Orlando Bloom is filmsztárnak látszott. Will Turnerként ő képviseli a romantikus kalózfilmek Errol Flynn-i hagyományát. Keira Knightley pedig az angol Csavard be, mint Beckham! nemzetközi sikere után tizennyolc évesen, A Karib-tenger kalózaival kötött ki Hollywoodban. Nem emelkedett a legnagyobb női sztárok közé, de szép karriert futott be, és folyamatosan játszik főszerepeket, idén A bostoni fojtogató új változatában.
Beértük volna egy Karib-tenger kalózaival is
Bloom és Knightley a harmadik részig tartottak főszereplőként a sorozattal.
Egyedül Johnny Depp horgonyzott le a sorozatnál, vesztére, ugyanis Sparrow kapitány minden felbukkanásával a színész is egyre kínosabbnak tűnt. A sorozat 2017-ben zárult le, egyelőre legalábbis. Az ötödik epizódban vendégszereplőként, pár percre visszatért Bloom és Knightley is. Jó volt látni őket, de még jobb lenne nem látni soha többet. Töltsék végre nyugalomban a házaséveiket Port Royal kikötővárosában, és bízzunk benne, hogy egyikük sem alakul át többször zombikalózzá (Will Turnerrel időközben ez is megtörtént).
A folytatásokból már teljességgel hiányzott A Fekete Gyöngy átka kalandos lendülete – hosszabbak és vontatottabbak voltak az első résznél –, és a szereplők is bájukat vesztették. Igaz, az első film is régi sémákat elevenített fel, a kalózfilmes örökség mellett főleg Az elveszett frigyláda fosztogatóinak hatása érezhető rajta (még gonosz kismajom is akad), Sparrow és Turner szövetsége pedig Han Solo és Luke Skywalker mentor-tanítvány viszonyát idézi a Csillagok háborújából. Ezek azonban igazán nemes előzmények.
Bruckheimer megérezte, mire vágyik a közönség az ezredforduló után, Johnny Depp pedig az alkotók legmerészebb álmait is felülmúló főhőst teremtett. Ennyi éppen elég is ahhoz, hogy ma az utóbbi évtizedek egyik legnépszerűbb filmjére emlékezhessünk, amit akkor is könnyű szeretni, ha egyébként úgy gondoljuk, a folytatásokra már semmi szükség nem volt.
