Hét Oscar-díj. Ennyit gyűjtött be magyar idő szerint hétfő hajnalban, a 95. Oscar-gálán a Minden, mindenhol, mindenkor. Ezzel Daniel Kwan és Daniel Scheinert filmje a kapott Oscar-díjak száma alapján ugyanoda jutott, mint az Életünk legszebb évei, a Híd a Kwai folyón, a Farkasokkal táncoló és a Schindler listája. Hogy a szuperhősös-multiverzumos sci-fi vígjátéknak tényleg Hollywood régi és kortárs klasszikusai között lenne a helye, most még túl korai megítélni. Annyi biztos, hogy ha az Oscar-gálát afféle filmipari kaszinózásnak tekintjük, akkor idén a Minden, mindenhol, mindenkor volt a nyerő lap, amivel a kézben egyszerűen nem lehetett veszíteni.
Kedves emberek mindenhol, mindenkor
A díjeső egyfelől meglepő, másfelől a Minden, mindenhol, mindenkor logikus módon lett az idei Oscar-gála favoritja. Meglepődni azért van okunk, mert az Amerikai Filmakadémia sem a sci-fiket, sem a vígjátékokat, sem a szuperhősöket nem szokta Oscar-díjakkal elhalmozni, a multiverzumról pedig a szavazóbázis jelentős része valószínűleg most hallott életében először. (Képzeljünk el egy idős akadémiai tagot, mondjuk a 92 éves Clint Eastwoodot, amint a multiverzumra szavaz! Szerintünk nem arra szavazott.) Ezeket a műfajokat és tematikákat hagyományosan szereti a közönség, de az Oscaron inkább a valóságközeli, akár kifejezetten életrajzi történeteket és a drámai megközelítést szokás előnyben részesíteni. A legutóbbi film, amelyet vígjátéknak lehetne mondani és megnyerte a legjobb film Oscar-díját, a Birdman volt 2014-ben, előtte pedig az Annie Hall 1977-ben.
Miért mondhatjuk mégis, hogy érthető a Minden, mindenhol, mindenkorra hulló díjeső mértéke? Elsősorban azért, mert Kwan és Scheinert filmjében összpontosul mindaz, amit napjaink Hollywoodja mutatni szeretne magáról: intelligens és kreatív, ugyanakkor közönségvonzó, kultikus potenciállal bíró film, amelyben alapvető jelentőséget nyer a be- és elfogadás eszménye.
A multiverzumos őrület hátterét és társadalmi kontextusát az ázsiai-amerikaiak beilleszkedési nehézségei és az ötvenes nők életközépi válsága adja, két olyan téma, amelyek a mai Egyesült Államok identitáspolitikai vitáinak is a középpontjában állnak. E kérdésekre ráadásul a film klasszikus hollywoodi választ ad: a család összetartozását, a nemzedékek megbékélését hirdeti. Lehet, hogy két órán át virsliujjaikat nyalogató leszbikusokat és univerzumfaló bageleket néztünk, de az utolsó fél órában mégiscsak arról van szó, hogy „szeressük egymást, gyerekek”. Erre a tanulságra pedig a konzervatívabb akadémiai tagok is szívesen behúzhatták az ikszet (pontosabban magas pontszámot adhattak, de a lényeg ugyanaz).
A Minden, mindenhol, mindenkor januárban még nem tűnt toronymagas Oscar-esélyesnek. Két hónapja írt esélylatolgató cikkünkben a valószínűsíthető, de potenciálisan nem sok vizet zavaró jelöltek között említettük. Gyártója és forgalmazója, az A24 eleve nem Oscar-kedvencnek szánta. Már 2020 elején leforgatták, de a járvány lecsengéséig feltették a polcra. Végül 2022 tavaszán, a független filmekre szakosodott South by Southwest fesztiválon mutatták be, és március végén került moziforgalmazásba. Lassan, fokozatosan gyűjtögette nézőit, de a kritikusok szerették – nekünk is tetszett –, és jó hírét vitte a szájhagyomány. Sokáig műsoron maradt, és az év végére az A24 legsikeresebb filmje lett, jelenleg már több mint százmillió dolláros bevételnél tart világszinten. Ősszel, a díjszezon nyitányán megérkeztek ugyan a legfontosabb Oscar-kihívók, A sziget szellemei, A Fabelman család, a Tár és A bálna, de a Minden, mindenhol, mindenkor sem tűnt el a süllyesztőben.
Kiderült, hogy a filmnek nemcsak egy, hanem rögtön két olyan sztárja is van, aki mindenkinek mélyen rokonszenves. A főszereplő, Michelle Yeoh lépten-nyomon előadásokat és köszönőbeszédeket tartott arról, hogy kínai–maláj színésznőként nehéz volt érvényesülnie Hollywoodban, egy idő után pedig már a kora miatt kezdték el leírni őt. A díjkiosztók dramaturgiája szerint Yeohé lett a „nagy visszatérés”, a filmbeli férjét alakító Ke Huy Quané pedig a „kis visszatérés” szívmelengető története.
Quan jellegzetesen az a színész, akiről 2022-ig a kutya sem tudta, kicsoda, pedig mindenki látta legalább egy filmben: ő játszotta Picúrt az Indiana Jones és A végzet templomában. Gyerekkori sikere után eltűnt a balfenéken, hogy tavaly diadalmasan térjen vissza. Ő minden díjat – végül az Oscart is – a végtelen alázat és kedvesség attitűdjével vett át, mint az örök gyerek, aki örül, hogy itt lehet, és el se hiszi ezt a nagy-nagy csodát.
A Quan nyilvános megszólalásaiból áradó kedvességet talán csak a második nagyjátékfilmjükkel máris a mennybe ment rendezők, Kwan és Scheinert jólelkűsége tudta felülmúlni. Előbbi a rendezői Oscar-díj átvétele után biztosította róla gyerekeit, hogy akkor is szeretni fogja őket, ha soha életükben nem nyernek Oscart. Scheinert pedig a világ összes anyukájának ajánlotta a díját. Mit mondott ehhez képest James Cameron, amikor ő nyert Oscart? Nos, nem a gyerekeiről és a mamáról beszélt, hanem arról, hogy ő a világ ura. (A világ ura idén a legjobb speciális effektusok Oscar-díjával vigasztalódhatott, na meg az Avatar: A víz útja kisebb országok költségvetését tromfoló, 2,3 milliárd dolláros nemzetközi bevételével.)
Nagy és még nagyobb visszatérések
Yeoh és Quan nagy visszatérése mellett szerencsére jutott hely még egy nagy visszatérőnek, Brendan Frasernek. Ne lepődjünk meg, hogy az ő visszatérését is a sikerei csúcsára ért filmgyártó műhely, az A24 menedzselte. Ősszel hamar kiderült, hogy Darren Aronoskfy A bálnája nem elég jó film ahhoz, hogy minden fontosabb Oscar-kategóriában érdemes legyen futtatni, a reklámcsapat pedig irigylésre méltó határozottsággal meghozta az egyetlen jó döntést. Frasert jóformán leválasztották a filmről, és Oscar-kampányát teljes egészében a mélyből a csúcsra visszakapaszkodó színész megható történetének szentelték. A sztár pedig annyira fegyelmezetten, egyúttal átélten és hitelesen vitte színre újra és újra a nagy visszatérést, hogy végül a Golden Globe-ot és a BAFTA színészi díját elnyerő Austin Butler (Elvis) csak megszorongatni tudta őt, elhappolni nem sikerült előle az Oscar-díjat.
Fraser és Butler ki-ki meccse miatt március elején a harmadik kiváló jelölt, Colin Farrell már búcsút mondhatott Oscar-esélyeinek, és filmje, A sziget szellemei végül az idei gála legnagyobb vesztese lett. Martin McDonagh sötét humorú, szomorkás, Coen-tapintású története kilenc jelöléséből egyet sem váltott díjra. Sovány vigasz, hogy ugyancsak üres kézzel távozhatott A Fabelman család, a Tár, az Elvis és A szomorúság háromszöge stábja is – idén az Amerikai Filmakadémia láthatóan a „mindent vagy semmit” elvét képviselte a díjazásban. Ennek látta kárát Cate Blanchett is, aki biztos befutónak tűnt a női főszereplők között, de Michelle Yeoh és a Minden, mindenhol, mindenkor lendülete végül az ő esélyeit is elsodorta.
Az említettekkel ellentétben a Nyugaton a helyzet változatlan alkotóinak nincs oka a csalódottságra. A német Netflix-produkció kilenc jelölése mellett végül négy díjat nyert, ami tarolásnak semmiképp sem nevezhető, mégis jóval komolyabb eredmény, mint önmagában a legjobb nemzetközi film kategóriájának díja, amit már a jelölések kihirdetésével oda lehetett volna adni a németeknek. Az operatőri és filmzenei díjak nem tartoznak ugyan a királykategóriákhoz, de bizonyítják, hogy a Roma és az Élősködők után újabb, nem angol nyelvű film kapott hollywoodi produkciókhoz mérhető elismerést a gálán. Más kérdés, hogy a Netflix-gyártás és az Amerikában is keresett alkotók miatt a Nyugaton a helyzet változatlant egyszerre tekinthetjük német és „globális hollywoodi” produkciónak – de ez már a filmipar globális átalakulásának nagyobb témájához tartozik.
Végül arról se feledkezzünk meg, hogy 2023-ban, amikor Európában újra háború dúl, Erich Maria Remarque klasszikus háborús regényének új adaptációja hirtelen időszerűvé vált. Az Amerikai Filmakadémia nem olyan politikus, mint általában a cannes-i filmfesztivál zsűrijei szoktak lenni, de azért ez a testület is rendre ki szokta nyilvánítani politikai véleményét.
Éppen úgy, mint a Navalnij című dokumentumfilmnek járó Oscar-díjat, amelynek kihirdetése után az orosz ellenzéki vezető felesége is a színpadra vonult. „A férjem azért van börtönben, mert kimondta az igazságot” – fogalmazott Julija Navalnaja. A 2023-as Oscar-gála a nagy szórakoztatóipari visszatérésekről szólt, de Alekszej Navalnij valamelyest nagyobb tétekkel bíró visszatérésére egyelőre még várnunk kell.
