Aki nagyban űzte a telefonbetyárkodást, annak biztosan ismerős az érzés, amikor a vonal túlsó végén lévő, gyanútlan áldozat bekapja a horgot, nevetni viszont nem szabad, hiszen akkor vége a mulatságnak. Ettől viszont csak muszáj még jobban röhögni. A Navalnij című film legerősebb jelenetében pont ez történik, csak a tét jóval nagyobb egy jó poénnál: Alekszej Navalnij sorra hívja azokat az embereket, akik az életére törtek, és egyiküket sikerül is megtévesztenie. De miközben nevetünk szegény vegyészen, aki elárulja, mi volt az ő szerepe Navalnij megmérgezésében, pontosan tudjuk, hogy szegény Konsztantyin Kudrjavcev ebből biztosan nem jön ki jól. Sőt, jó eséllyel az életével fizet majd a hibájáért.
Annak idején, 2020 decemberében bejárta már Navalnij felvétele a beszélgetésről a világsajtót, de egyrészt az ember ilyen történelmi időkben még a szokásosnál is gyorsabban felejt, másrészt az egész történet így, egészében elmesélve máris sokkal jobban összeáll. A fiatal kanadai rendező, Daniel Roher – aki előtte egy nagyobb visszhangot keltő dokumentumfilmet rendezett, azt is Robbie Robertsonról és legendás zenekaráról, a Bandről – filmje a Navalnij megmérgezésétől egészen hazatéréséig és bebörtönzéséig tartó öt hónap történetét meséli el, különös tekintettel az orosz ellenzéki politikus életére törő elkövetők felkutatására.
Roher eredetileg a Bellingcat oknyomozó portál vezetője, Hriszto Grozev egyik nyomozását akarta megörökíteni, de közben felismerte, hogy sokkal érdekesebb téma akadt a kezébe. A maga visszafogott módján persze Grozev is az egyik főszereplője a történetnek, de őt egyrészt jóval kevésbé szereti a kamera Navalnijnál (elvégre tényleg csak egy kedves bolgár kocka egy laptoppal, ahogy ez a filmben is elhangzik), másrészt a személyes sztorija meg sem közelíti a putyini diktatúrával egy évtizede küzdő orosz politikus-aktivistáét, aki túlél egy merényletkísérletet, majd miután leleplezi a Kreml hazugságait, önként hazatér, noha nyilvánvaló, hogy a hatalom egyből eltünteti majd a színről.
A film ezért az első negyedében archív anyagokból áll: bemutatják Navalnijt, a családját és a merénylet közvetlen előzményeit, de alaposan dokumentált a szibériai út is, maga a mérgezés és minden, ami utána történt. Navalnij 2020. augusztus 20-án lett rosszul a Tomszkból Moszkvába tartó repülőúton, és csak egy omszki kényszerleszállás és a gyors orvosi segítség mentette meg az életét. Két nap huzavona után a kómában lévő politikust egy berlini kórházba szállították át, ahol nemcsak, hogy felépült a mérgezésből, de azt is megállapították, a novicsok nevű idegméreg-család nyomai mutathatók ki Navalnij szervezetében. Mivel a novicsokot csak az orosz titkosszolgálat használta, amikor 2018-ban megpróbálta megmérgezni a britekhez átállt egykori orosz kémet, Szergej Szkripalt, adta magát, hogy Putyin akart így megszabadulni a legveszélyesebb ellenzéki politikustól. Csakhogy ez túlzottan is kézenfekvőnek tűnt, és elsőre Navalnij és Grozev sem akarták elhinni, hogy Putyin ekkora hülyeséget csináljon, hogy a leginkább hozzá köthető módszerrel tegye el ellenfelét láb alól.
Sőt, mindegyikükhöz, nevet, fotót, lakcímet és telefonszámot is szereznek, és innentől már az a tét, melyiküket sikerül lebuktatni. Navalnij először rossz taktikát választ, és a saját nevében hívja fel az FSZB-seket, akik gyorsan le is teszik a telefont, ezért inkább a Biztonsági Tanács titkára és Putyin egyik legrégebbi bizalmi embere, Nyikolaj Patrusev emberének adja ki magát, és így csalja tőrbe szerencsétlen Kudrjavcevet, aki gyakorlatilag beismerő vallomást tesz: az FSZB állt a merényletkísérlet mögött.
Komoly dilemma, hogy sajnálni kell-e Kudrjavcevet? Hiszen egy gyilkos szervezet tagja, neki is megvolt a maga fontos szerepe a mérgezésben, és egyébként is tudnia kellett, mire vállalkozik. Mégis képtelenség nem sajnálni, amikor a beszélgetés végén hirtelen elbizonytalanodik, és azt mondja, talán túl sokat is mondott már. Grozev és Navalnij munkatársa, Maria Pevcsik is megszánják, és még felmerül az is, figyelmeztetik, viszont pontosan tudják, hogy azzal az egész akciójuk sikerét veszélyeztetnék. Úgyhogy csak annyit tudunk, ők ketten azóta is próbálják felkutatni Kudrjavcevet – egyelőre hiába.
Nehéz elképzelni azonban, hogy odaát Putyinnak vagy bármelyik FSZB-snek hasonló erkölcsi dilemmái lennének. Magát Putyint csak egy sajtótájékoztató erejéig láthatjuk, erőszakszervezetét annál többször, és még így, a filmet látva is nehéz osztani Navalnij rendíthetetlen optimizmusát, miszerint lesz majd egy rés az egyre keményebb titkosszolgálati diktatúra pajzsán. Azóta a rezsim, mint tudjuk, Ukrajnában emelte a tétet, Navalnij pedig akár húszéves börtönbüntetésre is számíthat.
Ami igazán érdekes lehet, az a felismerés, hogy Navalnij valójában úgy történelmi alak, hogy itt él, ugyanebben a valóságban, amelyben mi is. Csakhogy amíg mi a történelemhez fekete-fehér fotókat, őszülő-kopaszodó, idős férfiakat társítunk, addig Navalnij egy átlagos mai középkorú férfi, aki ránézésre élhetne bárhol Kanadától Szlovákiáig: Netflixet néz a családjával (a forgatás idején épp A vezércselt), Call of Dutyt játszik, és ismeri az OMC How Bizarre című kilencvenes évekbeli popslágerét is.
Láthatjuk, ahogy a családja kíséretében valahol a Fekete-erdőben lábadozik, az egyetemista lányát felteszi a Los Angelesbe tartó repülőre, vagy ahogy a lelkes amatőröknek tűnő, de valójában nagyon profin dolgozó csapatával viccelődik. Navalnij fesztelen és jó humorú ember benyomását kelti a filmen, ennek ellenére sem lesz szimpatikus mindenkinek, de az is igaz, hogy ilyen küldetéstudathoz szükségszerűen társul némi nárcisztikus hajlam is. Érthető, hogy Roher némiképp elfogult is a filmje alanyával szemben, viszont a közösségi médiát tökéletesen ismerő Navalnijnak nem is jelent gondot a kamera – mennyivel nehezebb lenne a paranoid és szenvtelen Putyint elképzelni hasonló helyzetben.
Ami Roher érdeme továbbá, hogy minden drámaisága, sőt, tragikuma ellenére a filmnek rengeteg humoros momentuma van (a már említett How Bizarre TikTok-poszt elkészülése vagy Grozev vallomása arról, hogy a felesége nem is tudja, mennyi pénzt költ információkra), ám nekünk, magyar nézőknek egy fokkal kevésbé vicces az, hogy túl sok motívum ismerős lehet máshonnan is. A lerobbant kórházi folyosókon lökdösődő biztonsági őrök, a legnagyobb politikai ellenfele nevét soha ki sem mondó vezető, vagy az állami tévé talkshow-iban a kormány ellenségeit képtelen hazugságokkal bemocskoló „influenszerek” láttán számunkra nem annyira távoli ez a keleti diktatúra, mint a nyugati nézőknek lehet. Ezért is fontos azonban megnézni egy filmet azokról, akik egy ilyen, reménytelennek tűnő harcot sem adnak fel.
Navalnij (Navalny), 2022, 1 óra 38 perc. A film későbbi időpontban lesz majd látható az HBO Maxon.
