Én vagyok a világ ura!
– kiáltotta James Cameron a Titanic tizedik Oscar-díjának átvétele után, röviddel azelőtt, hogy még egyszer színpadra hívták volna a legjobb filmnek járó szobor átvételéhez. A rendező emlékezetes mondata nem a leplezetlen önimádat miatt volt bosszantó, hanem azért, mert Cameronnak igaza volt. Elkészítette a világ akkori legdrágább filmjét, és minden bevételi rekordot megdöntött vele. Bő tíz évvel később aztán megcsinálta újra: Titanicot követő filmjével, az Avatarral saját magát előzte le a bevételi örökranglistán, és bár valamelyik szuperhősfilm egy időre letaszította a trónról, az idei újrabemutatóval az Avatar újra és még mindig a nemzetközi bevételi toplista élén tanyázik.
Csakhogy ez sportteljesítmény, nem művészet. Az Avatar, ez a varázslatos, elbűvölő kaland valójában Cameron gyengébb filmjei közé tartozik. Nincs vele semmi baj, de messze van a Terminator és a Titanic remekműveitől, miközben hiányzik belőle A bolygó neve: Halál hideglelős feszültsége vagy a Terminator 2 érzelmi intenzitása is. Ám ez nem sokat számít. Cameron a mai Hollywood egyik legmegbízhatóbb történetmesélője: félálomban is megrendezne egy tanárian felépített, fantáziadús, minőségi produkciót.
Húsz éve forgatta le ugyanis első dokumentumfilmjeit, köztük a Titanic roncsait feltáró A mélység szellemeit, azt a munkáját, amely az 1989-es, fikciós A mélység titkához – Cameron addigi legszemélyesebb rendezéséhez – hasonlóan az óceán mélyére vezet. A bizonyítottan mélytenger-mániás szerző most visszatér második otthonába, az Avatar: A víz útja ugyanis megint odalent játszódik, és újra azt érezhetjük, hogy a vízi trükkfelvételek újszerű technikája fontosabb volt Cameronnak, mint az, mi történik az Avatar hőseivel a víz alatt. A rendező persze mást mond. „Úgy akartam megmutatni a vízi világot, ahogy előttem soha senki, ezért fel kellett találnom a technológiát hozzá” – nyilatkozta. De nem a találmányára kapott négyszázmillió dollárt a Disney stúdiótól, hanem egy közönségvonzó filmre, ezért alkotótársaival együtt írt egyet a víz alá.
Az Avatar második részét eredetileg nyolc évvel ezelőtt mutatták volna be, de Cameron ráért – a világ ura nem siet sehová –, ezért végül további hosszú éveken át csiszolgatták a víz alatti, digitális mozgásrögzítés technológiáját meg a forgatókönyvet (a készítés folyamatáról részletesen ebben a cikkben írtunk). Aki ezek után vadiúj fejleményeket vár, csalódni fog, A víz útjában ugyanis nagyjából az történik, mint az Avatarban. Visszatér az összes fontos szereplő, az is, aki az előzményben meghalt. A különbség, hogy most mindannyiuknak van legalább egy gyereke, Jake-nek és Neytirinek, az első rész szerelmespárjának pedig négy. A Pandora holdján is körülbelül annyi időt telt el, mint nálunk, a Földön, ezért az Avatar utolsó jelenetében végérvényesen na’vi harcossá átlényegült Jake és Neytiri már népes családjukkal vannak elfoglalva, amikor az emberek újra leszállnak a Pandorán, hogy másodszorra is nekifussanak a gyarmatosításnak meg a népirtásnak.
Jön velük Quaritch is, a gonosz ezredes, akivel sikerült leszámolni az Avatar végén, de avatárként, egy na’vi testében ő is új esélyt kap a szemétkedésre. Mivel elsődlegesen Jake-en akar bosszút állni, hőseink önkéntes száműzetésbe vonulnak erdei törzsükből, és a vízi na’viktól kérnek menedéket. A vízi állatokkal meghitt kapcsolatot ápoló Metkayinák körében játszódik a történet nagyobbik fele, legalább két, két és fél óra ebből a három órás és tizenkét perces (vagyis a Titanicnál még így is két fontos perccel rövidebb), környezetvédelmi science fictionből.
A víz útja azért ennyire hosszú, mert Cameron és írótársai nagyvonalú jelenetekben mutatják be a vízi na’vik és a tengeri élővilág kapcsolatát, ennek részeként a Jake egyik fia és egy hatalmas űrbálna barátságáról szóló, a központi történetet mérsékelten előremozdító cselekményszállal.
Ez az ambíció már az Avatarban is világos volt, és ahogy ott, úgy a folytatásban is összekapcsolódik a képernyők elé szegezett, passzív és elidenedett néző szórakoztatása a közönség kritikájával: lásd, mit kapsz meg a moziban, és mit veszítettél el a saját életedben.
A természet kizsákmányolása és pusztítása azonban az első rész bemutatója óta eltelt tizenhárom évben sem mérséklődött. Így aztán a Metkayinák, a „korall népének” ökofilozófiája és környezetvédő etikája, na’vik és halak „lélektestvériségének” meséje most még élesebben szembesít vele, milyen kincseket veszítünk el nap mint nap a saját bolygónkon. Különösen úgy, hogy eközben Quaritch és a többi ember fenik a szigonyt, hogy levadásszák és pénzzé tegyék a tengeri élővilágot.
Az Avatar: A víz útja tehát az ökológiai szorongás filmje, még nyilvánvalóbb módon, mint az előzmény.
Elnézegetjük ezt az untig ismert sztorit, de mi is tudjuk, Cameron is tudja, hogy nem ez a lényeg.
A lényeg az, hogy többé kell válni az olyan embereknél, mint amilyenek most vagyunk. Cameron filmjeiben a továbblépést mindig a technológiai haladás vezeti, és az Avatar-sorozatban is az új speciális effektusok teszik az új embert. Hogy mi magunk is új emberré változunk-e, az nem James Cameronon múlik.
Avatar: A víz útja (Avatar: The Way of Water), 2022, 192 perc. 24.hu: 7/10.
