A századfordulón egy csapásra világvárossá váló Budapesten viharos tempóban nyílt a társadalmi különbségek ollója: a mindennapi gondokkal küzdő legszegényebbek életkörülményei semmit sem változtak, a felső tízezer, sőt, a középosztály pedig egyre biztosabb lábakon állt.
A problémák gyökereire a sajtó mellett számos kisebb-nagyobb könyv is megpróbált rávilágítani: ilyen volt az első magyar újságírónők közé tartozó, mára elfeledett Antal Gézáné Túl a palotákon címmel 1913-ban megjelent, Ismeretlen Budapest rovatunkban korábban hosszú cikkben bemutatott kötete, de ebbe a sorba tartozik az egy évtizeddel korábban, 1902 végén megszületett Budapesti bűnvásár, vagy nagy urak és kis leányok is, aminek ismeretlen szerzője hatvan oldalon át mutatta be
A kor ismert nyomdaipari szereplői, az Erzsébet körút 54/B. földszintjén dolgozó könyvkereskedő, Kostyál Jenő kiadásában, Fritz Ármin József körút 9. alatti nyomdájában készült papírkötésű füzet az 1902-es év egyik legnagyobb botrányáról, valamint az ahhoz kapcsolódó esetekről mesél, aminek részleteiről
A talán maga Kostyál által összeállított – a Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívumában teljes hosszában szabadon elérhető, illetve letölthető – munka nemcsak az elkövetőket, de a sajtót, a rendőrséget, illetve a törvénykezési rendszert is bűnösnek látja, hiszen a legismertebb esetet követő, heteken át tartó közfelháborodást végül nagy nehezen követte csak vádemelés, a furcsa fordulatoktól sem mentes eljárást pedig a szerinte nyilvánvalóan bűnös nők felmentése követte, sőt, a férfiakat meg sem találták.
Nem keresem, mert nem kereshetem a szavakat. A mit ebben a füzetben elmondandó vagyok, azt vagy úgy kell elmondanom, hogy mindenki megértse, nyíltan és őszintén, vagy nem lehet elmondani egyáltalán. Mert lakktopánban, világos tennis ruhában, selyemingben és selyemkesztyűvel a kézen, ha lehet is pöczegödröt tisztítani, ez így legalább is nevetséges dolog. Ezt a szagot egy kevés kölni vízzel eloszlatni nem lehet, ehhez hatalmas vízsugár kell, meg egy Theseus, ki Augiás istállóját kitisztíthassa. Nem hiszem, hogy a tisztítást ezen füzet elvégezze, nem hiszi azt a kiadó sem, de a tisztítás munkájában részt kérve, a megtisztulást talán elősegíti és akkor már megfelelt czéljának
– olvasható a bevezetőben, ami után a névtelen író a szexuális erőszakot elkövető férfiak motivációjára próbál rávilágítani: a problémát abban látja, hogy a korábban csak zárt kapuk közt működő prostituáltak már az utcán is csábítanak, így a fiúk a kelleténél hosszú évekkel korábban kezdenek szexuális kapcsolatokat, majd sokuk
az élvezetből megcsömörül és másfelé keres kielégítést. Fajtalan lesz. Végre ott tart a kis leányoknál. És ennek az utcza az oka és a rendőrség, mely az utczára felügyel.
Az éjjeli pillékként emlegetett nőkre a rendőrség ekkor szimplán csak levegőként tekintett, a helyzet a szerző szerint azonban könnyedén orvosolható lenne, hiszen az örömlányok egy megépítendő külvárosi kéjnegyed épületeibe – „az a bordélytelep nem lesz szégyenére a városnak, de ha az egész város egy nyilvános ház, az szégyen és baj is”– való visszaszorításával a fiatalabb vendégek száma is csökkenne: az ilyen intézményekben az emberek ugyanis más férfiakkal, sőt, akár ismerősökkel is találkozhatnak, ami a szeméremérzettel még rendelkező fiataloknak nem férne bele, hasonló okból pedig a prostituáltak száma is csökkenne.
A problémát a szerző szerint a rendőrség által megalapított egészséges hölgyek rendje is mélyíti, hiszen, míg a férjüket pénzért megcsaló, türelmi bárcával, azaz engedéllyel nem rendelkező nőket korábban titkos kéjelgésért elfogták és megbüntették, most ott a lehetőség az elcsípettek előtt, hogy
A rendőrség ezzel kétszeresen is bűnrészessé válik a folyamatban, aminek eredményeként egy év alatt tízszeresére nőtt a lappal rendelkezők száma:
Sok férfi számára persze ez sem elégítette ki a
perverz szerelmi szomjúságot, így keresnek mást, titkosat, tilosat. Így jutunk el a gyermeklányokhoz, (…) mert hiszen csak az nyújt élvezetet, a mi ártatlan és ezt az ártatlanságot a mai viszonyok között (…) csak a gyermekek körében lehet megtalálni.
A bűnelkövetők az írás szerint tipikusan gazdag, magas beosztásban lévő emberek, hiszen a szegényeknek a megélhetést biztosító nehéz munka mellett sem pénze, sem ideje nincs erre, a tehetős ember azonban mindenhez hozzáfér, mindent kiélvez, és állandóan új élvezetet keres.
Az elcsípett tetteseknek a szerző meglepő módon nem kívánt fogházbüntetést – a magyar törvények szerint a kiskorú elleni szexuális bűncselekményekért persze már akkor is börtön járt –, de javasolta, hogy adják át őket egy elmeorvosnak, majd közveszélyes őrültként zárják őket a tébolydába,
kit egész életére, kit meg ha baja még gyógyítható, míg a perverzitásból kigyógyul.
A józsefvárosi házak titka
A hosszúra nyúlt bevezető után a Budapesti bűnvásár a legfontosabb eset részleteit is összefoglalta: eszerint július közepén a munkába indult szülők által egész nap felügyelet nélkül hagyott józsefvárosi gyerekek közül kettőre csaptak le az 5–10 éves gyerekekre vadászó kerítőnők, akik
szállítják a fiatal, éretlen húst, úri bestiáknak, uraknak, kik az ilyen szórakozást megtudják fizetni.
A különböző napi- és hetilapok tudósításait kissé rendszertelenül egymás mellé helyező, helyenként épp ezért ellentmondásossá váló történet egy Futó utcában sétálgató, magas, őszülni kezdő, légyszakállas férfival indul, aki két, az utcán lévő kislánynak előbb cukrot adott, majd megkérdezte a nevüket, és jelezte: ha másnap is ott lesznek, akkor érkezik majd egy nő, aki még több cukrot ad.
Így is történt: megérkezett egy kerítőnő, aki cukrot vett elő, és jelezte, hogyha a gyerekek – a hatéves Mazur (más forrásokban Schuster) Anna, illetve a nyolcéves Flasch Teréz – vele tartanak, akkor csokoládét is kaphatnak.
A kicsik nem fogtak gyanút, így rövidesen már a Hunyadi (ma Vajdahunyad) utca 41. egyik lakásában, két nő társaságában álltak, ahol rövidesen el is készült az altatóval kevert olvasztott csokoládé. Az egyik lányt az asztalra ültették, majd megkóstoltatták vele az édességet.
Az ezt követő jelenetekről az Uj Pécsi Ujság egy 1902. decemberi tárgyaláson megjelent riportere Teréz beszámolója nyomán számolt be: eszerint
a szőke bácsi hozzáment, kigombolta a nadrágját és játszott vele. Belülről csikarta a hasát, ami neki fájt. Sikított is, de a szőke néni, aki e közben a karjait fogta, megveréssel fenyegette. Azonban nemsokára – úgymond – elálmosodott, mire az ágyba dobták és ott csak arra emlékszik, hogy a szőke bácsi hozzá ment (ami itt következik az közölhetetlen). Amint felébredt a konyhában találta magát. Itt a szőke néni azt mondotta nekik, ha valamit szólnak, akkor a kamarában lévő kutyakorbáccsal és bunkósbottal megveri; a kosaras néni pedig három véres gyermekfejet mutatott és azt mondta, ha szólnak, nekik is levágja a fejüket. Azután az emeletre mentek, ahol a barna bácsi egy kötényt vett fel és czipőket kezdett kalapálni. Megjegyezte még a kislány, hogy Schuster Annával a barna bácsi és a barna néni éppen azt tette, amit a szőke néni és a bácsi vele tett, továbbá, hogy azután a szőke néni sok czukrot és 2 krajczárt adott nekik és azt mondotta, hogy másnap újból menjenek el hozzá. El is mentek és akkor a Mária utczának egy házába vezette őket, ahol egy katona forma bácsi vele éppen ugy játszott, mint a szőke bácsi.
Több másik beszámoló szerint Teréz a felébredése után az előző napon látott férfit is látta a lakásban, az eset után pedig többször is visszahívták a ráijesztő nők: előbb egyedül kellett megjelennie, majd többek közt két ma is álló házba, a Ferenc körút 39.-be, illetve a Mária utca 15.-be is elküldték őket, ahol rendszerint tíz-húsz krajcárt, süteményt vagy épp csokoládét kaptak.
Az esetet végül a súlyos belső sérüléseket szenvedő, a család Futó utca 37. alatti otthonában lázasan fekvő Teréznek köszönhetően sikerült felgöngyölíteni: ő vezette nyomra az anyját, illetve a szomszédjaikat, elsétálva velük a helyszínre. Időközben még többen csatlakoztak hozzájuk, a felbőszült tömeg pedig jó eséllyel a helyszínen meglincselte volna a gyerekek által felismert két nőt, ha nem lép közbe a rendőrség.
Teréz állapota a kis híján lincselésbe forduló rajtaütés után rosszabbra fordult, így az anyja kétségbeesésében bevitte a Szent István Kórházba, ahol egyes sajtóinformációk szerint rövid ideig élet-halál közt lebegett. A Pesti Hírlap ezzel egyidőben ugyanakkor arról számolt be, hogy a lány nemsokára hazatérhet.
A gyanúsítottakra, illetve egy harmadik nőre a szomszédok is terhelő vallomást tettek – azt állították, hogy az elmúlt hónapokban rendszeresen nyolc-tíz lány fordult meg náluk –, a házkutatás során pedig több újság szerint az ijesztgetéshez használt, papírmasszából készült, majd vörös festékkel leöntött gyerekfejek is előkerültek.
Utóbbi értesülést a rendőrség július végén még tagadta, később azonban ez az információ újra előkerült, épp úgy, mint a kihallgatásuk után távozó, alibit felmutatni képes nők egyikének félmondata, amit végül már nem követett újabb kérdés:
most már leleplezem az egész bandát.
Rövidesen kezdetét vette az eljárás, aminek
Ehhez az is hozzájárult, hogy Teréz a sajtóhírek szerint a tárgyalások során alig-alig szóhoz jutó, visszaemlékezni alig képes játszótársán, Annán az orvosszakértő semmiféle sérülést nem fedezett fel, így végső soron csak egy kislány szava állt szemben a felhozott vádakat tagadó nők állításaival. A férfiak közül csak egy jutott a törvény elé, aki azonban szintén nem vallott.
A két lány védelmét a kor egyik ismert ügyvéd-politikusa, dr. Vázsonyi Vilmos (1868–1926) vállalta magára: a községi Demokrata Párt alapító vezére épp ebben az évben lett Terézváros országgyűlési képviselője (ezt a pozícióját az 1918-as őszirózsás forradalomig megtartotta, majd négy évvel később újra megszerezte), 1917–1918-ban pedig két rövid időszak erejéig, első zsidóként az igazságügy-miniszteri posztot is megszerezte.
A pestiek a hosszúra nyúló jogi hercehurcát, illetve a lapok tájékoztatásának hiányát az emberek egyértelmű időhúzásnak, valamint az ügy iránti érdeklődés csökkentésére irányuló próbálkozásnak vélték, a Pesti Hírlap pedig hozzátette:
a nyomozás (…) egyre gyanúsabb lassúsággal halad, a rendőrség […] sokért nem adná, ha már elfelednék az egészet és a kompromittált nagy urak nyugodtan folytathatnák passzióik kielégítését.
A tettesek nevére végül sosem derült fény, noha
A nyomdát 1902 végén, a per lezárulása előtt elhagyó Budapesti bűnvásár szerint a felmentés
azt bizonyítaná, hogy azoknak, kik az ilyen bűnöket elkövetik, nagyobb hatalmuk van azoknál, kik a rendet fenntartják, ők irányítják a hatalmat, tehát a hatalom az erkölcstelenség, a bujaság a perverzitás piszkos kezében van. Lehetetlen, hogy ez így legyen.
Pedig mégis így lett: az ügy a rendőrségtől a bírósághoz került át, decemberben pedig mindhármukat felmentették, mivel az indoklás szerint a gyerekek vallomása pontatlan volt.
A fellebbezés után a tábla új tárgyalást indított, 1903 áprilisában azonban ott is elhangzott a hihetetlen két szó:
hiszen a bíró szerint
nincs meggyőző bizonyíték a gyermekek beteges képzeletéből fakadt s ingadozó vallomásaiban.
A nagy vihart kavart történésekről ezután egyetlen szót sem írtak a lapok, így a fellebbezés esélye valószínűleg hiába volt adott Vázsonyiék előtt, mégsem éltek vele.
A kosaras asszonyként elhíresült gyanúsított neve ezután már csak egyetlen alkalommal került elő: három hónappal később a nőt a Futó utca 37.-be hívták egy masszírozásra, a kapun belépve azonban Annával és édesanyjával találta magát szembe. Azok azonnal felismerték, rövidesen pedig már egy egész csoportnyi ember társaságában ütötték.
A zajra egy rendőr is előkerült, aki telefonon tíz rendőr segítségét kérte a probléma megszüntetésére. A tömegből többeket a kapitányságra vittek, egy pincér és egy szakácsnő ellen pedig az asszony súlyos testi sértés miatt emelt panaszt.
Esetek, amiket egy nap alatt mindenki elfelejtett
A füzet féltucat hasonló szexuális bűntényről is beszámol, sasszemmel végigfésülve az 1902-es év lapjait. Említést tesz például a Terézzel és Annával történtektől mindössze néhány méternyire, a Hunyadi utca 35.-ben élő kárpitos varrónő, Nagy Imréné hatéves lányáról, akit szintén édességgel csaltak el az utcáról.
Az anya rövidesen a Tavaszmező utcai rendőrkapitányságon tett feljelentést, de még
A Budapesti bűnvásár Nagyné elmondása nyomán egy Irányi utcai kávéház ritkás bajszú, himlőhelyes, szőke törzsvendégéről is beszámol, aki maga dicsekedett el a bűnével: a férfi azokra a nyolc-tizenkét éves lányokra
szokott vadászni, akik hajnalban két-három órakor egy krajczáros lapot hordoznak szét. A múlt hónap végén három ilyen kis leányt kivitt a Városligetbe, megajándékozta őket, összes újságjukat megvásárolta. A három leány közül kettőt már előbb elcsábított, a harmadik nyolcz éves, a kit Kun Ilonának hívnak, még ártatlan volt. Erre is fájt az úri gonosztevő foga. (…) Az aljas csábító el is érte czélját.
A harmadik történet a városligeti vurstli legnépszerűbb helye, a Barokaldi-cirkusz mellett álló standok egyikét üzemeltető Klein Józsefné lányához, Irmához kötődik, aki a nagy visszhangot kapott ügy után este tűnt el a Ligetből, majd csak másnap került elő.
Az orvosi vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy mi történt a lánnyal, a szülőknek pedig határozott bizonyítéka is volt egy tehetős férfi ellen, akit egy erkölcstelen üzelmek miatt korábban már törvény elé állított nő kísért el.
A kutyákra minden pillanatban van zárlat, pórázon kell őket vezetni, szájkosárral ellátni, még így is reájuk szabadítják a peczért. És ezeket a közveszélyes őrülteket nem lehetne veszélytelenné tenni? Vajjon miért?
– teszi fel a kérdéseket a szerző, majd egy újabb, szerencsésebb véget érő történettel folytatja, ami szerint az Erzsébet körút 6. (ez ma az erzsébetvárosi önkormányzat épülete) előtt egy mészáros kilencéves lányát ajándékozta meg cukorral egy ismeretlen férfi, majd megpróbálta a kapualjba húzni a gyereket.
Az nem csak ellenkezett, de sikoltozni is kezdett, így a támadó elfutott, a tömeg azonban elfogta, és a rendőrkapitányságra vitte, ahol kihallgatták, majd szabadon engedték, de vizsgálatot indítottak ellene.
Az Új Hírek postaládájába ugyanekkor beérkező levél egy szőke, himlőhelyes arcú, iszákos kóborló költőről mesélt, aki azzal hencegett, hogy a Népszínháznál dolgozó újságárus lányokat csalt ki a Városligetbe.
Egy másik levélíró, Klein Ábrahám nyolcéves lánya esetéről számolt be, akiből csak többnapos győzködés után tudták kihúzni, hogy a hasfájásának egy levélhordó az oka, aki becsalta egy Lázár utcai házba, ahol a lépcsőházban „merényletet követett el ellene.”
Az apa feljelentést tett, a lapnak pedig azt üzente:
Kérem ezt betenni az újságba, hogy a szegény szülők ne hagyják az utczán csavarogni gyermekeiket, mint az én szerencsétlen kis leányom.
A Magyar Estilap később két, betegségük miatt az iskolából kirúgott, majd otthonról kidobott 8–9 éves lányt mutatott be, akiket a rendőrség egy ismert kerítőnő Király utcai lakásán szedett össze.
Az utcára kerülésük után egy olcsó reggeli lap elárusítóiként dolgozó fiatalok egy, a Práter utcában kezükbe cukrot adó nőn keresztül jutottak el a Népligetbe, ahol egy este meglátogatandó címet kaptak, majd rövidesen már újságárusítás közben is keresték őket a férfiak, akiknek nem jelezték, hogy betegek. Egyikük állapota a rendőrség érkezésekor már annyira gyorsan romlott, hogy a vizsgálatot végző rendőrorvos szerint az néhány hét múlva a kislány életét követeli majd.
Az újság szerint ez a tett négyévnyi fogházbüntetéssel járna, a törvényi eljárást azonban csak akkor lehetne megkezdeni, ha az apa vagy a törvényes gyám feljelentést tenne, ez azonban nyilvánvalóan nem történt meg.
Az egyre nagyobb számban napvilágra kerülő eseteket látva a szociáldemokraták egyszerre három helyen szerveztek népgyűlést, ezeknek azonban nem volt eredménye, pedig a Garay téren 12–15 ezer ember gyűlt össze, sőt, a rendőrkapitány is felszólalt.
A felsőbb társadalmi réteg romlottságáról, illetve a rendőrség alkalmatlanságáról beszélő szónokok egyike ekkor visszautalt egy nagy port kavart 1893-as esetre, aminek során a Király utca 14.-ben lepleztek le egy bűnbarlangot. A helyszínen egy grófot, illetve egy államtitkárt is elkaptak, a rendőrség azonban rövidesen arról értesítette a polgármestert, hogy buzgón nyomoznak a tettesek után, a magas rangú emberekről pedig többé egyetlen szó sem esett.
Az 1902-es vidéki esetek közül a szónokok egyike a körmendi polgári leányiskola magyartanára, Mocsáry Ignác ügyére emlékezett, aki a gondjaira bízott harmadikosok, illetve negyedikesek (13–14 éves) közül legalább tizennégy, az elsősök és másodikosok (11–12 évesek) közül pedig két lánnyal is folytatott szexuális kapcsolatot. A huszonkilenc éves, Kalocsáról indult férfi a kiszemeltjeit
az órákon különböző előnyökben részesítette, majd ajándékokkal és fenyítéssel irányította őket.
Az ügy kirobbanása után az iskolaigazgatót felfüggesztették az állásából, a szombathelyi tanfelügyelő pedig azért került bajba, mert az intézmény egy tanára már hónapokkal korábban feljelentést tett neki erről, a vizsgálat azonban egészen addig nem haladt előre, míg a közoktatásügyi minisztérium sürgős eljárást rendelt el. Mocsáryt a Kúria szemérem elleni vétség miatt egy évi börtönre ítélte, a tanár 1903 elején – a füzet megjelenése után – azonban megszökött a büntetés elől. Országos körözést adtak ki ellene, de a Zalai Hírlap 1914. január 5-i rövidhíre szerint sosem került elő, hiszen New Yorkba szökött, ahol nem sokkal a cikk megjelenése előtt meghalt.
A Budapesti bűnvásár hosszú, egyetlen kivételtől eltekintve csak 1902-es eseteket bemutató felsorolása ezzel véget ér, a szerző pedig csak ekkor árulja el, miért is kezdett neki a kétségkívül nagy munkának:
A siker jó eséllyel elmaradt, hiszen a legnagyobb lapok egyszer sem számoltak be a vékony kötet megszületéséről, sőt, a reklámját sem tették közzé.
A tettesek pedig talán mind zavartalanul élhették tovább az életüket.
