János vitéz
A Petőfi-bicentenárium évében stílszerű János vitézzel indítanunk, Petőfi ikonikus mesehőse ugyanis komplett generációk fejében Cserhalmi György hangján szólal meg a mai napig. Ennek egyszerű oka, hogy Jankovics Marcellék a pályája elején járó, de a szakmában már ismert színészt kérték fel a címszereplő szinkronizálására, amikor a költő születésének 150. évfordulójára elkészítették nagyszabású feldolgozásukat. Az 1973-ban mozikba került János vitéz volt az első magyar egész estés rajzfilm, és ez a tény még akkor is kultúrtörténeti mérföldkővé avatná, ha nem lenne amúgy a saját jogán is öntörvényű, vibráló és a mai napig eleven remekmű. De hát az, és ezért mindenekelőtt a pop artot a magyar folklórral, a Sárga tengeralattjáró-féle hippi-pszichedéliát a huszárromantikával közös nevezőre hozó képi világ a felelős.
A vizualitás erejéhez azonban elengedhetetlen, hogy organikus egységet alkosson Gyulai Gaál János zenéjével és a színészek hangjával, amely nélkül a karakterek sem tudnának igazán életre kelni. Cserhalmi pedig tökéletes választás volt a címszerepre, hiszen hangjában ugyanúgy ott bujkál az ifjonti hév, a lázadás, a perzselő szenvedély, a pajkos jókedv, a kalandvágy, a szomorúság és a hősiesség. Egyszóval megvan benne Kukoricza Jancsi és János vitéz is, így a hangjával is le tudja követni azt a mitikus léptékű átalakulást, amelyet Petőfi története és Jankovics képei bejárnak. A Petőfi-bicentenáriumra is készül nagyszabású filmes projekt, igaz, Rákay Philipék kurzusfilmje csak jövőre kerül a mozikba. Majd a bemutató után kiderül, milyen lett, de annyit azért nyugodtan meg merünk előlegezni, hogy a János vitéz még akkor is frissnek és erőtől duzzadónak hat majd, amikor a Most vagy soha! már kihull az emlékezetünkből. Cserhalmi pályájára később nem voltak jellemzők a rajzfilmes szerepek, de Jankovics következő egész estés animációs filmjében, a Fehérlófiában is közreműködött, több szereplő hangját adva. A mesemondáshoz viszont később is visszatért, hiszen egy hangoskönyvön ő adta elő Parti Nagy Lajos meséit.
Amerikai anzix
Hiába jött színházi – pontosabban operaházi – családból, Cserhalmi saját bevallása szerint nem színésznek készült. Vívóedzői képzésre akart felvételizni, ám amikor megtudta, hogy akit a Testnevelési Főiskolára felvesznek, azt egyből elviszik katonának, inkább meggondolta magát.
Ezt aztán végképp nem akartam. Tudtam, hogy a színművészetiseket nem viszik el. Ez volt a fő indok
– idézte fel évtizedekkel később a döntés meglehetősen prózai okait. A sors iróniája, hogy bár a katonaság elől menekült, kis kerülővel mégis gyakran háborúban találta magát, legalábbis a vásznon: pályája ugyanis bővelkedik az emlékezetes katonaszerepekben. Ott van például az Amerikai anzix, Bódy Gábor külföldön is díjazott diplomafilmje, amely a negyvennyolcas emigrációnak állít emléket. Cserhalmi játssza az amerikai polgárháborúban szolgáló Vereczky Ádám lovastisztet, aki hol felbosszantja, hol lenyűgözi környezetét fatalizmusával, és azzal, hogy rettenhetetlenül sétálgat az ellenséges golyók előtt. Alakítása úgy is átütő, hogy a film a hagyományos színjátszás helyett sokkal inkább a formanyelvi újításokra helyezi a hangsúlyt: fekete-fehér, vibráló, sokszor roncsolt képeivel úgy mutatja be az eseményeket, mintha korabeli képrögzítő eszközökkel készültek volna a felvételek. Komplett esztétika-szakdolgozatokat lehetne megtölteni csak a finálé elemzésével, amelyben az önfejű Vereczky egy magas ágról lógó hintán állva leng egyre magasabbra, és természetesen ezúttal sem hallgat társai figyelmeztetésére. Egy pár évvel ezelőtti interjúban Cserhalmi az Amerikai anzixot nevezte meg kedvenc filmjeként.
A sznobériám része, hogy részt vehettem valamiben, ami kicsit átalakította a film formanyelvét. Nagyon sokan szidtak minket, ezért is volt jó benne lenni. Rúgták, vágták azt a filmet, Bódynak diplomát se akartak adni rá, aztán meghívták a Mannheimi Filmfesztiválra, és rácsodálkoztak, hogy tényleg, ez egy mozi? Hogy lehet, hogy mi ezt nem vettük észre?
Cserhalmi amúgy több fontos rendező – például Jancsó Miklós, Szabó István és Mészáros Márta – meghatározó színésze volt, de Bódyval egészen különleges kapcsolata alakult ki. Bódy már a színművészetis vizsgafilmjeit is Cserhalmival forgatta, akivel barátok voltak, és évekig közös albérletben is laktak. „Gábor nemcsak a barátság okán, hanem valami finom látás okán többet vélt fölfedezni bennem, mint aminek a szakmai közvélemény ismert és tartott” – írta 1985-ben, hozzátéve, hogy az Amerikai anzixban is ezt próbálta bizonyítani Bódy, aki nemcsak konkrét szerepajánlatokkal segítette filmes pályáját, de más rendezőkre is hatást gyakorolt karizmatikus tanácsaival:
Mióta úgynevezett »divatos színész« lettem, nagyon sokan jelentkeznek azzal, hogy ők fedeztek fel engem. Hát nem igaz, mert engem a Gábor fedezett föl, mégpedig a következőképpen: a Kozákot nem adta ki Kazimir Károly, a Thália Színház diktátora a Jancsó Miklósnak. És akkor a Gábor belehallgatott ebbe a beszélgetésbe, ami a Thököly étteremben volt, és azt mondta, hogy ti mind meg vagytok bolondulva? Minek neked a Kozák? Itt van a Cserhalmi. S akkor a Jancsó csinált egy próbafelvételt. A Gábor ott volt, végignézte, és azt mondta, hogy na ugye, tessék. Szóval ilyenformán ő hozott be engem ebbe az úgynevezett filmes köztudatba. És hát aztán a Psyché alatt teljesedett ki a kapcsolatunk.
Bódy másik kísérleti szellemű kosztümös filmjében, a történelem és művészlét nagy kérdéseit feszegető Nárcisz és Psychében egészen különösen kettőzte le Cserhalmi szerepét. Egyrészt ő alakítja a szépséges Psyché férjét, Zedlitz bárót, karaktere viszont nem saját, hanem Garas Dezső hangján szólal meg. Merthogy Cserhalmi hangja már foglalt a filmben, hiszen azt a Nárciszt játszó német színésznek, Udo Kiernek kölcsönzi. Ez annyira váratlan húzás volt, hogy a korabeli kritikusokat is alaposan zavarba ejtette:
„Töröm a fejem: a személyiség titokzatos áttekinthetetlenségének képi megfogalmazása ez, vagy egyszerű technikai gond; ha Bódy értelmezése szerint érdektelen az, hogy Ungvárnémeti Tóth László magyar, s egy általános szőke művészfejre volt szüksége, aki viszont magyarul csak Cserhalmi György hangján szólalhatott meg hitelesen, az osztrák bárót miért Cserhalmi játssza? Netán elfelejtette forgatás közben, ki kicsoda? Nem értem. Azt kell hinnem, Cserhalmi valami megfejthetetlen, szimbolikus értelemben van megosztottan jelen a képen, de amely »művészeti« titoknak csak a filmcsináló mester a tudója!” – írta például Szigethy Gábor a Filmvilágban.
Az ötödik pecsét
Fábri Zoltán 1976-os klasszikusa kicsit kilóg a sorból, hiszen Cserhalmi nemhogy nem főszereplője, de a film zárlatáig fel sem tűnik benne. Ráadásul még ott sem kapott saját mondatot, inkább csak a nyöszörgéseit halljuk. Krisztuspózban kifeszített, félholt foglyot alakít, akin a nyilas tisztet jéghideg fölénnyel játszó Latinovits Zoltán demonstrálhatja kegyetlen játékát a nyilasok házába behurcolt polgárokon. Mikor egy interjúban felvetették neki, hogy ő már nagynevű színész volt, amikor elvállalta ezt a néma mellékszerepet, és vajon miért nem egy statisztát hívtak helyette, azt felelte, hogy maga Latinovits ragaszkodott hozzá, hogy a Cserhalmi legyen. Hogy miért is?
Nem beszéltük meg. Annyit mondott a Fábrinak, hogy jó lenne, ha a Cserhalmi lógna ott.
De akármi is volt Latinovits és Fábri választásának oka, Cserhalmi még egy ilyen apró, de fontos szerepben is bizonyítja, hogy egyáltalán nem mindegy, ki alakítja a magatehetetlen, nyöszörgő foglyot egy remekműben: különösen erős az a pár másodperc, amikor felemeli a fejét, és meglátjuk a tekintetét, mielőtt a becsületét az emberségéért feláldozó Gyuricza úr (Őze Lajos) odabotorkál elé, hogy felpofozza a börtönből való szabadulásáért cserébe. A Sánta Ferenc azonos című regényéből adaptált Az ötödik pecsét fojtogatóan idézi meg a vészkorszak borzalmait, ugyanakkor felülemelkedik a történelmi korokon, és univerzális erkölcsi példázattá válik. A szereplőknek aközött kell választaniuk, hogy az alattvalóikat lelkifurdalás nélkül elnyomó zsarnokok, azaz Tomóceusz Katatikik, vagy a szenvedést méltósággal viselő szolgák, azaz Gyugyuk lennének, akiknek tiszta a lelkiismeretük, mert nem ők követték el ezeket a bűnöket. Cserhalmit három évvel ezelőtt kollégám, Nagy József kérdezte meg arról, hogy ő melyiket választotta volna annak idején, 1976-ban, és melyiket választaná most:
Huszonnyolc évesen sem volt erőm szembenézni ezzel a kérdéssel, most is inkább eltolom magamtól, és koncentrálok a jelenlegi életemre. Halvány válasznak elég, hogy az utóbbi négy évem elég gyugyusra sikeredett?
– tért ki a kérdés elől, hozzátéve, hogy bizonyos filmek érthetetlenül elhallgatnak, csönd támad körülöttük, isten tudja, miért. Szerinte Az ötödik pecséttel is ez történt, pedig az szerinte akár az Oscart is megérdemelte volna.
80 huszár
Újabb katonaszerep, ezúttal is tragikus sorsú, hazavágyó negyvennyolcasokról szóló történelmi filmben. Sára Sándor 1978-as alkotását viszont nem az Amerikába kivándorolt honvédek ihlették, hanem a Petőfi által is megénekelt Lenkei század, amely a pesti forradalom kitörése után Galíciából tért haza a Kárpátokon keresztül, hogy segítse a forradalom ügyét. A hegyekben viszont nemcsak a szélsőséges terepviszonyokkal, de a rájuk vadászó osztrák sereggel is meg kellett küzdeniük. „Megnyugodhat Szilveszter. Mostantól az Úristen a tábornokunk” – mondja rezignáltan Paál Farkas kapitány (Dózsa László) a Tordy Géza alakította főhadnagynak, amikor megpillantják az egyszerre fenséges és fenyegető hegyormokat, és tudomásul veszik, hogy bármit is gondoltak eddig hazafias kötelességről, parancsszegésről vagy felségárulásról, innen már nincs visszaút. Ők ketten a főszereplők, köztük zajlik a központi morális vita a történelem viharába került ember döntési szabadságáról, és döntésének következményeiről.
Ám Sára filmje sokkal több, mint történelmi tanmese, a tételmondatok helyett ugyanis inkább a lenyűgözően komponált képekre épít. Minden egyes beállításán látszik, hogy operatőrszemmel rendezték, nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyar filmtörténet egyik legszebben fényképezett alkotása. A felvetett dilemmákra nem kapunk megnyugtató választ, a hazaérés katarzisát sem kapja meg a néző. A szereplők eleve keveset beszélnek, a 80 huszár így a nagy nyomasztó csendek, valamint az elszánt, végtelenül komor és szúrós férfitekintetek filmje. Ezt a tekintetet tökéletesen hozza az indulatos lovastisztet játszó Cserhalmi is, akinek arcán gyakran időzik el Sára kamerája. Karaktere emellett kap néhány dramaturgiailag kulcsfontosságú jelenetet is, ráadásul hozzá fűződik a film talán egyetlen igazán derűs mozzanata: a tehenet fejő Cserhalmi megtanít egy hosszú magyar nyelvtörőt az őket megvendégelő lengyel hegyi pásztornak, lakmározó bajtársai nagy derültségére – a felhőtlen szórakozás pillanatait persze hamar beárnyékolja a császári katonák érkezése.
Mephisto
Szabó István Oscar-díjas filmjének középpontjában Hendrik Höfgen, a hatalommal megalkuvó színész áll, de korántsem övé az egyetlen tragédia. Hiú főhősünk morális bukásának ugyanis épp az olyan alternatív sorsvonalak adnak súlyt, mint színházi riválisa, Hans Miklas mellékszála: ő az elkötelezett nemzetiszocialista, aki a náci hatalomátvételt követően azonban ellenállóvá válik, így a rendszer gyorsan el is teszi láb alól, míg az elveit, barátait feladó és a diktátorral összebarátkozó Höfgennek csak egyre szárnyal a karrierje Mephistóként. Cserhalmi tökéletes választás volt a szerepre, frusztrált idegességével, később csendes elszántságával élesen ellenpontozza Höfgen teátrális önigazolásait, miközben a pár jelenettel is komplex és tragikus karaktert skiccel fel. Nem véletlen, hogy a Filmvilágba írt 1982-es kritikájában Spiró György is kiemelkedőnek nevezte Cserhalmi játékát. A dicséret értékét növeli, hogy Spiró amúgy meglehetősen szigorú volt, Klaus-Maria Brandauert például – a legtöbbekkel ellentétben – halványnak találta. Cserhalmi feltűnt még Szabó István történelmi trilógiájának zárófilmjében, az Oscar-jelölt Hanussenben is, amelyben szintén Brandauer alakította a látnok címszereplőt, aki becsvágyától hajtva válik a hatalom eldobható eszközévé.
Dögkeselyű
„Magyar krimi? Abszurd szóösszetétel, akár a magyar gyapot vagy a magyar citrom. A meggyökereztetésére tett kísérletek eddig jobbára silány, férges termést hoztak” – írta Báron György 1982-ben a Dögkeselyűről szóló cikke felütéseként, jól ki is jelölve, hogy mennyit vártak akkor egy magyar bűnügyi filmtől. A Dögkeselyű ehhez képest azért is kivételes bravúr, mert a műfaj kibontakozását ekkoriban nemcsak szakmai hiányosságok, de ideológiai cenzúra is akadályozta. Ahogy Gelencsér Gábor szemléletesen összefoglalta egy tanulmányában: az uralkodó irányelv az volt, hogy „a szocializmus világában nincs jelen a bűn: a bűnelkövető külföldről érkezik, az ellenséges kapitalista világ ügynöke vagy 1956-os magyar disszidens. Másrészt a szocializmus világában nincs jelen a magánnyomozó: a bűnüldözés feladatát szervezett és kollektív formában állami testület látja el.”
Ehhez képest szinte érthetetlen, hogy csúszhatott át a cenzorokon András Ferenc filmje, a Dögkeselyű ugyanis kiábrándult realizmussal ábrázolja a 80-as évek kopott, fakó Magyarországát, ahol társadalmi szolidaritás nuku, a kisstílű lopást nem külföldi szabotőrök, hanem temetésről hazafelé tartó magyar öregasszonyok követik el, a rendőrség viszont magasról tesz a bűnügy felderítésére, így a megrabolt kisembernek saját kezébe kell vennie az igazságszolgáltatást. Ezt az önbíráskodó kisembert, a mérnökből lett taxisofőrt alakítja Cserhalmi elementáris erővel, aki eleinte csak tízezer forintját akarja visszaszerezni, de aztán ő maga is ellenállhatatlanul sodródik a bűn örvényébe, egészen az emberrablásig.
Életemben először végigcsinálok valamit
– mondja a Stockholm-szindrómás túsznak, aki szabadulásakor üvöltve dögkeselyűnek nevezi őt. „Nem kislány, sajnos nem vagyok keselyű. A keselyű ugyanis eltakarít minden mocskot, ami az útjába kerül. Ez helyes és szimpatikus. Én egy alapvető dologban eltérek tőlük: a keselyű nem zabálja magát szánt szándékkal halálra” – hangzik a morózus válasz Cserhalmitól. A film ennyiben nemcsak témáját és főhőse foglalkozását tekintve, de szemléletében is Scorsese Taxisofőrjével rokonítható, és ha valaki, Cserhalmi méltó párja a fatalista bosszúhadjáratra induló Robert De Nirónak. A kilencvenes évek elején amúgy többször szinkronizálta is De Nirót – igaz, nem a Taxisofőrben –, de ezzel saját bevallása szerint azért állt le három film után, mert félt, hogy előbb-utóbb „elcseszi”.
Jupiter holdja
Ahogy láthattuk, hősökben és antihősökben nincs hiány, de akad persze igazi antagonista szerep is Cserhalmi pályáján. Mundruczó Kornél 2017-es filmjében, a Jupiter holdjában például ő alakítja az ellenszenves, korrupt rendőrnyomozót, akit eleve úgy ismerünk meg, hogy bármiféle nyomós ok nélkül lő rá fegyvertelen menekültekre a magyar határon. A cselekmény központi helyszíne azonban nem a határ, hanem a város. És ha létezik nyomasztóbb Budapest, mint a Dögkeselyűé, akkor az épp a Jupiter holdjáé, amely nemcsak lehangolóan fakó és koszos, de fenyegetően kaotikus is. Igazi poszt-apokaliptikus helyszín, amin már csak egy csoda segíthet, vagy talán az sem. Ebbe a közegbe tökéletesen illik Cserhalmi figurája, aki elszántan üldözi az orvosilag megmagyarázhatatlan módon felgyógyult, ráadásul repülni tudó menekültet. Egyrészt azért, hogy mentse a saját bőrét, másrészt, hogy megmentsen mindenkit a csodavárás veszélyeitől, és visszarángassa a világot a reménytelenség kiszámítható állapotába.
Munduczó filmje nem a drámai jelenetekkel, inkább az elképesztően profi látványban mutatott egyedülállót (az azóta Hollywoodba betört Rév Marcell operatőrnek nem is kellett ennél jobb ajánlólevél), ám a látvány hitelességéhez elengedhetetlen a markáns színészi jelenlét. Cserhalmi pedig a gyűrött ballonkabátjában simán hozza azt a fenyegető karizmát, ami mozgásban tartja menekülő hőseinket és a cselekményt. A Jupiter holdját a Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjában mutatták be, ahol díjat ugyan nem kapott, de több zsűritag, köztük Will Smith nagyon lelkesedett érte. Cserhalmi nem volt jelen a fesztiválon, mert épp a betegágyat nyomta, persze amúgy sem rajong a vörös szőnyeges vonulásokért. Egy interjúban megkérdezték tőle, szokott-e repülni álmában, mire így felelt:
Nagyon sajnálom, hogy körülbelül tíz éve nem repültem álmomban. Gyönyörű volt, ahogy hetente legalább egyszer száguldoztam. Mindig nehéz volt a felszállás, és mindig megnyugodtam, hogy nahát, megy ez. De ez elmúlt, úgy látszik, hatvan év felett sajnos már nem repülhetek.
12 pont
Petőfi szellemiségével indítottuk, zárjuk is úgy a cikket. Hét és felediknek jöjjön egy olyan felvétel, amely nem a magyar filmtörténet, hanem a magyar történelem emblematikus momentumává vált: 1989. március 15-én a Magyar Televízió székházának lépcsőjén Cserhalmi György olvasta fel azt a 12 pontot, amellyel nemcsak a márciusi ifjak előtt tisztelegtek, de megfogalmazták a követeléseiket az összeomlóban lévő diktatúra felé. Tulajdonképpen ez is egy forradalmi szerep, amire aligha lehetett volna alkalmasabbat találni a 48-as szellemmel összenőtt Cserhalminál. Az éljenzésekkel és tapsokkal megszakított felolvasás bekerült a rendszerváltás szimbolikus pillanatai közé. A változás és társadalmi egymásra találás átmeneti eufóriája a mai napig átjön a videóról, de Cserhalmi később maga is kiábrándultan nyilatkozott a rendszerváltásról, mint elszalasztott történelmi lehetőségről:
Elég erősek voltak a kulturális fundamentumok, amelyekre építhettünk volna. A magyar értelmiséget mégis készületlenül érte a rendszerváltás, és a hatalmi játszmákban elsikkadt a lényeg: Magyarország. Megszűnt értéknek lenni a függetlenség, elkezdődött az egyoldalú elköteleződés, egymás besorolása, a táborok egymástól való elzárkózása. (…) Az én meghatározó élményem az, hogy 1989. március 15-én kora este Konrád György és Csurka István még át tudták ölelni egymást a Várban, de másnap már nem.
