Hibátlan témaválasztás
A Titanic története a maga idegborzoló sorsszerűségével, szimbolizmusával, döbbenetes tragikumával művészi feldolgozásért, regényekért, memoárokért és megfilmesítésért kiált – mit kiált: ordít és toporzékol. Így aztán nem meglepő, hogy messze nem „A” Titanic az egyetlen Titanic-film: majd tucatnyi alkotás előzte meg mind fikciós, mind dokumentarista megközelítésben, az irodalmi megéneklések száma pedig ennek többszöröse. Ugyanakkor egyik filmfeldolgozás sem volt akkora szabású, olyan kockázatos, olyan komoly gyártási és hirdetési költségvetéssel megtámogatott giga-mega projekt, mint amibe a nagypályások nagypályása, James Cameron fogott, hogy jóllakassa a hajóroncsok iránti megszállott rajongását.
A világ legnagyobb hajója, amely elsüllyeszthetetlennek hirdeti magát, majd első útján elsüllyed – ez gyakorlatilag egy klasszikus tanmese, A fiú, aki farkast kiáltott pepitában, egy közmondás, avagy, hogy Z generációs olvasóink is értsék: instant karma. Csak éppen a Titanic története olyan tragikus, hogy a káröröm helyett sokkal inkább hitetlenkedő, tehetetlen dühöt vált ki: hogyan, de tényleg hogyan lehet bárki olyan megátalkodottan Isten-komplexusos, mint a Titanic elbizakodott megrendelői, akik holmi esztétikai okokból nem engedtek elég mentőcsónakot szerelni a hajóra, mondván, úgysem lesz azokra szükség. Az, hogy a tragédia elkerülhető, de legalábbis sokkal kisebb is lehetett volna, már látatlanban indulatokat vált ki, az érzelmi bevonódás szinte megúszhatatlan már akkor is, amikor a szereplőket még nem is ismerjük. Emellett a Titanic mint jelenség nyugtalanító rejtély is, olyasmi, ami képes annyira izgatni az embert, hogy megszállottan beleássa magát a történtekbe, elméleteket gyárt, kombinál – akként, mint a megoldatlan bűnügyek teszik a truecrime-rajongókkal.
Egy jó katasztrófafilm sose rossz
Érintőlegesen a témaválasztáshoz kapcsolódik az is, hogy a Titanic egy leáldozóban lévő filmes zsánerbe lehelt lelket, éspedig a katasztrófafilmbe. A zsáner gyakorlatilag egyidős a filmtörténettel, és képviselői egy időben nagyjából olyan alapkövei voltak a filmstúdiók bevételgeneráló törekvéseinek, mint manapság a szuperhősfilmek, ezzel pedig annak rendje és módja szerint el is csépelték. Ugyanakkor azok a lélektani szabályszerűségek, amelyek miatt ezek a filmek annyira tudnak működni, nem koptak ki az emberi pszichéből – így ha sikerül kicsit felfrissíteni, egy katasztrófafilm bármikor képes tömegeket vonzani a mozikba, ahogy tette nem sokkal a Titanic előtt például A függetlenség napja is – ami egyébként pontosan ugyanolyan kortalanul remek film, mint a Titanic. Alighanem ennek tudatában – no meg persze James Cameron iránti bizalmuk miatt – mondtak igent a 20th Century Fox döntéshozói Cameron titanicos felvetésére annak ellenére, hogy magától a filmtervtől nem dobták le a láncot.
Igazuk lett: a katasztrófafilm műfaja láthatólag épp olyan gyönyörűen képes keveredni a tragikus románccal, mint a science fictionnel, ezt pedig a Titanicra hosszú, tömött sorokban áradó tömegek bizonyították. És bár nem lehet a mai, poszt-covid, a streaming előretörésével terhelt mozikorszakot összehasonlítani a ’90-es évek végivel, ám ezzel együtt élünk a gyanúperrel, hogy ha a Titanicot ma mutatnák be, akkor is éppúgy rezonálna a közönségben, mint akkor. Gyönyörűen meg lehet például találni a párhuzamokat akkor és most között abban, ahogy az előjeleket, veszélyeket és figyelmeztetéseket figyelmen kívül hagyva rohanunk a klímakatasztrófába, amint anno a Titanic a jéghegybe. Nem beszélve arról, hogy nemcsak a katasztrófafilmekből van manapság nagy hiányunk, hanem az igazán nagy, szégyentelenül romantikus szerelmi történetekből is – a rémes Ötvenárnyalat-filmek, vagy a hasonszőrű 365 nap, esetleg tévéfronton A Bridgerton család népszerűsége ugyanakkor jelzi, hogy igény igencsak volna az efféle melodrámára (ha engem kérdeznek, azért lehetőleg inkább a bántalmazó tendenciák nélkül). A Titanic bátor érzelmessége ráadásul messze nemcsak a szerelmi főszálon, de mellékszálak tucatjain is érvényesül:
- Az idős házaspár, aki kiskifli-nagykifliben ölelkezik össze, amint ágyuk körül megállíthatatlanul emelkedik a vízszint.
- A sokgyerekes anya, aki álomba meséli kicsinyeit, hogy alva érje őket a vég.
- A káosz csúcsán is játszó hajózenekar.
- A hajómérnök, aki bűntudattól félőrülten, bénultan áll a meredeken dőlő hajó egyik mesterien kialakított csarnokában, várva a neki szerinte kijáró büntetést, amiért hagyta, hogy ekkora legyen a baj.
- A kapitány nagyon hasonló végzete.
Elmúlás-poétika a javából – és persze a tragédiát a száraz statisztikák fölé emelő, emberivé és személyessé tevő forgatókönyvírói-rendezői bravúr.
Gazdagék
A Titanic kiválóan egybevág azzal a mozgóképes fronton különösen erős művészeti trenddel is, amely a kőgazdagokról szedi le a szenteltvizet. A Titanic gazdagjai nem olyan sarkosan szánalomra méltók és ostobák, mint A Fehér Lótuszban vagy Az üveghagymában, és nem lesznek olyan véres leszámolás áldozatai sem, mint az Élősködőkben vagy A menüben, mi több, nagyrészt túl is élik a katasztrófát. Mégis, a filmben a gazdagok szerepe, státuszuk mindenhatósága erősen megkérdőjeleződik, és nem kell filmesztétának lenni ahhoz sem, hogy meglássuk a szimbolizmust abban, ahogy az elbizakodott kapitalizmus, a féktelen pompa e sérthetetlennek hitt csúcsterméke pillanatok alatt áldozatául esik egy olyan egyszerű ellenfélnek, mint egy jéghegy. Szintén itt utalhatunk vissza a már említett klímakatasztrófa-párhuzamra is: nincs az a mesés gazdagság, ami erősebb lenne a természet erőinél, üzeni a film, olyan emlékeztetőként, amit, ha a valódi címzettek meghallanának, sok minden megfordítható lenne még.
Szakma
Ne hagyjuk ki a felsorolásból a nyilvánvalót: a Titanic azért akkora film még ma is, mert elképesztő profi emberek elképesztő profi, igényes, kompromisszumokat nélkülöző munkája. James Cameron egész egyszerűen az egyetemes filmtörténet egyik legnagyobb, legalaposabb, legátgondoltabb filmrendezője, aki nem mellesleg forgatókönyvíróként is kimagasló tud lenni. A Titanickal pedig önmagához képest is kitett magáért – annak ellenére, hogy a film sztorija kis túlzással csak azért született, hogy érdemben tudja indokolni, hogy miért akar a hajó roncsainál az óceán fenekén forgatni… vagy épp azért. Cameron ugyanis, akinek csapata tizenkétszer forgatott a Titanic roncsainál/-ban, nyilatkozatai szerint minden egyes merüléssel egyre inkább kötelességének érezte, hogy a Titanic elsüllyedésekor odaveszett emberekhez méltó filmet készítsen – bár némi elfogultsággal tegyük hozzá: aligha lett volna képes másmilyet készíteni.
A történet szép íven fut az elkerülhetetlen tragédia felé, remek a jelenbeli keretsztori, működik a dramaturgia, a szív húrjainak pengetéséről már megemlékeztünk, emellett a filmnek a látvány miatt sem kellene szégyenkeznie mai szemmel sem. A legfontosabb szakmai bravúr azonban mégis a karakterek megalkotása és az eljátszásukra kiválogatott színészgárda eltaláltsága. A mellékszereplők is kiválóak, az „elsüllyeszthetetlen Molly Brownt” alakító Kathy Bates, a Rose anyját, Ruth-t játszó Frances Fisher és az arisztokrata seggfej vőlegényt alakító Billy Zane különösképpen, de a legfontosabb mégis az, hogy mennyire hibátlanul működik a Kate Winslet–Leonardo DiCaprio páros. Winslet maga kőkeményen lobbizott Cameronnál a szerepért, míg elérte, hogy behívják a szereplőválogatásra, és bár kiváló volt a tesztfelvételeken, a rendezőnek, aki eredetileg egy Audrey Hepburn-jellegű karaktert képzelt el, kellett némi idő – és Winslet további pofátlan kampányolása – ahhoz, hogy végleg mellette döntsön.
Akárhogy is, ők ketten a filmtörténet egyik legjobban sikerült románc-párosa, ott a helyük a Demi Moore-Patrick Swayze, a Julie Delpy-Ethan Hawke, a Rachel McAdams-Ryan Gosling vagy akár az Ingrid Bergman-Humphrey Bogart páros között, éspedig a dobogó környékén. Feledhetetlen autós jelenetük pedig az egyik legerotikusabb szexjelenet, amit blockbuster valaha felmutatott.
Nőkép
Apropó szex: a Titanic időtállóságának okai között muszáj megemlíteni azt is, hogy mennyire üdítően nőpárti és progresszív a film, aminek egyik igen fontos jele, hogy az említett együttlétet Rose kezdeményezi. Az, hogy egy nő a passzív befogadó szerepen túllépve aktívan indítványozza a bimbózó románc testi síkra terelését, csodálatosan modern és ennek megfelelően ritka húzás, és igazi független női ikonná teszi Rose-t – nem beszélve arról, hogy az agyrobbantóan erotikus „érints meg végre, Jack” mondat egy generációnyi kamasz agyába vésődött be örökre. De a Titanic női főhőse nemcsak ezért feminista ikon: Rose emellett tanult, pallérozott elméjű, műértő és ragyogóan intelligens lány, aki csak illemtudásból nem alázza meg még gyakrabban az úri közönség ostoba díszhímjeit, akik tőzsdei híreken kívül nemigen olvasnak semmit.
Tovább is van: bár sorsa arra predesztinálja, hogy kényelmes – bár vőlegénye viselkedéséből ítélve vélhetőleg testi erőszaktól nem mentes – életet éljen férje oldalán, ő képes volna inkább a halált választani, mint ezt a börtönszerű életet, és bár rövid időre behódol anyja elvárásainak, rövid úton győz benne az önállóság vágya.
Nemcsak szerelme elvesztése hozza meg ezt a felismerést: a jéghegy még sehol, ő már eldönti, hogy hátrahagyja gondtalan életét egy bátrabb és karcosabb életért, és bár mindenkinek megszakad a szíve Jack tragédiáján, az, hogy Rose a tragédián túllépve úgy lesz diadalmas hősnő, hogy nemcsak egy férfi oldalán képes valóra váltani az álmait, igazi girlpower-üzenet, ami ma sem kevésbé aktuális.
A hajszál híján dühítő vonzereje
A Titanic körüli rajongást azonban mégis leginkább az tartja életben, az teszi működőképes ötletté, hogy a filmet huszonöt évvel a premier után újra mozikba vigyék, hogy akármennyiszer újranézhető, éspedig azért, mert a szerelmesek sorsa olyan agybirizgálóan egyetlen hajszálon múlik, hogy időnként szinte muszáj újra megnézni, hátha ezúttal más lesz a vége.
Hány, egyébként óriási film nem képes arra, hogy a második nézésre már kialudjon a fordulatok feszültsége?! Ezzel szemben a Titanic a sokadik nézésre is szinte ugyanazt az élményt adja, mint elsőre. Ez az élmény ugyan meglehetősen bosszantó – én például minden megnézés után napokig álmodok a megmentésüket lehetővé tevő kombinációkkal –, ám ugyanennyire lerázhatatlan. Amellett alighanem ez a Titanic egyetlen olyan bravúrja, amelyet James Cameron nem tudatosan alkotott ilyenre: ez csupán kegyelem, a filmek isteneinek ajándéka ezért a becsületes, szép munkáért.
