Hetekig tele voltak a lapok azzal, hogy Matthew Perry írt egy mindent kiteregető önéletrajzot függőségeiről és balhéiról. Erre sokaknak egyből BoJack Horseman jutott eszébe, akinek szintén megvoltak a maga küzdelmei a droggal és az alkohollal, és ő is kitárulkozó memoárt ír az életéről. Létezik nagyobb elismerés egy alkotó számára, mint ha az emberek a valóságot a szatirikus rajzfilmje utánzatának érzik?
Nehéz kérdés, mert egyfelől örülök, hogy az emberek még mindig beszélnek a sorozatomról, és ma is relevánsnak érzik. Ám mivel a BoJack Horseman elég sötét témákkal foglalkozik, általában akkor jut eszükbe a sorozat, mikor valami szomorú dolog történik. „Ennek a hírességnek drogproblémai vannak, annak a tinisztárnak pedig traumatikus gyerekkora volt, tisztára olyan az egész, mint a BoJackben!”. Amerikában nemrég megnyirbálták az abortuszhoz fűződő jogokat, voltak, akik egyből felidézték a sorozat idevágó epizódját. A fegyvertartásról is volt egy külön epizódunk, sajnos azt is sokszor lehet citálni a hírek kapcsán.
Humoristák és a South Park alkotói is felpanaszolták az utóbbi években, hogy a közélet lekörözte a szatírát, és annyira abszurddá vált, hogy nem tudnak lépést tartani vele. Önt ez sosem frusztrálta?
Nem a late night show-k világában dolgozom, így nem kell vicceket írnom a napi politikai eseményekről. A BoJackkel is igyekeztünk kevésbé lehorgonyozni az aktualitásoknál, már csak azért is, mert beletelt némi időbe, amíg egy-egy évad eljutott az íróasztalomról a képernyőkig. Ciki lett volna, ha írunk egy poént, ami elavul, mire kilenc hónap múlva a nézők elé kerül. Az efféle közéleti szatíránál engem amúgy is jobban érdekelt komédiának és drámának az a keveréke, ami az emberi viszonyainkból fakad. Mindabból, ahogy a mindennapokban viselkedünk egymással. Nyilván erre is hatással vannak a nagy társadalmi események, de nem aggódom azon, hogy annyira őrültté válna a világ, hogy többé ne lennék képes viccet írni róla.
A műveit tényleg egyedivé teszi, ahogy a bolondos humor keveredik bennük a tragédiával, a melankóliával, vagy akár a teljes kétségbeeséssel. Tudatosan tette ezt a védjegyévé?
Szerintem ez maga az élet. Hiszen az életünk is egyszerre vicces és szomorú. Nagyon ritka, hogy olyasmi történjen velünk, ami csak jó, vagy csak rossz. A legtöbb élmény keserédes utóízt hagy maga után. A BoJacknél arra éreztünk rá, hogy tragédia és komédia nemcsak megfér egy történetben, de kifejezetten jót tesz egymásnak. Mint, amikor sót szórnak a csokoládéra, és az első gondolatod, hogy ez nem lehet jó, hiszen az egyik édes, a másik sós. Aztán beleharapsz és kiderül, hogy a legjobbat hozzák ki egymásból. A tragikomikummal ugyanez a helyzet. Emellett fontos, hogy mindig igyekszünk megtalálni a karaktereink valóságmagját. A könyvben is sokat alkalmazom ezt az elbeszélési technikát: fogok egy totálisan groteszk helyzetet, majd addig kutakodok, amíg rá nem bukkanok a közepén lüktető emberi szívre. A dráma tehát váratlanul éri a nézőt, olvasót, és ebben megint az életet utánozza. Azt sem közli velünk senki reggel, fogmosás közben, hogy kössük fel a gatyánk, mert ez lesz életünk legrosszabb napja. A krach előzetes bejelentés nélkül szokott beütni.
A hangulatok keverésének már Chaplin is mestere volt, az ő filmjeit nézve gyakran kapom magam azon, hogy egyszerre sírok és nevetek. A némafilmes hatást ön se tagadhatná le, főleg, hogy a BoJack egyik emlékezetes epizódja is főhajtás a börleszk előtt: itt azért nem beszélhetnek a szereplők, mert egy víz alatti városban járunk.
Ha a párbeszédet kivesszük a filmes eszköztárunkból, a közönség egyből közelebb kerül a tudatalatti régiókhoz. Szinte újra gyerekké válik az ember, lerövidül a távolság az érzelmeink és a képernyőn látott dolgok között. A Rufusz című novellám egy kutya szemszögéből mutatja be az emberek világát. Bizonyos értelemben hülyeség az egész, és nem is történnek benne nagy, drámai dolgok, viszont leplezetlenül érzelmes, mivel a kutya szemén át látunk mindent. Mi, emberek nem tudunk ilyen leplezetlenül érzelmesek lenni, ehhez túl fegyelmezettek és cinikusak vagyunk. A kutyán keresztül úgy tudtam kapcsolatot teremteni az olvasóval, ahogy az emberszereplőim révén soha. Amúgy is előszeretettel használok meglepő, olykor egészen lökött formátumokat az elbeszéléseimben, így próbálom kizökkenteni a nézőt. Írtam novellát használati utasításként, listaként prospektusként és termékleírásként is. Ezek a formák elhitetik az agyunkkal, hogy már nem is egy fiktív történetet olvasunk, hanem belekerültünk valami valódiba.
A témák és formák változatossága ellenére mintha mégis lenne egy központi üzenete a kötetnek, amit így tudnék két szóban összefoglalni: szeretni kockázatos.
Valóban, pedig írás közben fogalmam sem volt, miről szól. Csak menet közben éreztem, hogy bizonyos történetek belepasszolnak a kötetbe, mások pedig nem. Így kezdett el formát ölteni a könyv, azt viszont csak utólag, az első sajtókörút során tudtam megfogalmazni, mi köti össze a szövegeket. Akkor már tisztán láttam, hogy ezek a történetek tényleg a szeretet veszélyeiről és kockázatairól szólnak. A könyv fő kérdése pedig az, hogy mindennek ellenére megéri-e szeretni, vagy sem? Egy velejéig romantikus könyv rávágná, hogy természetesen megéri. „Nehéz, buktatókkal teli, de a jutalom összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a szenvedés.” Egy cinikusabb könyv pedig egyértelmű nemmel felelne. „Hogy érné meg? Nézd azt a sok baromságot, amit a szeretetre hivatkozva elkövetnek az emberek, és hogy milyen nyomorultul érzik magukat közben.” Azt hiszem, az én könyvem nem ad ilyen egyértelmű választ, inkább mindkét álláspont mellett felsorakoztat érveket, aztán az olvasóra bízza, hogy levonja a következtetést. Persze bárki érezheti romantikusnak vagy épp cinikusnak a könyvet, attól függően, mit emel be önmagából a sztorikba. De a kötet valójában nyitva hagyja az értelmezés terét.
Örömmel hallom, hogy az interjúk ilyen nagy szolgálatot tettek önnek, hogy a segítségükkel értette meg a saját novelláit.
Muszáj lesz elolvasnia a következő interjúmat is, ha meg akarja tudni, mit tanultam a mi beszélgetésünkből!
És mennyiben volt új kihívás novellát írni egy tévésorozathoz képest? Túl azon, hogy az egyik rövid, a másik hosszú.
Meg is válaszolta a saját kérdését: a fő különbség, hogy a tévésorozat hosszabb, így több időnk van ismerkedni a szereplőkkel. A BoJackben például sok poén attól működik, hogy már számos epizódon keresztül követtük az adott a karaktert. A sorozat vége felé, amikor a Judah nevű karakter megjegyzi, hogy valami megbántotta őt, egy másik szereplő rákiabál: „Most nincs időnk a klasszikus Judah-dühöngések egyikére!”. Ez csak akkor vicces, ha már ismered a szuperfegyelmezett Judah-t, akitől mi sem áll távolabb, mint a dühöngés. A sorozat tele van ilyen jellemkomikummal, egy novellában viszont ez nem működik, mert nincs idő a karakterek bemutatására. Ott muszáj belevágni a közepébe, a történetnek pedig tartalmaznia kell az összes szükséges információt. A hosszú elbeszélés következménye az is, hogy a sorozatok idővel változhatnak és gazdagodhatnak. Éveken át figyelhetjük, ahogy egy szereplő küzd egy kihívással, majd hirtelen áttörést ér el. A novellában csak az áttörésre jut idő, a hosszas küszködést nem lehet bemutatni. A rövidség persze szabadsággal is jár, például íróként nem kell mindig kitalálnod, hogy mi történik a látottak után, hiszen egy ponton elengeded a figuráid kezét, és továbblépsz a következő történetre. Olvasóként is ezért szeretem a novellákat, mert nem igényelnek nagy elköteleződést. Ha valamelyik nem tetszik, úgyis mindjárt vége, és belekezdhetsz egy újba. Egy tévésorozatnál évekre szóló döntéseket kell hoznod, hogy kitartasz-e olyan karakterek mellett, akiket olykor ki sem állhatsz.
Akkor regényt nem is írna?
Nem akarok semmit kizárni, talán egy nap rászánom magam, de a novella közelebb áll hozzám. Nem hiszem, hogy képes lennék olyan sokáig egyetlen történetre koncentrálni.
Ha már a koncentrációnál tartunk, mennyire fegyelmezett alkotás közben? Ki tudja zárni a sok figyelemelterelést?
Nagyon könnyű elvonni a figyelmem. Ez már az okostelefonok létezése előtt is így volt, egy kavics és bot is elég, nem kellenek ehhez digitális kütyük. Ezért elővigyázatosnak kell lennem, otthon nem is tudok írni, általában kávézókba járok. De vannak szabályok.
A telefonomat is a kocsiban hagyom, hogy képes legyek fókuszálni.
Diane, a BoJack egyik főszereplője rengeteget szorong, kínlódik és halogat, amikor meg akarja írni a könyvét. Ez akkor nem saját alkotói válságokon alapszik?
Diane-nek, és a hozzá hasonló, válságba került íróknak az teszi nehézzé az életét, hogy óriási jelentőséget tulajdonítanak annak, amit írnak. Ez iszonyú nyomást helyez rájuk. Ekkora nyomás alatt sokkal nehezebb írni. Alkotás során mindig igyekszem megkeresni azokat a részeket, amiken élvezettel dolgozom. A finom falatokat tehát nem a végére hagyom, hanem előre veszem. Ha például nem tudom még, hogy kezdődik a történet, de azt igen, hogy mi lesz a vége, akkor szemrebbenés nélkül nekiállok a finálénak, az odavezető utat meg majd később kitalálom.
Nem fojtogató az a nyomás, hogy az első elkészült sorozata egyből kultikus alkotássá vált, és sokan várják el öntől, hogy tartsa ezt a szintet?
Emlékszem egy alkalomra, amikor a BoJack vége felé járva beléptem barátom és alkotótársam, Lisa Hanawalt irodájába, levetettem magam a kanapéra, és panaszkodni kezdtem neki: „Lisa, képtelen vagyok ezt tovább csinálni, agyonnyomnak az elvárások, nem hiszem, hogy fel tudok nőni a feladathoz, sosem volt még ilyen nehéz, nyomorultul érzem magam. Nem is értem, miért gondoltam, hogy alkalmas vagyok erre. Csak egy szélhámos vagyok, és hamarosan az egész világ látni fogja.”
Szóval, igen, van nyomás, de valahogy át kell evickélni rajta. Ilyenkor érdemes elképzelni, mi a legrosszabb lehetőség. Ez esetben az, hogy a sorozat már nem olyan jó, mint volt, és egyre kevésbé tetszik az embereknek. Oké, ezt végülis túlélem.
Hogy kezeli az abból fakadó felelősséget, hogy a BoJack és más művei is olyan súlyos témákkal foglalkoznak, mint a depresszió, öngyilkosság, bántalmazó kapcsolatok, függőség és mentális betegségek?
Tudomásul kell venni, hogy amit csinálunk, nem lesz mindig száz százalékig kielégítő mindenki számára. Akadnak emberek, akiket nagyon felbőszít, amit csinálok, felelőtlennek és veszélyesnek tartják. De általában nem ez a helyzet. Az alkotás felelősségét nagyon komolyan veszem. Mindig végiggondoljuk, hogy a kezünk alól kikerülő művek miként hatnak majd azokra, akik a legkiszolgáltatottabbak a vicceknek. Nem takarózunk azzal, hogy ez csak egy tévésorozat, kit érdekel. Szerintem a művészetnek igenis van hatalma, nem is lennék alkotó ember, ha nem hinnék ebben. Onnan is tudom ezt, hogy rengetegen írnak nekem, és elmondják, mit jelent számukra a sorozat, vagy hogyan segített nekik, amit alkottam.
Viszont azt is muszáj elkerülni, hogy didaktikussá váljon a dolog, mint egy iskolai oktató videó. Meg kell őriznünk a történet komplexitását, hiszen maga az élet is összetett. Ahogy mondtam: nem szeretem a közönség helyett levonni a következtetéseket. Nem írhatom ki minden jelenet alá, hogy „Ez a cselekedet elítélendő”, vagy „Ő itt egy gonosz ember”. Ebben van kockázat, de bíznom kell a közönségem ítélőképességében, mégsem tolhatom le magamról a felelősséget, ha a művem társadalmi hatásairól van szó.
Sok vita zajlik manapság politikai korrektség és az alkotói szabadság viszonyáról. Van, aki szerint a véleményterror és a cancel culture öncenzúrához vezet és veszélyezteti a kulturális gazdagságot, más pedig a fejlődést hangsúlyozza. Ön hogy látja a kérdést?
Csak a saját tapasztalatomról tudok beszélni, de én sosem éreztem magam cenzúrázva. A BoJackben sok meredek témát és viccet bevállaltunk, de egyszer sem éreztem, hogy el akarnának hallgattatni. Persze kritizáltak a közösségi médiában és a lapokban is, de ez teljesen rendben van. Volt, amit ezek közül nevetségesnek találtam, máskor viszont igazat adtam a kritikusnak, és legközelebb máshogy csináltam dolgokat, vagy akár bocsánatot is kértem, hogy ez tényleg hülye vicc volt. Szerintem teljesen normális dolog hibázni, aztán bocsánatot kérni érte. Olykor persze megterhelő művészként szembesülni a kritikával, főleg, hogy azt legtöbbször a megfogalmazás nem kíméletes. Egyből szörnyetegnek neveznek, és a halálodat kívánják, emiatt pedig sok alkotó teljesen lezár a kritikák előtt. Pedig szerintem segít, ha odafigyelünk, szakmailag és a magánéletemben is ezt tapasztaltam. Amikor tehát a cancel culture elburjánzásáról panaszkodnak, mindig a konkrétumokra vagyok kíváncsi, hogy pontosan kit, miért és hogyan „töröltek el”. Mert a nyilvánosságban megosztott tartalmakat szerintem fontos kritizálni, ahogy arról is érdemes vitázni, hogy mi helyénvaló, és mi nem az.
Nem hiszek abban, hogy mindig minden helyes lenne, így a művészeket ne terhelné semmilyen felelősség. Még veszélyesebb, amikor olyan vádakat hárítanak a művészi zsenialitásra hivatkozva, ami nem is az alkotásaik tartalmáról szól, hanem arról, miként bántak másokkal az életben. Pedig ez olykor nem csak nyilvános kritikát, de akár börtönbüntetést érdemel, sokan mégis úgy viselkednek, mintha minden kritikán felül állnának, mert műalkotásokat hoztak létre. Szóval nem aggódom, hogy a cancel culture tönkretenné a kultúrát. Előfordul, hogy egyeseket igazságtalanul zaklatnak a közösségi médiában, vagy máshol a véleményük miatt, de minden eset egyedi.
Egyik novellájának színhelye egy furcsa, politikai vidámpark, ahol főhősünk nem Miki egérnek, hanem az Egyesült Államok 21. elnökének, Chester A. Arthurnak öltözik, arról álmodozva, bárcsak egyszer Lincolnná vagy Jeffersonná léphetne elő. Honnan a szimpátia a jelentéktelen, elfeledett történelmi alakok iránt?
Chester A. Arthurt régóta lenyűgözőnek találom, komplett interjút tudnék adni róla, de igyekszem a lényegre szorítkozni! A novella metaforikusan vizsgálja a kérdést, hogy az elnöki hatalom mit tesz az emberrel. Vajon megváltoztat minket a hivatal, vagy csak felerősíti azt, ami már amúgy is bennünk volt? Barack Obama és Donald Trump elnöksége idején írtam ezeket a novellákat, és akkoriban úgy tűnt, hogyha valaki egy korrupt idióta, akkor a beiktatása után sem lesz hirtelen elnöki kisugárzása. Önmaga marad, az elnöki titulus pedig egyszerűen több hatalmat ad neki arra, hogy véletlenül se kelljen máshogy viselkednie. Ez a tétel szerintem igaz az amerikai történelem nagy részére, de van néhány ellenpélda. Chester A. Arthur ugyan nem tartozik Amerika jelentős elnökei közé, viszont kivételt képez a fenti szabály alól. Egy velejéig korrupt strómannak tűnt, ám – elődje, James Garfield halálával – ölébe pottyant az elnöki hatalom, és jobb emberré vált, a jelek szerint egy Julia Sand nevű nő leveleinek a hatására. Ő írta alá 1883-ban a Pendleton közszolgálati reformtörvényt, amely komoly akadályokat gördített a korrupció és haveri politika útjába, amely burjánzott Washingtonban, és amely őt magát is hatalomra juttatta. Ettől még nincs helye a nagy elnökök arcképcsarnokában, de számomra annak példájává vált, hogy valakit tényleg megváltoztat a közhivatal. Mindezt nem is írtam bele a novellába, de ez a kérdés hajtott, hogy az emberek vajon ugyanazok maradnak-e, akik voltak, vagy tudnak olykor önmaguknál kicsit többé válni.
Soha nem készült annyi sorozat, mint manapság, mégis általános az érzés, hogy ez egyre inkább a mennyiségről szól, és belefulladunk a középszerű tartalomba. Ön hogy látja, vége a tévézés aranykorának, vagy ilyen eleve nem is volt?
Alkotóként hálás vagyok, hogy ennyi lehetőség nyílik sorozatkészítésre. A mennyiségi növekedés csodálatos dolog az iparágnak, mert így írók sora kap megbízást olyan projektekre, amik korábban nem valósulhattak volna meg. Természetesen nagyon különböző sorozatok készülnek nagyon különböző emberek számára, és a tengernyi tartalom miatt valóban kihívás, hogy juttatunk el egy műsort azokhoz, akiket tényleg érdekelhet. Bekapcsolom a tévét, és egyből egy rakás streamingszolgáltató versenyez a figyelmemért, én meg hirtelen nem is tudom, hova kattintsak. Ez viszont nem alkotói kérdés, hanem szelekciós- és marketing-kihívás, hogy a sorozatok megtalálják-e a közönségüket. A streamingcégeknek és csatornáknak fejlődniük kell ebben, különben rengeteg pénzt pazarolnak el tök jó sorozatokra, amiket aztán nem tudnak eljuttatni a célközönséghez.
Kétségtelen, hogy volt egy időszak, amikor épphogy elegendő minőségi tévésorozat született, így mindegyiket tudtuk követni. Ez a korszak lezárult, így innentől felértékelődik az, hogy megtaláljuk-e a számunkra érdekes dolgokat.
Itt az esély a jelentőségüket vesztett film- és tévékritikusok nagy visszatérésére?
A tévékritikának szerintem tényleg volt egy aranykora, amikor minden sorozat minden egyes epizódjáról komoly cikkeket írtak. Imádtam, de ez a modell fenntarthatatlanná vált. A kritikusok valóban felhívhatják a figyelmet jó művekre, mert így segítenek a közönségnek is. A szupergazdagoknak szokott lenni „személyi bevásárlója”, aki mindent megvesz nekik, amire szükségük lehet. Szerintem mindenkinek szüksége lenne egy „személyi tévés bevásárlóra” is, aki az ízlésünkre szabva állítaná össze a néznivalókat.
Van egy összeesküvés-elméletem a sorozatairól: a BoJack Horsemanben játszott Aaron Paul, a Breaking Bad Jesse-je, az Undone egyik főszereplője pedig a Saul Goodmanként világhírűvé vált Bob Odenkirk volt. Ez alapján várhatjuk, hogy Bryan Cranstonnal is készít animációs sorozatot a közeljövőben?
Nagyon boldog lennék, hatalmas színész. Amúgy van egy sztorim Bryan Cranstonnel, amit még nem meséltem el interjúban. A BoJack előtt, amikor még senki nem tudta Hollywoodban, ki vagyok, kaptam lehetőséget egy találkozóra Bryan Cranston produkciós cégénél. Ilyenkor általában nem szokott ott lenni a nagy sztár, csak pár producerrel találkozol, és megvitattok pár lehetséges ötletet. Ezúttal azonban benn ült Cranston is, ami engem lepett meg a legjobban, nem nagyon találkoztam még egy hírességgel sem akkoriban. Köpni-nyelni nem tudtam, de Cranstonnak azt mondhatták, hogy egy konkrét sorozatötlettel érkezem, amiben ő lehetne a főszereplő. Persze nem így volt, teljesen felkészületlen voltam. Elkezdtem hadoválni egy ötletemről, ami fiatal szuperhősökről szólna, akik csak akkor tudják használni szuperképességeiket, amikor épp részegek. Cranston izgatottan, de elég türelmetlenül kérdezgetett a sztoriról, én viszont nem nagyon tudtam válaszolni, mert ott találtam ki a részleteket. Elkenődve jöttem ki a találkozóról, hogy egy életre elástam magam Bryan Cranston előtt. A szuperhősös ötlet viszont megragadt a fejemben, és végül ebben a novelláskötetben kötött ki sok-sok évvel később. Valójában fel kéne hívnom most Cransont, hogy megvan, végre kitaláltam, hogy alakul a történet!
Személyes kedvencem az esküvői novella, amikor azon megy a családi huzavona, vajon hány kecskét kell föláldozni egy Tökéletes Szertartáson, hogy a Kőisten és a szerelemdémon is elégedett legyen. Jól sejtem, hogy volt része furcsa esküvői élményben?
Inkább nagyon is tipikusnak nevezném. Szerintem sokan azért kedvelik azt a történetet, mert hiába játszódik egy párhuzamos világban, mégis könnyen tudnak kapcsolódni hozzá. Zsidó vagyok, így zsidó szertartásunk volt, és szörnyen meglepett, mennyi döntést kellett meghozni, és hirtelen milyen sok kérdése vagy ötlete támad az embereknek, hogy szerintük milyennek kellene lennie az esküvőmnek. Én magam is vívódtam mindezen. A novella kapcsán érdekes volt, hogy a világ különböző szegleteiből mennyire máshogy látták a történet abszurditását. Akadt például olvasó, akinek nem tűnt fel, hogy a novellában szereplő hagyományok kitaláltak. Azt hitte, hogy így zajlik egy rendes amerikai vagy zsidó esküvő, kecskezsigerekkel, Rikoltó Kórussal és Fogadalmi Tojással. Ilyenkor el kell magyaráznom, hogy nem ez a helyzet.
Az Aki még romjaidban is szeret az & kiadónál jelent meg, Raphael Bob-Waksberg kérésére a kötet fordítóinak teljes névsorát is közzétesszük: Cseh Réka Zsuzsanna, Dobsa Evelin, Fekete Rozina, Ferencz Mónika, Hegymegi Flóra, Henzer Viktória, Nagy Florina, Pongrácz Tímea, Szarvas Szilvia, Varró Dániel.
