Gyarmati Andrea: Egészen megrendítő Mikulásom volt

Valamikor az őskorban, vagyis kislánykoromban rettentően vártam a májust, a születésnapomat, mert tudtam, a szüleim igyekeznek minden álmomat valóra váltani.

A december viszont még ennél izgalmasabb volt, hiszen akkor Télapó, vagyis a Mikulás és Jézuska is beállt a sorba, és nyilván más dolguk sem akadt, mint lesni az én kívánságaimat.

Azóta eltelt egy egész élet, volt benne sok szép és jó, és akadtak benne fájdalmak és veszteségek is, de szeretném hinni, hogy ha a jóra koncentrálunk, akkor inkább az talál meg.

Ebben az évben így is történt.

Advent van. A szó a latin adventus Domini kifejezésből származik, ami annyit tesz: az Úr eljövetele. Az adventi koszorún négy gyertya áll, az advent heteit jelképezik, lángjuktól hétről hétre nő a fény, Jézus eljövetelének közeledtét szimbolizálják. Az első gyertya a hit, a második a remény, a harmadik az öröm, a negyedik a szeretet jelképe.

Jó ezt tudni, jó erre gondolni.

Decemberben a rendelőben is érezhető az izgalom. A forgalom nem csökken, sőt, a szülők a soknapos ünnep előtt szeretik „megszervizeltetni” a gyerekeket.

Ilyenkor igyekszem a szokásosnál is több időt, energiát szánni a beszélgetésre, és az én barátocskáim/pácienseim bizony igazán érdekeseket mesélnek, no, meg kérdeznek is.

Az egyikük azt közölte, hogy náluk az ovikában késett egy napot a Télapó, mivel eltörött az egyik rénszarvas lába. Szakértőként magyarázza a helyzetet, hiszen másfél éve ő is kapott gipszet egy biciklis borulás után. Együttérzőn állapítja meg, hogy „szegényke biztosan nagyon el volt keseredve, hogy nem ért oda hozzánk időben”.

A másik hosszasan sorolja a kívánságait, és azt kérdi: „Doktor néni, ugye te is megírtad a leveledet a Jézuskának?”

Azt válaszolom, hogy „persze, hiszen időben kell elküldeni azt a listát, hogy ne az utolsó napokban legyen olyan sok dolga a Jézuskának”.

Lelkesen bólogat, én pedig csendesen gyönyörködöm benne s a többiekben is, és azon vagyok, hogy a hitük engem is magával ragadjon.

És néha, ha valamit nagyon szeretnék, és hiszek is benne, megtörténik a csoda.

Mikulás napján cseng a telefon. A vonalban egy hölgy, aki sokat segített áprilisban, amikor a Csillaghegyi uszoda anyu nevét kapta.

Azt mondja: „Már rég szeretnénk átadni neked valamit. Kijönnél a Székely Éva Uszodába?”

Megyek.

Az uszoda gyönyörű, büszke vagyok rá, hogy édesanyám nevét viseli. Az előtérben egy rész anyuról szól, vitrinekben képek, díjak, és egy hosszú leírás mindarról, ami Székely Éva volt.

Akkor is, amikor érkezem többen böngészik, ki is volt ez a néni, egy anyuka épp felolvas pár sort a kislányának.

Hevesebben dobog a szívem, erősen szorítja valami a torkomat.

Szeretettel fogadnak, és kapok egy sporttáskát tele az úszáshoz szükséges holmikkal: köpeny, sapka, törülköző, papucs. És kapok egy állandó belépőt, valamint egy kártyát, mely igazolja, hogy immár Örökös Tagja vagyok a Székely Éva uszodának. Vagyis bármikor úszhatok, szaunázhatok, vagy bármit csinálhatok itt, amire a létesítmény lehetőséget biztosít.

Alig tudok megszólalni, olyan megrendítő az egész.

Mióta anyu is elment, karácsony előtt rendre elkezdek szorongani, de ez a gyönyörű gesztus helyrebillenti a lelkemet.

Nem terveztem úszni, de csábít a medence és biztatnak is a meghívóim. Kérdezik, van-e kedvem kipróbálni a vizet. Na, az mindig van.

Átölel az az elem, ami az enyém, és ami a családomé volt, amióta csak emlékezem.

Fekszem a vízen, haladok, lebegek, és érzem, hogy velem vannak a szeretteim, a szüleim, az elveszített sporttársaim.

Kicsit profán dolog jut eszembe: valaha én voltam az egyetlen, aki magzatként „úszhatott” Székely Évában, immár viszont sokan úszhatnak „a Székely Évában”.

Mi ez, ha nem a halhatatlanság?

Ez a halhatatlanság megadatott a szüleimnek, ezáltal nekem, nekünk is, akik a leszármazottai vagyunk.

Történt mindez Mikulás napján.

Várom a Jézuskát is, hisz’ ki tudja, mi minden jó esik meg velem még idén.