A rendszerváltás utáni magyar történelemnek két nagy, krízisbe torkolló tömegtüntetés-sorozattal kellett szembenéznie: a taxisblokáddal és a tévészékház ostromával, illetve az utána folytatódó zavargásokkal. Utóbbiról már készült egy film, mostanra pedig már a taxisblokád sem maradt megfilmesítés nélkül. Abból, hogy a Blokád a NER legbőkezűbben támogatott filmese, Lajos Tamás produceri felügyeletével készült, már lehetett következtetni arra, hogy a film nem mond majd ellent a jelenlegi kormányzati narratívának, de az alkotói névsor alapján azért még volt remény, hogy finomabban, szikével fog dolgozni a Kálomista Gáborra jellemző ütvefúró helyett.
Elvégre az Elk*rtukkal ellentétben itt egy elismert szakemberre, Köbli Norbertre bízták a forgatókönyvet, aki számos díjazott filmet jegyzett már, az Örök téltől az Apró meséken át a nyáron bemutatott A játszmáig. Ezek a filmek változó színvonalúak ugyan, de a Blokád előtt abban azért lehetett bízni, hogy Köbli kurzusfilmhez eddig nem adta a nevét. A rendező, az elsőfilmes Tősér Ádám neve már jóval kevesebbet mondott, viszont a főbb szereplők mind megbecsült, jó színészek, ezért a filmet nem pont ugyanaz a várakozás övezte, ami tavaly a választási kampányhoz időzített Elk*rtukat.
Ehhez képest a Blokád nagyjából harmadik percében már ott tartunk, hogy Göncz Árpád annyira ellenszenves, hogy legszívesebben pofán vernénk, Antall József viszont egy egész nemzet Tanár Ura. És ez még csak a kezdet, mert megyünk ennél messzebb is. A film a taxisblokádot végigkövetve rajzolja fel Antall portréját, de párhuzamos idősíkon az ifjú Antall József meghatározó élményeit is láthatjuk az ötvenes években.
Érezhették ezt az alkotók is, ezért próbálták árnyalni Antall személyiségét is, és találtak egy hibát: néha nem figyel másokra, mert annyira szeret magyarázni, hiszen ő a lelke mélyén örökre tanár maradt. Igen, a rossz tulajdonsága is valójában abból fakad, hogy imádta a hivatását (amit végül a szemét kommunisták miatt nem is gyakorolhatott).
Ez a karakterábrázolás olyan röhejes, hogy önmagában megnehezíti, hogy egy ilyen filmet kicsit is komolyan lehessen venni. De a Blokád nem áll meg itt, hiszen miközben szobrot állít Antallnak, bulldózerrel megy neki Göncz Árpád emlékezetének. Göncz a filmben eleve egy kicsinyes, sértett primadonna, aki irigy és féltékeny a nála okosabb és tisztességesebb miniszterelnökre; de gyáva is, mert Antall-lal szemben retteg a szovjetektől, és úgy benyal Gorbacsovnak, hogy teljesen hülyét csinál magából. Sőt! Később az is kiderül, hogy az SZDSZ dróton rángatja, és a megfontolt, józan, de sajnos kórházban lábadozó miniszterelnökkel szemben csak rohan az események után, és mindent megtesz azért, nehogy a tüntetők meg tudjanak állapodni a kormánnyal. Arról nem is beszélve, hogy Antall és Göncz ismeretsége ‘56-ra datálódik, és a film, ha nem is mondja ki, de sejtetni engedi, hogy míg Antallt nem tudták megtörni a kínzások, addig akár Göncz is lehetett az, akitől megtudták a karhatalmisták, hogy Antalléknál kell keresni a dokumentumot, amely nagy bajba sodorhatná. De ez már nem is lényeges, hiszen mire a film elér idáig, addigra
A párhuzamos sztoriszálakat egyébként elég élvezetesen köti össze a forgatókönyv, és több, visszatérő motívum is végigvonul a filmen, miközben egyrészt megismerjük a fiatal, idealista Antallt és motivációit, míg a jelenbeli cselekményben profin összesűrítik Antall betegségét, a külpolitikai fellépését és persze a taxisblokád eseményeit. A film azonban igazi tablót akar mutatni, így láthatjuk a szervezkedő taxisokat, az ellenük küldött rendőröket, vagy éppen a kormányülésen tanácstalankodó minisztereket is, ám egyetlen karaktert sem sikerült megtölteni élettel: sem a valódi, történelmi alakokat, sem pedig a kisembereket, pedig Köbli korábbi filmjeiben az utóbbiakat azért nem egyszer sikerült hihetően ábrázolni.
Vélhetően a film hatására lesznek majd, akik történészi szemmel vizsgálják meg a Blokád valóságtartalmát, de a kritikában ebbe most nem is mennénk bele, mert ezt a filmet az se mentené meg, ha a fontosabb pontokban esetleg a valóságot mutatná be. Az elbeszélői módszer, a karakterábrázolás, a párbeszédek mind-mind olyan fájóan hiteltelenek, hogy teljesen lényegtelen is a többi. Nagyjából annyira tekinthető hiteles történelmi filmnek, mint mondjuk az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot a kommunizmuson átszűrő, 1953-as Föltámadott a tenger. Abban is nagy színészek játszanak, az is látványos, de olyan, mintha általános iskolásoknak készítették volna. A Blokádon is látszik, hogy van benne pénz, nem fukarkodtak a tömegjelenetekkel, és egy pillanatig nincs olcsó érzete. Sok helyszínen, sok színészt és statisztát mozgat, és még a kilencvenes éveket is el tudjuk hinni a filmnek a legtöbbször.
Ám mindez semmit nem számít, amikor az alkotók nagyjából a Szomszédoktól kölcsönzik a jellemábrázolás eszközeit: a legendás teleregényben sem finomkodtak, már a pofájukról is láthattuk, hogy az akadékoskodó adóellenőrtől, az újgazdag bunkótól vagy a rosszindulatú új lakótól semmi jót nem várhatunk. Itt is ugyanúgy ordít már Göncznek a gesztusairól és az arcjátékáról is, hogy egy ellenszenves alakkal van dolgunk, akárcsak a tévéelnök Hankiss Elemérről, aki már azelőtt rém antipatikus, hogy elmondaná az egyetlen, rosszindulatú mondatát, vagy éppen Barna Sándor budapesti rendőrfőkapitányról, aki olyan sunyin néz és ólálkodik folyton a háttérben, hogy eszünkbe nem jutna használt autót venni tőle. Egy nagy Antall-Göncz összecsapás végén pedig Antall azzal a kérdéssel forrasztja Göncz torkára a szót, hogy „Ezt te mondod, vagy az SZDSZ?”, és ekkor a kamera rásvenkel egy Göncz mögött ülő, alamuszi és torzonborz alakra, akit nagyjából Pető Ivánból, Konrád Györgyből és Haraszti Miklósból remixelhettek a filmesek.
Ezzel szemben az Antall-kormány politikusait inkább megértően ábrázolja a film, még Horváth Balázs belügyminisztert is, akinek röviden mutatják ugyan az ablakon integetős, legendás jelenetét, sőt még tölt is magának egy pohárkával előtte, de róla is csak annyi rosszat tudunk meg, hogy erélytelen. Az ő személyiségüket még olyanokkal is gazdagítják, hogy Kónya Imrét láthatjuk szerető apaként, Siklós Csabát pedig valójában egy elhallás miatt félreértik a taxisok. Azt pedig a figyelmesebb nézők is összerakhatják, hogy Antall filmbeli titkára előkerül már az ‘56-os történetsíkon is. (Egyébként Kónya megjelenését egész jól sikerült eltalálni, ahogy Rabár Ferenc pénzügyminisztert is, ezzel szemben Bod Péter Ákos semennyire nem hasonlít a filmes énjére, és igaz ez Gorbacsovra vagy Helmut Kohlra is. Sőt, ha már itt tartunk, Seress Zoltán Antallja sem túl élethű, sokkal fiatalosabb, fesztelenebb a valódi Antall Józsefnél, akinek a beszédstílusát sem vette át, pedig mondjuk A korona szereplői láthatóan minden szempontból igyekeznek eggyé válni Margaret Thatcherrel vagy az angol királyi család tagjaival, itt ez nem érződik annyira.)
Azt már fentebb megjegyeztük, hogy a film egyáltalán nem hat szegényesnek, de mindez hiába, ha például a tömegjelenetek leginkább az iskolai március 15.-i ünnepségeket idézik („Foglaljuk el a hidakat!”), legyen szó akár a blokádjelenetekről, akár az ‘56-os utcajelenetekről. Az utóbbiak már évtizedekkel ezelőtt is didaktikusnak hatottak volna, de így, hogy szemlátomást a Föltámadott a tenger volt az etalon, passzolnak is a képbe.
Ha tehát mindezek alapján nem lett volna világos: a Blokád nagyon is kurzusfilm, és ezt olyan apróságok is színesítik, hogy a zenei aláfestéshez kizárólag kormányközeli zenészek – a Bonanza Banzai, a Beatrice és Demjén Ferenc – dalait használják fel, noha az itt elhangzó 8 óra munka csak egy évvel később jelent meg, de annyi baj legyen. Érdekes kérdés továbbá, mit kezd a film az elefánttal a szobában, azaz Orbán Viktorral és a Fidesszel, amely ‘90-ben még javában ellenzéki párt volt, és nem éppen az Antall-kormány oldalán állt a konfliktusban sem. Nos: semmit. Orbán neve el sem hangzik, egy másik, prominens fideszes politikusé viszont igen: az egyik legerőltetettebb jelenetben egy kórházi ápolónő nem ismeri fel (!) a Kútvölgyi kórház kiemelt páciensét, a miniszterelnököt, és neki kezdi el szidni Antallt, majd a kérdésre, hogy akkor mégis kit tart szimpatikusnak, azt válaszolja: a Deutsch Tomit, ő olyan helyes. (Antall emberi nagyságát mutatja egyébként, hogy nem sértődik meg az ápolónőre, sőt őt is leveszi a lábáról, mint mindenki mást a filmben, az egyszeri légiutaskísérőtől kezdve Kohl kancellárig.)
Kap azonban a film egy furcsa gellert az időzítés miatt: amikor elkezdtek dolgozni a Blokád forgatókönyvén, még sehol sem volt a háború, 2022 októberében azonban már kicsit furcsán mutat, hogy azt az Antall Józsefet kellene tisztelni, aki pimaszul odamondogat az oroszoknak, míg a mai kormány álláspontját paradox módon sokkal inkább tükrözi az alázatos Göncz Árpád. Az ifjú Antall pedig láthatólag arról sem tudott, hogy az ötvenhatos forradalmárok valójában nem legyőzni akarták a szovjet hadsereget, hanem a béketárgyalásokért harcoltak. Sőt, Antall óvatlanul megemlíti Maléter Pál nevét is, aki pont a tragikus sorsával példázza, mennyi értelme van tárgyalásokról beszélni 1956-tal kapcsolatban. Ugyancsak új értelmezést kap most egy olyan jelenet, amikor az ifjú tanár Antallt arról vallatják, hogy a diákjai közül kik mentek el tüntetni, amikor a sztrájk alatt hiányzó diákok névsorát bekérő tankerületekről is szólnak a hírek.
De ezek már nem annyira a Blokádról, semmint a korunkról szólnak, ám ez a film sem tárgyalható a kor és a mai politikai rendszer ismerete nélkül. Nem lehet nem kitérni majd a jövőben arra sem, hogy a Filmintézet ezt a filmet jelölte Oscar-díjra, és az is jó kérdés, ezt a forgatókönyvét is megjelenteti-e majd egyszer könyvben Köbli Norbert, ahogyan tette azt nemrég néhány korábbival tavaly. A Blokád tehát hiába vonultat fel jobban jegyzett alkotókat és színészeket, mint tette azt az Elk*rtuk, és hiába kelt mívesebb benyomást, a lényegét tekintve sajnos nem sokban különbözik attól, és ha valami nem derül ki belőle, az éppen az, hogy milyen ember is volt Antall József.
Blokád, 2022, 90 perc, 24.hu: 4/10
