Itt vesztette életét ádáz küzdelemben Bimbó a tehén, az utolsó dzsungel harcos
– olvasható a felirat egy kis kőtáblán az egyébként békés, hajdú-bihari falu, Nagyhegyes határában, ahova az emlékmű két ötletgazdájával zarándokoltunk el. Körülöttünk szántóföldek, amíg csak a szem ellát, a levegő alig rezdül a kíméletlen júliusi napsütésben, mi pedig bágyadtan – a megilletődöttség és a hőguta közti poétikus hangulatban – csodáljuk éppen a történelmi jelentőségű helyszínt, ahol egy öntörvényű jószág tényleg az utolsó csepp véréig küzdött a szabadságért.
Az eset 2017 őszén történt: Bimbó, a selejtezésre ítélt pusztai tehén a mérlegházban valahogy megneszelte a rá leselkedő veszélyt, és a rámpa korlátját átugorva szökésnek eredt – a tehenészet dolgozói pedig utána. Ebből aztán hosszas hajsza kerekedett árkon-bokron, szántóföldeken és a közeli Pece-patakon át. A több irányból szorongatott Bimbó egy legelésző tehéncsordában próbált elvegyülni, majd amikor lebukott, egy tábla napraforgóban keresett menedéket, ahová senki nem mert utána menni. Ekkor hívták ki a „tehénsuttogót”, vagyis egy közeli gazdát, aki cowboy-kalapjával és veszkócsizmájával úgy is nézett ki, mintha egy westernből szalajtották volna. A tehénsuttogó először rejtélyes mondókákkal próbálta meg kicsalogatni Bimbót a napraforgóból, aztán egy nagy rakodógéppel vették üldözőbe, amelynek emelőjén egyensúlyozva próbálta meglasszózni az elszabadult állatot.
A bizonyára nagyon látványos akció nem járt sikerrel, cserébe percek alatt letaroltak négy hektár napraforgót a rakodógép széles nyomtávjának köszönhetően. Az egyre durvuló faluszéli dzsungelharcnak a helyi vadász vetett véget egy jól irányzott lövéssel, és azt már csak remélni tudjuk, hogy Bimbó azóta Bonnie, Clyde, Che Guevara és John Rambo társaságában anekdotázgat a túlvilágon a forradalmároknak és a rendbontóknak elkülönített VIP-részlegen.
Nem lehet kérdés tehát, hogy Bimbó megérdemelte az emlékművet, hiszen, mint minden örökérvényű bukástörténetben, az övében is az univerzális szabadságvágy tragédiája teljesedett be. Nagyhegyesi vendéglátóink azonban nem elégedtek meg holmi kőtáblával, mozifilmen is emléket állítottak a rendkívüli históriának, ahogy más helyi történeteknek is, például a faluhoz közeli 1961-es gázrobbanásnak, amikor a fúrótorony helyén két hétig égett a háromszáz méter magas láng, de a nyomában maradt krátertó mai napig a kirándulók, a horgászok és a környékbeli szerelmespárok népszerű helye. A Macska a betonban című áldokumentumfilm persze mindent elemel kicsit a valóságtól: a képzeletbeli – ám a valódi Nagyhegyesre kísértetiesen hasonlító – Nagybegyesen játszódik, és az aranyló hrabali alkoholgőzön szűri át az alföldi mindennapokat. A kisrealizmus keveredik benne az abszurd humorral és némi mágikus gondolkodással. Utóbbira jó példa, hogy falusi Vergiliusunk, a nagyokat sztorizó vízóra-leolvasó még Bimbó legendás szökésének is a lélekvándorlásban sejti a legvalószínűbb magyarázatát.
Az igazi csoda persze nem a reinkarnáció, hanem az, hogy egyáltalán létrejöhetett ez a másfél órás film. A forgatás ugyanis egyenesen mesébe illő, akár a közösségi finanszírozás szótári illusztrációja is lehetne. Az egészet néhány barát találta ki sörözgetés közben, aztán a falu apraja-nagyja is összefogott a cél érdekében. Összesen csaknem kétszázan működtek közre a filmben, a cirka kilencven szereplő és statiszta túlnyomó többsége nagyhegyesi lakos. A költségvetés kétmillió forintra rúgott, ami hazai viszonylatban is aprópénz egy egészestés filmnél, hiszen ennek általában már azelőtt a sokszorosát költik el, hogy maga a forgatás megkezdődhetne. Legnagyobb támogatójuk a nagyhegyesi önkormányzat volt, 400 ezer forintos felajánlással, de összesen mintegy nyolcvan helyi és környékbeli cég is bedobta magát, hogy megszülethessen a film. Ezek jellemzően kisebb, pár tízezer forintos hozzájárulások voltak, és bőven akadtak olyanok is, akik nem is pénzzel segítettek: Volt, aki azzal állt eléjük, hogy pénzt sajnos nem tud adni, de van hat mázsa krumplija erre a célra. Az alkotók nem jöttek zavarba: eladták a krumplit, a bevételt beforgatták a munkálatokba, a nagyvonalú felajánló pedig hamarosan kapott egy míves oklevelet arról, hogy „krumpli fokozatú támogatójává” vált a Macska a betonban című alkotásnak.
Rózsa György, mint speciális effekt
A film író-rendezője a Debrecenben felnőtt, ám lassan egy évtizede Nagyhegyesen élő Deák Ferenc – művésznevén Dalnoky Ferenc –, szakmáját tekintve nem a haza bölcse, hanem dízelmozdony-szerelő. A faluba érve ő volt az egyik kalauzunk, akivel körbejártuk a forgatási helyszíneket, és ebben a pár órában is dőltek belőle az elképesztő történetek. Másik kísérőnk a film rendezőasszisztense és társ-producere, Nagy Zoltán, aki civilben vízügyi szakember, így a forgatás kalandjai mellett a lesújtó alföldi aszályhelyzetről is tudtunk vele beszélgetni, de ez már egy másik cikk (film) témája lenne. Az alkotói keménymag tagja volt még egy nyomdász-grafikus (Hidvégi Zoltán) és egy történelemtanár (Somogyi Ferenc)is. Utóbbi állítólag volt már börtönőr is, mellesleg ő alakítja Nagybegyes polgármesterét a filmben, és már csak tekintélyt parancsoló bajusza miatt is tökéletes választás a szerepre.
A fent említett urak tehát korábban sok mindent csináltak már, de egy dologhoz semmi közük nem volt: a filmezéshez. Így az újdonság varázsa állandósult a forgatáson, és menetközben csodálkozhattak rá a szakma alapjaira.
Bevallom, én az elején azt sem tudtam, miért csattogtatják a kamera előtt a csapó táblát, de biztos, ami biztos alapon, vettem egyet 3500 forintért
– meséli Deák Ferenc, aki vágás közben már nagyon hálás volt a beruházás miatt: amikor ugyanis tizenöt felvétel közül kellett megtalálni azt az egyet, amiben nem volt baki, akkor csakis ezek a számozott táblák nyújtottak támpontot. Az alapstábból egyedül az operatőr-vágó, Jakab Attila szakmabeli, akire egy környékbeli faluban bukkantak rá, miután kisebb sokkot kaptak a piaci alapon beérkezett, tizenmilliós árajánlatoktól. A korábban horgászműsorokon és sportközvetítéseken is dolgozó Jakab bőven jutányos áron vállalta a nagyjátékfilmes forgatást, de így is az operatőri munkára és a vágásra ment el a kétmilliós költségvetés csaknem háromnegyede, összesen 1,4 millió forint. Ezen viszont Deákék nem akartak nagyon spórolni, mert tudták jól, hogy itt az amatőr báj könnyen átcsaphat a nézhetetlenségbe. A Macska a betonban pedig viszonylag stabilan hozza is a tévénézők által jól ismert Szomszédok-esztétikát, bónuszként pedig van benne néhány mutatós drónfelvétel a puszta közepén terpeszkedő krátertóról vagy az égen elhúzó darvakról.
És akkor a speciális effektekről még nem is beszéltünk: a filmben látható egy Michael Bay-i léptékű robbanás, amit harmincmillió dollár helyett harmincezer forintból kellett kihozni, felbukkan egy mesterséges intelligenciával életre keltett Rózsa György-avatár, ami álmatlan éjszakákat is okozhat a gyanútlan nézőnek, mert olyan, mintha a 42. botox kezelés után találkoznánk a műsorvezetővel. És akkor Bimbó legendás szökéséről még nem is beszéltünk: ezt régimódi stop-motion animációként forgatták le, aprócska tehenes kulcstartókkal és házilag megépített terepasztallal. Ezt a technológiát azok után kezdték kitanulni, hogy szembesültek azzal a kegyetlen ténnyel, miszerint a Bimbóra hasonlító, ám idomíthatatlan pusztai tehénnel meggyűlne a bajuk a forgatáson, a jámbor, sokkal kezelhetőbb Holstein-fríz pedig máshogy néz ki. A foltok lebuktatnák, hajfestékkel monokrómra színezni egy egész tehenet viszont mégiscsak túl drága mulatság lenne.
Könyvbemutató a nyilvános vécében
A pénzszűke tehát találékony, olykor egyenesen Dizájn Center-emlékdíjas megoldásokra szorította rá az alkotókat, az viszont fel sem merült bennük, hogy állami támogatásra pályázzanak.
Most képzeld el, beadok egy pályázatot a Nemzeti Filmintézethez azzal, hogy jó napot, szeretnék 500 millió forintot kérni a filmtervemre. Én dízelmozdony-szerelő vagyok, de van még egy gátügyi szakember, egy nyomdász meg egy töritanár haverom is. Soha nem csináltunk filmet, de szerintem sikerülni fog!
– mondja a rendező, aki szerint egy ilyen belépővel csak kiröhögtették volna magukat.
Deák Ferenc amúgy maga is regényes karakter, és messze nem csak a neve miatt. Igazi örökmozgó, aki soha nem fogy ki a kreatív/meglepő/őrült ötletekből. Amikor még Hajdúszoboszlón rádiózott, olyan innovatív rendezvényekkel dobta fel az üdülőváros életét, mint a nagysikerű nagypapa-szépségverseny, ahol nem volt elég a megnyerő külső. Az induló nagypapákat egy bátorságpróbán is elindította, amin egy piranhás akváriumba kellett dugni az ujjukat – azt persze nem árulta el nekik, hogy a rettegett ragadozó helyett ártalmatlan gyümölcsevő piranhák úszkálnak a vízben. Deáknak köszönhető a pécsi lakatosfal kevéssé ismert ikertestvére, a debreceni kulcsos kapu is, amelynek hivatalos eredetmítosza az, hogy végre valahol megtalálták a szerelmesek által Pécs belvárosában lezárt sok ezer lakat kulcsait, amik rejtélyes módon az ország túlsó végében bukkantak fel. De több ízben szerveztek már NDK-motoros találkozót is Nagyhegyesen, hogy ne csak a Harley-knak legyen.
Aztán ott van harmadik novelláskötete, a Budikalendárium, amelyet nem a korábban bejáratott Dalnoky Ferenc álnéven adott ki, hanem megkreálta hozzá Végh Bélának, a kiégett szippantósnak az alakját, akit egzisztenciális válságba taszít a közművesítés és a régi pottyantós vécék eltűnése, így nekiáll elbeszélni viszontagságos életét. Természetesen a Budikalendárium bemutatója sem hagyományos módon zajlott: a szerző a debreceni bevásárlóközpont nyilvános vécéjében csődítette össze az újságírókat. Itt egy költő barátja vécépapírról olvasta fel forradalmi hevületű verseit, amivel nem kis derültséget és értetlenséget okozott a mosdóba igyekvők körében. Szóval a mozdonyszerelő Deákban nemcsak az író és a filmrendező, de egy formabontó marketinges is ott bujkál. Ez kiviláglik a Macska a betonban YouTube-ra feltöltött előzeteseiből is, amelyek magasról tesznek a filmes konvenciókra, és a cselekmény felmondása helyett inkább hozzáköltenek a filmhez: hol egy vadnyugati lovasroham közepébe csöppenő közmunkás kalandjai, hol egy tömegverekedésbe torkolló nagybegyesi lakodalom rejtélye csábítja moziba a nézőt.
Ő húzta a rövidebbet
Írói pálya sokféleképpen indult már, de úgy még garantáltan nem, ahogy Deáké, aki a dartsnak és egy elbukott fogadásnak köszönhetően sodródott bele a művészlétbe. „A sörözés mellett szerettünk dartsozni, de nem volt egy olyan hely, ahol a saját baráti körünk kényelmesen játszhatott volna, ezért kitaláltuk, hogy csinálunk egy darts klubot magunknak.” Annyira felbuzdultak, hogy megalapították a magyar darts szövetség keleti szekcióját, Deák még az országos szövetség elnökségébe is bekerült, ebben a minőségében pedig kiutazott a barcelonai világbajnokságra.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem igazán tudok dartsozni, mindig inkább a beszélgetés és a sörözés érdekelt. Viszont egy barcelonai reggel arra ébredtem, hogy Petúr Pali, az akkori elnök elindított engem is a világbajnokságon. Mondtam neki is, hogy Pali, baszki, nem tudok dartsozni, ennek ellenére odaálltam a táblához. Első ellenfelem egy lengyel gyerek volt, de nem jött el a meccsre, így továbbjutottam. Egy ír versenyző következett, aki szarrá is vert, annak rendje s módja szerint. Ám az elsőkörös győzelmem miatt az ötezer résztvevőből én lettem a 252-ik, kaptam róla plakettet is
– idézi fel fényes, ám rövid sportkarrierjének történetét Deák olyan mosollyal, amelyben az önirónia tökéletes egységbe olvad a büszkeséggel. A lényeg, hogy a debreceni darts klubban mindig volt mit mesélni egymásnak, és egy hajnalon, valahol az ötödik-hatodik Krusovice, és ki tudja, hányadik szivar táján észrevették, hogy különösen jó történetek kerültek elő. A kupaktanács arra jutott, hogy egyiküknek meg kéne írnia ezeket a történeteket, nehogy megfosszák az élménytől az utókort. Már csak az volt a kérdés, ki vállalja magára a krónikás szerepét.
„Gyufát húztunk, és én húztam a legrövidebbet. Eleinte vért izzadtam, mert addig életemben nem írtam semmit néhány képeslapon kívül.” Az első oldalt legalább ötvenszer írta át, de aztán annyira belejött, hogy hamarosan megszületett első kötete, a 70-es, 80-as évek debreceni anekdotáiból nosztalgiafüzért szövő Homokkerti capriccio. Deák nem akart meggondolatlanul belevágni a könyvkiadásba, ezért üzleti tanácsért egy jósnőhöz fordult, aki megnyugtatta: ha nem is ebből fog meggazdagodni, de rentábilis lesz a könyv, az emberek szeretni fogják. Ennyi neki elég is volt, magánkiadásban kihozta 3500 példányban, ami a hazai könyvpiacon akkoriban is elég tekintélyes mennyiség volt. Reklámkampányra persze akkor sem volt pénze, de a jósnőnek így is igaza lett, mert a Homokkerti capriccio kézről kézre járt, és gerillamarketinggel is szépen terjedt a híre. Egy nap csörgött Deák telefonja, és a vonal végén megszólalt egy hang:
Tímár Péter vagyok a filmgyárból.
Először azt gondolta, téves kapcsolás, de kiderült, hogy az Egészséges erotika és a Csinibaba rendezője tényleg őt kereste, mert valahogy kezébe került a Homokkerti capriccio, és annyira megtetszett neki, hogy filmet akart belőle csinálni. Találkoztak is a filmgyárban, ahol Tímár közölte, hogy bejön neki ez a Hrabalba oltott Indul a bakterház-hangulat, csak nagyon szerteágazóak a történetek, és a filmhez szükség lenne egy főszereplőre, aki köré épül a cselekmény. Így született meg Deák – pontosabban Dalnoky – második könyve, a Homokkerti víg napok, amelyben saját apja kalandjai jelentették a vezérfonalat. Tímárral közösen írtak is ebből egy forgatókönyvet, ám az Andy Vajna-féle, akkoriban létrejött Filmalap nem adott rá pénzt, és az addig pár évente forgató Tímár ezt követően végleg ki is esett a pixisből: mai napig utolsó filmje a 2010-ben bemutatott Zimmer Feri 2.
Azt a túl jól ismert jelenséget Deák Ferenc és Nagy Zoltán is elkeserítőnek tartja, hogy Magyarországon a politika rendre háttérbe szorítja a szakmai rátermettséget, és jelentős művészek vagy akár kiváló tanárok pályája múlik azon, hogyan fekszenek a mindenkori hatalomnál. A szomorú felismerés legutóbb Moldova György halála kapcsán nyilallt beléjük, amikor azt látták, hogy hiába távozott épp az egyik legolvasottabb, nagy hatású magyar író, a nyilvánosság jelentős része nem vesz erről tudomást, csak mert Moldova köztudottan nem rajongott az aktuális kormányzatért.
Nem a film lassú, mi vagyunk gyorsak
A Tímár-féle forgatókönyv tehát a fiókban maradt, de baráti sörözések alkalmával időnként szóba került, mi lett volna, ha elkészül a film. Nagy Zoltán úgy emlékszik, pár évvel ezelőtt egy ilyen nagyhegyesi sörözésen ötlött fel bennük a forradalmi gondolat, hogy forgassanak ők maguk filmet Dalnoky novelláiból, ha egyszer az univerzum és a filmtámogatási rendszer így keresztbe tett nekik. Nagyszabású tervüket hirtelen felindulásból elő is vezették a polgármesteri hivatalban, ahol megítélték nekik a már említett 400 ezres indulótőkét, innen pedig megállíthatatlanul beindult a minden ízében analóg, falusi crowd funding. Tartottak castingot is a faluban, ami megmozgatta a helyiek apraját-nagyját, és meglepő pszichológiai tanulságokkal szolgált. Például a falu leghangosabb asszonya, akinek lendületében nagyon bíztak, meg sem mert mukkanni a kamerák és a lámpák előtt, míg csendesebbnek tartott emberekről kiderült, hogy a végtelenségig tudják a veszekedő házaspárt alakítani.
A legnagyobb alkotói viták nem is a szereplőválogatás, hanem a vágás közben robbantak ki: többen úgy gondolták, hogy feszesebbnek kéne lennie a filmnek, de az író-rendező foggal-körömmel ragaszkodott a jelenetek teljességéhez. Ha valaki azzal jött, hogy túl lassú a film, Deák nem késlekedett a frappáns riposzttal: „Lehet, hogy nem a film lassú, hanem a mi életünk túl gyors.”
A Sátántangó nyomdokaiba azért nem léptek, a hét és fél óra helyett kiegyeztek egy jóval barátságosabb 90 percben. Ars poeticájuk szerint a ráérős tempó része a falusi lét hiteles ábrázolásának. A film hitelességén pedig tényleg nincs mit vitatni. Olyan, mintha A mi kis falunkat nem az ország legnagyobb kereskedelmi tévéje, hanem maga a faluközösség forgatta volna a saját mindennapjairól. Ezzel pedig nehéz versenyezni, hiszen attól, hogy egy profi, ünnepelt színésznő felveszi az otthonkát, még nem fog tudni falusi asszonyként viselkedni, ahogy a kocsmában is elkél a Sztanyiszlavszkij-módszer:
A mi szereplőink negyven évig ittak ahhoz, hogy egy foguk legyen, nem a sminkes csapat kezét dicséri, ahogy kinéznek
– mondja Nagy, Deák pedig hozzáteszi, hogy épp az az erőssége a filmnek, hogy mindenkit a saját közegéből emeltek ki. A gázrobbanás-jelenet szereplője például tényleg gázkutakon dolgozik. „Úgy meghúzni az anyát a csavarkulccsal, vagy úgy oldalba hugyozni a kerítést, ahogy ő teszi, tényleg csak egy melós tud. A filmben látott alkoholisták pedig most is ott ülnek a kocsmában.”
Erről a saját szemünkkel is meggyőződhettünk, amikor vendéglátóinkkal ellátogattunk a nagyhegyesi Akácos italmérésbe, amelynek árnyas teraszán ott találtuk a kocsmajelenetek két prominens szereplőjét, becenevükön: Röfit és Cérnát. Pont úgy, ahogy a filmben.
A kortárs kocsmai díszleteket tehát nem kellett külön beszerezni, ám a film számos jelenete a 70-es, 80-as években játszódik. Ehhez pedig nemcsak úttörőruhát és hungarocell Lenint kaptak kölcsön, de korabeli egyenruhákat, használati tárgyakat és autókat is sikerült szerezniük. Kirakták a Facebookra, hogy kellene a forgatáshoz Zasztava, Lada, Zsiguli, és az emberek hoztak. Régi Daciát volt a legnehezebb találni, de végül az is összejött. Szépen ki is dekorálták Ceausescu-korabeli román rendőrautónak, de félúton elfogyott a kék ragasztószalag, így a forgatáson nagyon kellett figyelni, hogy csak a kocsi egyik oldalát mutassa a kamera. Az számukra is menetközben derült ki, hogy a környék tele van gyűjtőkkel.
A szomszéd településen él egy srác, akinek 45-től kezdve az összes rendvédelmi szerv ruhája megvan, méret szerint. Mondtuk neki, hogy egy 1972-ben játszódó rendőri jelenethez kellene egy rendőregyenruha. Mire visszakérdezett: Oké, de milyen? Téli, nyári vagy átmeneti?
– meséli Nagy. Hasonlóan jutottak szovjet katonai uniformishoz is, Hajdúböszörményben találtak valakit, aki egy családi ház pincéjében őrizget a Varsói Szerződés minden országának minden fegyverneméből egyenruhákat.
Persze az is segített, hogy Deák a Homokkerti capriccio megírása óta gyűjtötte gyerekkora jellegzetes játékait és használati tárgyait, amikből annyit halmozott fel, hogy egy ponton kénytelen volt megalapítani az ország első retrómúzeumát. Ennek a gyűjteménynek is hasznát vették, a régi feliratokat pedig a csapat nyomdász tagja és egy támogató táblagyár készítette: a vörös csillagos Fagyizó-reklámtól a rozsdás utcanévtáblákon keresztül a „Vigyázz, aknazár!” halálfejes figyelmeztetéséig. Nagy Zoltán szerint, ha ezt a sok jelmezt és díszletet piaci alapon kell bérelniük – mondjuk egy Netflix- vagy HBO-produkciónál –, az minimum 10–20 milliós tétel lett volna. A besúgót nézve például csak ámuldoztak, hogy még a háttérben, a polcon pihenő nipp őzike alatti horgolt terítők is az utolsó milliméterig korhűek. Aztán a stáblistánál látták, hogy ott csak kellékesből és öltöztetőből volt vagy 30–40, ők pedig négy-öten voltak mindenre a castingtól a krumpli-értékesítésen át a vágásig.
Frakk, pálinka és pacalpörkölt
Mindig kérdés, hogy egy film miként találja meg a potenciális közönségét, különösen, ha magyar, és nulla forintja van marketingre. Deákék itt is mernek nagyot álmodni: a Macska a betonbant megpróbálják benevezni a Szarajevói Filmfesztiválra. Emellett volt már közönségtalálkozós vetítése Debrecenben, Szolnokon, Miskolcon és Budapesten is. A Művész moziban tartott bemutatón mi is ott voltunk, a terem – a két debreceni teltházzal ellentétben – korántsem telt meg, de azért jöttek nézők, nevettek is a poénokon, a maroknyi alkotógárda őszinte lelkesedése pedig ragadós volt. Az igazi buli nyilvánvalóan az lesz majd, amikor szeptemberben hazatér a film: ekkorra tervezik a Deák által csak Faluwoodnak titulált díszbemutatót a nagyhegyesi kultúrházban, ahol végre a falu népe is megcsodálhatja és kinevetheti saját magát. A vörös szőnyeges bevonulást természetesen a világért sem hagynák ki, a dresszkód a frakk, a menü pedig pacalpörkölt és házipálinka lesz.
És hogy lesz-e folytatás? A sok átdolgozott hétvége miatt Deákot állítólag a felesége kategorikusan eltiltotta attól, hogy bővítse a filmográfiáját, de ő azért diplomatikusabban beszél erről, és nyitva hagyja a kiskapukat: azt mondja, ha kapna valahonnan százmilliót, újra belevágna, mert így, hogy minden rájuk hárult, azért tényleg rettentő fárasztó volt ez a három év. Ennek ellenére már az ottlétünk alatt felmerült egy újabb ígéretes filmötlet: a Macska a betonbannak ugyanis nemcsak cicák és tehenek a sztárjai, de egy koszovói, hosszan kukorékoló kakas is, amelyet Nagy keltetett tojás korától, de jelenleg Deákéknál lakik. Most hallottam erről a fajtáról először, de kakasügyi kiművelésem nem áll meg ezen a ponton, az alkotók lelkesen ontják rám az információkat: megtudom például, hogy a kukorékolási világrekord másfél perc, a törökországi Denizli városában pedig évente rendeznek kukorékoló versenyt három hangszín alapján osztályozva az indulókat.
„Mondtam Ferinek, hogy akár lehetne ez a következő dokumentumfilmünk, hogy valaki évek alatt kitenyészti a leghosszabban kukorékoló kakast, és elindul Denizlibe a megmérettetésre” – meséli Nagy, én pedig lelki szemeim előtt már látom is a balkáni road movie-t, a bajnokjelölt baromfival az anyósülésen. Valójában nem is a szántóföld határában felállított emléktáblával, hanem ezzel a fékezhetetlen öntörvényűséggel viszik tovább Bimbó szellemiségét. Már a vetítés után állunk a Művész mozi üres termében, amikor nekiszegezem Deáknak a kérdést: vajon benne is megvan-e a dzsungelharcos tehén mindent elsöprő szabadságvágya? Villanásnyi gondolkodás után jön a válasz.
A határokon belül, mert azért vannak kötöttségek. Van egy családod, élsz egy társadalomban, de bevallom, eléggé ráéreztél. Ha volt olyan az életem során, hogy szerettem volna egy motort, de hiányzott egy bejárati ajtó, akkor megvettem a motort. Mindig azt mondtam, hogy van pár évünk, azt töltsük ki rendesen. Szórakozzunk jól, és ha majd a szociális otthonban, rokikocsiban ülünk mind a ketten, tudjunk mesélni jó sztorikat egymásnak.
