A Watergate-ügy eseményeit ezen az infografikán szedtük időrendbe.
A szerkesztőség
Bár az első cikket a Watergate-betörésről Bob Woodward írta meg, amikor még nem ígérkezett különösebben nagy sztorinak, hamarosan egy másik újságíró, Carl Bernstein is elkezdett dolgozni rajta, és a vezetőség döntése értelmében közösen kezelték a témát. A 29 éves Woodward és a 28 éves Bernstein korábban sosem dolgozott együtt, és nem is voltak túl jó véleménnyel egymásról. Bernstein „primadonnának” tartotta Woodwardot , aki nem elég jó a tényfeltáró újságírásban, ráadásul nem is ír túl jól. Woodward ugyanakkor több olyan történetet is hallott Bernsteinről, hogy szokása „betolakodni” a jó sztorikba, és ez egyáltalán nem dobta fel.
A két újságíró az elején még vetélkedett is egymással, attól tartottak, hogy a másik „ellopja a sztorit” – például ha egyikük éjszaka vagy a hétvégén is dolgozott, akkor a másik is így tett. Idővel aztán összeszoktak, és kialakítottak egy viszonylag harmonikus munkarendet: a cikkeket gyakran úgy írták, hogy Woodward elkészítette az első változatot, Bernstein pedig átszerkesztette. Mivel a következő két évben nem is dolgoztak más témán, a kollégáik csak „Woodsteinként” emlegették őket. Alapvetően ők ketten alkották a Watergate-ügyön dolgozó csapat magját, de más újságírók is írtak cikkeket a témában.
Bernstein és Woodward napi szinten egyeztetett Benjamin Bradleevel, a Washington Post főszerkesztőjével, Howard Simons, Harry M. Rosenfeld és Barry Sussman szerkesztőkkel, de időnként Katharine Grahamet, a kiadót is bevonták, Bradlee pedig folyamatosan konzultált a lap jogászaival, hogy mit és hogyan jelentethetnek meg.
Mivel rendkívül érzékeny és fontos témáról volt szó, Bradlee külön is felhívta az újságírók figyelmét arra, hogy legyenek elővigyázatosak. „Ez a legkeményebb sztori, amit valaha lehoztak ebben a városban. Mindannyiunknak nagyon elővigyázatosnak kell lennünk, az irodában és azon kívül is”, jelentette ki. „Nem akarok tudni semmit a magánéletetekről, az a ti dolgotok”, tette hozzá, de azt tanácsolta, hogy ha olyasmivel foglalkoznak, amit nem szeretnék, ha nyilvánosságra kerülne, akkor hagyják abba.
Figyeljetek, kivel beszéltek, kivel lógtok; legyetek óvatosak a telefonokkal; kezdjétek el összegyűjteni a bizonylatokat az adózáshoz, és fogadjatok ügyvédet a jövőbeni adóügyek intézéséhez; ügyeljetek arra, hogy senki ne vigyen be kábítószert a lakásotokra; ha másokkal beszéltek az elnökről vagy a kormányról, legyetek visszafogottak
– szóltak a tanácsok.
Személyes megkeresés, telefon, hitelkártyaadatok
Az információk összegyűjtéséhez az újságírók a személyes megkereséseket részesítették előnyben, igyekeztek minden lehetséges forrással így beszélni. Ide tartoztak a Republikánus Pártnak dolgozó aktivisták, fizetett alkalmazottak, Richard Nixon elnök újraválasztásai bizottságának tagjai, minisztériumi és fehér házi alkalmazottak, sőt FBI-ügynökök is. Volt, hogy a megszólalók maguk jelentkeztek, de a legtöbbször Woodward és Bernstein a már meglévő kontaktjaihoz fordult, és így igyekezett eljutni a megfelelő személyekhez.
A téma érzékenysége miatt az újságíróknak különösen nehéz feladatuk volt. A lehetséges nyilatkozók féltek a következményektől, hogy mennyire, az még Woodwardot és Bernsteint is meglepte. A trükk az volt, hogy valahogy bejussanak a célszemély lakásába, ahol „a nyilatkozók lelkiismeretére hatva” könnyebben tudtak beszélgetést kezdeményezni. A lap előírásainak megfelelően minden esetben elmondták, hogy a Washington Postnak dolgoznak, de igyekeztek körbeírni a helyzetet, például azt mondták, hogy „a bizottságban dolgozó egyik barátja szerint önt zavarták azok a dolgok, amelyeket látott”, „ön egyenes és becsületes, nem tudta, mit kellene tennie”. Az újságírók ilyenkor hozzátették azt is, megértik az interjúalany problémáját, hogy nem akar árulónak tűnni. Emellett Woodward hivatkozhatott arra, hogy regisztrált republikánus szavazó (ez így is volt), Bernstein pedig arra, hogy neki mindként párttal baja van.
Máskor kevésbé voltak célzottak az információszerző utak. Egy péntek délután Woodward bement az Igazságügyi Minisztérium épületébe, és körbejárt, mígnem talált egy jogászt, aki ismerte az akkor már nyomozásba fordult ügy részleteit. A jogász behívta az irodájába az újságírót, amiből egy informális beszélgetés kerekedett.
Olyan is volt, amikor hirtelen kellett dönteni arról, hogy utánamennek-e egy informátornak vagy sem. A június 17-i betörésen rajtakapott öt férfiból négyen floridaiak voltak, és az egyik tárgyalás után rögtön indultak haza. Mivel az újságírók mindenképpen beszélni akartak velük, egy gyors elhatározás után Bernstein kiment a reptérre, és vett egy jegyet ugyanarra a gépre, amellyel a betörők utaztak. Az újságíró segített egyiküknek vinni a bőröndjét, baráti beszélgetésbe bonyolódtak, és végül
A személyes beszélgetések mellett persze sokat telefonáltak. Az egyik betörő, ifjabb James W. McCord egy biztonsági céget vezetett, fel is hívták, de nem vette fel senki. Egy másik telefonkönyv segítségével megtalálták a cég címét, valamint McCord otthoni elérhetőségét is, de így sem jártak sikerrel. Ezután előkeresték a McCord cégének helyet adó irodaház többi bérlőjének elérhetőségét, és elkezdték sorra hívni őket. Egyikük emlékezett arra, hogy egy kamaszlány, aki előző nyáron neki dolgozott, vagy a lány apja ismerte McCordot. Bár a lány nevére már nem emlékezett pontosan, ötszöri próbálkozás után sikerült megtalálni azt a személyt, aki valóban McCord ismerőse volt.
Ennek ellenére felhívta az egyik informátorát, és sikerült is megszereznie az egyik betörő részleges híváslistáját – azért nem az egészet, mert a többit bekérette a kerületi ügyész. Ez utóbbi ugyancsak új információ volt Bernstein számára.
Szintén ő volt az, aki felhívta egy hitelkártya-társaság alkalmazottját, aki korábban azt ígérte, szívesen ad információkat, ha megőrzik a névtelenségét. Mivel a hitelkártya-kivonaton nyoma van a szállodai és éttermi költségeknek, valamint a repülőjegyeknek, ezekből fontos dátumok, időpontok, helyek és tranzakciók olvashatók ki arra vonatkozóan, hogy a gyanúsítottak merre jártak korábban.
Információk a Fehér Házból
Bár a Nixon-kormányzat azon dolgozott, hogy minél jobban ellehetetlenítse az újságírók dolgát, időnként sikerült információkat kinyerni a Fehér Házból is, főleg az ügy elején. Az egyik ilyen értesülés Howard Hunt személyét érintette, akivel kapcsolatban arról tájékoztatták az újságírókat, hogy köze volt a Watergate-ügyhöz. Woodward ezért felhívta a Fehér Ház személyzeti osztályát, hogy megkérdezze, rajta van-e Hunt a fizetési listán. Mint kiderült, Hunt Charles W. Colsonnak, az elnök különleges tanácsadójának segített, és egy PR-cég alkalmazásában állt. Ez azért volt fontos, mert Woodward felhívta a cég tulajdonosát, aki tényként közölte, hogy Hunt CIA-s volt. Woodward megkérdezte erről a CIA-t is, ahol elismerték, hogy Hunt 1949 és 1970 között volt ügynök.
A Republikánus Párt többféle módon is próbálta aláásni a Demokrata Párt presztízsét: nemcsak az aktivisták közé igyekeztek beépülni, de adatokat is gyűjtöttek az esetleges botrányokhoz. Az egyik célpont a Fehér Ház felé kacsingató Teddy Kennedy szenátor, John F. Kennedy legifjabb öccse volt, aki 1969-ben Chappaquiddick szigeténél autójával lehajtott egy hídról, és ő ugyan ki tudott menekülni, utasa, Mary Jo Kopechne bennragadt az autóban, és megfulladt. A politikus azt állította, hogy megpróbálta kimenteni a nőt, de nem járt sikerrel, ráadásul a rendőrséget csak mintegy tíz órával a baleset után értesítette. Kennedy végül bűnösnek vallotta magát, és két hónap felfüggesztett börtönt kapott.
Woodward egyik fehér házi látogatása során éppen Hunt asztalán látott egy, a Chappaquiddick-incidensről szóló könyvet. Bernstein felhívta a Fehér Ház könyvtárát, és arról érdeklődött, hogy Hunt valóban kivette az említett könyvet. A könyvtáros megerősített az információt, sőt azt is elmondta, hogy Hunt egy csomó más, szintén a témához kapcsolódó anyagot kikért. Egy második hívásnál azonban a könyvtáros már kevésbé volt készséges, így Bernstein és Woodward más utat választott. Elmentek a Kongresszusi Könyvtárba, és felkeresték azt az irodát, amely a fehér házi kölcsönzéseket kezeli. Az egyik dolgozó elmondta nekik, hogy ezek az információk titkosak, ám sikerült találni egy másikat, aki segített nekik, így az újságírók végignézhették az összes, számukra érdekes kartotékot.
Hozzáférés rendőrségi, ügyészségi iratokhoz
Az információszerzés első időszakában nagy segítséget kapott „Woodstein” Eugene Bachinskitól, a Washington Post éjszakai bűnügyi hírügyeletesétől. Bachinskinak sok informátora volt a rendőrőrsökön, így sikerült hozzáférnie két jegyzetfüzethez, amelyeket a június 17-i betörések gyanúsítottjainál találtak. A füzetekben szerepelt Howard Hunt neve, mellette az „F. Ház” megjegyzés. Ezen felül két papírlap, „Kedves Howard úr!” és „Kedves H. H. úr!” címzéssel, valamint egy boríték, benne egy Hunt által kiállított csekk 6 és fél dollárról egy country club számára.
Találtak még fontosabb csekkeket is, mégpedig a miami kerületi ügyészség irodájában, ahol Bernstein nagy nehézségek árán, de végül is körül tudott nézni az iratok között, sőt a lefoglalt híváslistákat és a banki információkat le is fénymásolhatta. Például azt a 25 ezer dolláros csekket, amelyet egy Boca Raton-i bankban állítottak ki Kenneth Dahlberg, az újraválasztási bizottság kincstárnokának felszólítására. A bankot hiába hívta fel Bernstein, de a rendőrségtől megkapta a vészhelyzet esetén értesítendő dolgozó számát, aki továbbirányította a bank elnökéhez, Dahlberg főnökéhez. Ez volt az első fontos nyom, amely összekötötte a Fehér Házat és a betörőket.
Mélytorok
A Watergate-botrány leghíresebb és egyik legfontosabb informátora Mélytorok volt, aki egy éppen akkor a moziban futó pornófilmről kapta a nevét. Csak Woodward ismerte őt, és akkor még csak annyit lehetett tudni, hogy a felsőbb körökben dolgozik. Csak 2005-ben, 91 évesen vallotta be Mark Felt, a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) egykori második embere, hogy ő volt Mélytorok – Woodward, korábbi ígéretét betartva, sosem fedte fel a kilétét.
Néhány évvel korábban Woodward talált egy kis vörös zászlót, olyat, amilyet a teherautókra szoktak tenni, ha túllóg a rakomány. Woodward hazavitte a zászlót, az egyik barátja pedig egy alkalommal beleszúrta az egyik virágcserépbe az erkélyen. Ha Woodward beszélni akart Mélytorokkal, átrakta a virágcserepet az erkély másik oldalára. A nap folyamán Mélytorok ellenőrizte, hogy elmozdították-e a cserepet – ha igen, akkor aznap éjjel 2-kor találkoztak egy mélygarázsban.
Woodward ilyenkor egy hátsó ajtón keresztül hagyta el lakóházat, és gyalog, illetve legalább két taxit használva jutott el a mélygarázshoz, meggyőződve arról, hogy nem követik. Ha nem talált taxit, akkor két órán keresztül gyalogolt.
Ha Mélytorok akart találkozni, amire ritkán volt példa, akkor más volt a módszer. Minden reggel 7 óra előtt Woodward az ajtaja elé kapta az aznapi New York Timest, és ellenőrizte, hogy be van-e karikázva valamelyik oldal, és odarajzoltak-e egy órát. Ez jelezte, hogy Mélytorok mikor akar vele találkozni. Woodward sosem tudta meg, hogy Mélytorok hogyan jutott hozzá az újságjához.
Elbaltázott próbálkozások
Természetesen nem minden információszerzési módszer volt eredményes. Bernstein az egyik értesüléssel kapcsolatban felhívta az Igazságügyi Minisztérium egyik jogászát, aki azonban azt mondta, nem beszélhet az ügyről. Bernstein erre azt javasolta, hogy tízig számol, és ha a jogász azt gondolja, hogy a lapnak valamilyen ok miatt nem kellene megjelentetnie a cikket, akkor még azelőtt tegye le a kagylót, hogy eljutnak tízig. A jogász nem tette le a telefont, megjelent a cikk, de fals volt az információ, így a Washington Post szavahihetősége megrendült.
Mint kiderült, hogy a jogász félreértette az instrukciókat, és azt hitte, hogy akkor kell vonalban maradnia, ha valami tévedés van a cikkben. Az eset annyira rosszul érintette Bernsteint és Woodwardot, hogy
Az is kérdéseket vethet fel, amikor egy FBI-ügynökkel kerültek összeütközésben. Két nappal korábban az ügynök – névtelen informátorként – megerősítette az egyik értesülésüket, de ott is félrement az információ. Bernstein és Woodward bement az FBI irodájába, és személyesen akarta kérdőre vonni az ügynököt. Meg is találták, ám ő kijelentette, hogy nem akar beszélni velük. Ám hiába hagyta ott őket, az újságírók követték a folyosón. Bernsteinék előre eldöntötték, hogy ha az ügynök nem áll a korábbi kijelentései mellé, akkor beszélni fognak a felettesével, és magyarázatot követelnek. Így is tettek, és csak akkor jöttek rá, mekkora hibát követtek el, amikor a felettessel tárgyaltak. Ezzel a közjátékkal ugyanis veszélyeztették az ügynök-informátor karrierjét, elárulták a bizalmát, és a saját megbízhatóságukat is megkérdőjelezték.
Woodward és Bernstein minden lehetőséget próbált megragadni, hogy újabb és újabb forrásokat keressen, és mindenképpen szerettek volna beszélni a szövetségi vádesküdtszék néhány tagjával. Úgy okoskodtak – a lap jogászaival egyetértésben –, hogy a titoktartási kötelezettség az esküdtszék tagjaira vonatkozik, ők nem sértenek törvényt azzal, ha felteszik a kérdéseiket.
Woodward ezért bement az illetékes bírói hivatalba, megnézte az esküdtszék tagjainak személyi kártyáit (ezeken szerepelt név, életkor, foglalkozás, lakcím), de tilos volt jegyzeteket vagy fotókat készítenie róluk. Ezért négyesével-ötösével kivette a kártyákat, és megpróbálta megjegyezni az adatokat. Ezután kiment vécére, vagy sétált egyet, elővette a jegyzetfüzetét, és emlékezetből lejegyezte a tudnivalókat. Ezt annyiszor ismételte meg, amíg minden kártyával nem végzett.
Sikerült eljutniuk néhány esküdthöz, de nem tudtak meg tőlük semmit. Helyette az érintettek értesítették az ügyészeket, hogy a Washington Post riporterei felkeresték őket. A következő tárgyalási napon a Watergate-ügyben eljáró bíró, John Sirica dörgedelmes szavakkal minden újságírót emlékeztetett arra, hogy az ilyen információszerzésnél felmerül a vétség gyanúja, de nem vonta kérdőre Woodwardékat, sőt a tárgyaláson az sem hangzott el, hogy melyik újság riporterei kérdezősködtek.
Bernstein egyetlen alkalommal tudatosan akarta megszegni a lap szabályzatát, és annyira szégyellte magát emiatt, hogy a telefonáláshoz a saját asztala helyett egy eldugott irodát választott. Mint fentebb írtuk, az újságíróknak minden alkalommal be kellett mutatkozniuk, Bernstein azonban az „elnök egyik embere” nevében akarta felhívni „az elnök másik emberét”. Már el is próbálta a szövegét, amivel kiugrasztja a nyulat a bokorból – „Gordon, itt Don Segretti, azt hiszem, nagy bajban vagyunk…” –, de azzal nem számolt, hogy a telefont a feleség fogja felvenni, mert a férj nincs otthon. Bernstein tudta, hogy ha a férj viszonozni akarja a hívást, akkor a valódi Segrettit fogja felhívni, és kiderül, hogy valami gond van, így az újságíró inkább gyorsan lecsapta a telefont.
