Érdekes dilemma ez a rocksztárélet, melyben az alkotás sokszor életveszélyes őrületét kellene összehangolni a legnagyobb idoloknak is kijáró normális élet vágyával, a zenészek testi-lelki egészségét az általuk nyújtott, a rajongók által elvárt koncertélménnyel. Hisz rockkoncertre az ember a felszabadult zsigeri viselkedésért megy: ordítani, tombolni, ha kívül nem megy, legalább belül – ez a felszabadulás pedig a zenészeken múlik, a megasikeres zenekarok megasikere pedig azon, hogy ezt a vezénylést milyen svunggal végzik, mennyire tudják feltüzelni a jegyvásárló tömeget.
Igen ám, de mindeközben a rocksztárság munka is, hisz a színpadon úgy kellene hozni az elvárt zenei és emberi minőséget, úgy adni a közönségnek katarzist minden egyes fellépésen, mintha az lenne az egyetlen – miközben egy turné két-háromnaponta más városban tartott koncertet jelent. Hogy erre a dilemmára hány zenészünk ment rá, azt alaposan körbejárták cikkek-könyvek tucatjai – például Sebők János Az utolsó dalt a halál játssza című kötete –, és akik élnek, azokat óvintézkedések tucatjai és/vagy már megjárt mély poklok tanulságai tartják itt változatos egészségi állapotban. A sűrűjét megjárt zenekaroknak meg kell tanulniuk az elvárt őrületet józanul hozni, és ez nem mindegyiknek megy jól – a Red Hot Chili Peppers viszont szép kivétel.
A tegnap esti budapesti koncert pedig, miközben nem volt ugyan tökéletes, egyértelműen bizonyította: a Red Hot Chili Peppers nem vált nosztalgiazenekarrá, maradt aktívan alkotó és releváns zenei tényező, miközben saját, lassan negyvenéves múltjuk sem vált terhes kötelességgé.
Ez szépen látszik a dallistából, amelyben ugyan többségben voltak a nagy és a még nagyobb slágerek, de mégsem ragaszkodtak az összes nagy kötelezőhöz, és az elhangzottak sem csak a nagyon megmozgató dalok közül kerültek ki. A zenekar teljes nyugalommal játszott egészen csendesülős, lassú dalokat ráérős szólózgatásokkal, és az új lemezről is hoztak pár számot, az It’s Only Naturalt egyenesen nálunk játszották először a turnén. A koncert dinamikája egyébként általában rendben volt, csápoltatós megaslágert a vérnyomást helyreállító lassítás követett, a koncertet a csúcsponton zárták, hogy kissé izgalomban maradjon a közönség – az egyetlen igazi negatívum a rövidre szabott koncertidő volt.
Kicsit későn is kezdődött a buli, alighanem amiatt is, hogy nem egy, hanem két előzenekarnak is időt kellett adni. A Thundercat és a Nas is érdekelte a közönség egy részét, ám az egészen botrányos kiszolgálás – közel negyven percig tartott egy italhoz jutni – elég sok nézőt távol tartott az előzenekarok fellépéseitől. Végül az RHCP mindössze tizenhét számot játszott, és valamilyen okból az eleinte tervezett csúcssláger Under The Bridge – bár a turnén eddig jobbára játszották – nálunk nem hangzott el.
A showelemeket egyébként nem gondolták túl – bár a költségvonzat így is elég erős lehetett, a színpad ugyanis szinte teljes egészében egyetlen, ívbe hajlított, monstre LED-fal volt, mely a zenészek talpa alatt és feje fölött is folytatódott, ezt egészítették ki a színpad két oldalán már kötelező kivetítők. A LED-színpadot afféle fényfestésként használta a zenekar, színes minták táncoltak rajtuk, az oldalsó kivetítőkön pedig a koncert élőképei futottak, nem egyszer vadul megeffektezve. Ez egészen fenomenálisan nézett ki időnként, ezzel együtt csak mérsékelten kárpótolt a nem túl jól sikerült hangosításért, ami a túl sokszor tapasztalt túltolt basszus/halk vokálok kombót hozta. Az eredmény nem volt élvezhetetlen, de azért sokat levett az összélményből, hogy Kiedisből sokszor csak kásás motyogást lehetett hallani – és rögtönzött Facebookfal-közvélemény-kutatásom szerint ez nemcsak a színpad és a hangfaloszlop közelében volt így, hanem távolabb is. Hogy hova optimalizálták a hangosítást, az tehát rejtély.
A Red Hot Chili Peppers koncertsikereinek döntő hányada a zenekar tagjainak elképesztő energiaszintjéből fakad, és bár Kiedis mostanában már valamelyest kevésbé szántja fel a színpadot, azért még ma is távol áll a táncdalénekesek fáradt topogásától, a zenekar fő őrültje, Flea pedig helyette is hozza a „sosehalunkmeg” energiát, amellyel az egyszerű basszusgitározást valamiféle erőszakos sámántáncként vezeti elő, vagy éppenséggel kézenjárva érkezik vissza a színpadra egy szünet után – ezzel feloldva a koncert elejétől feszítő kérdést, vajon visel-e emberünk alsónadrágot az őrült kényelmesnek tűnő, szellős férfiszoknya alatt. Egyébként viselt, éspedig fehér fecskét.
A budapesti koncert – ahogy általában az idei turné – fő szenzációja azonban John Frusciante gitáros szereplése volt. Frusciante az RHCP történetének afféle mesebeli szereplője: hol volt, hol nem volt, már a korai években is el-elvonult szünetekre a nagy hírnév elől, legutóbb pedig éppenséggel tíz évig tartott a távolléte, ami 2019-ben ért véget. Ennek ellenére az ősrajongók számára Frusciante „A Gitáros” a zenekarban, mindenki más csak helyettes, így a mostani turnére rengetegen főként azért váltottak jegyet, hogy Frusciantével láthassák fellépni a bandát. A zenész most látszólag élvezte a reflektorfényt, bár tény, hogy társai közül ő viselkedett leginkább visszafogottan, és teljesen átlagos utcai viseletével némiképp turistának is nézhettük volna – ha nem lenne olyan döbbenetesen jó gitáros, amilyen. Kapott is teret, mindjárt a koncert elején szólózott egy gyönyörűt, ahogy egyébként a dobos Chad Smith is, az valamivel meglepőbb volt. A visszatérő Frusciante és Flea láthatólag boldogan zenélnek párosban, a koncert egyik legszebb mozzanata az volt, amikor ők ketten egymással szemben állva pengettek hosszan, ráérősen, nagy tisztelettel és még nagyobb összhangban.
Talán a zenekari energiák miatt vagy egyszerűen az együttes zenéjének játékos-okos jellegéből fakadóan, de a Red Hot Chili Peppers koncertjének közönsége volt az eddigi legjobb fej tömeg, amelyben valaha csápoltam. (A legőrültebb meg a Prodigyé, de ez egy másik történet.) A kiemelt álló szektorban csordultig telt szívű rajongók tomboltak az élménytől szerelmesen, és nem volt olyan gyengéd meglökés, amit ne követett volna őszinte bocsánatkérés, és úgy általában, a közönség soraiban általános gyengédség, öröm és testvériség-hangulat uralkodott. Összességében bakancsilista-kipipálós élmény volt a Red Hot Chili Peppers budapesti koncertje: bármikor újráznék, de ha úgy alakul, hogy ez marad az egyetlen RHCP-koncertem, már azzal is mélyen elégedett leszek.
