Dobos István, az MTV főosztályvezető-helyettese 1971 nyarán arról panaszkodott a Film, Színház, Muzsikának, hogy nehéz megtalálni az új Forsyte Sagát, hiszen a regényadaptációk elvesznek a sok krimi, cowboytörténet és kosztümös kalandsorozat között, de azért bejelentett néhány új szerzeményt olyan klasszikusokból, mint a Hiúság vására, az Odüsszeia és a Háború és béke, majd – mintegy mellékesen – elmondta, hogy szeretnék megvásárolni William Faulkner Hosszú, forró nyár című regényének tévéfeldolgozását is: „Néhány kitűnő epizódot már láttunk belőle, de mivel úgy hírlik, a sorozat részei nem egyenértékűek, mielőtt döntenénk a megvásárlásról, megnézzük valamennyit” – mondta Dobos István, de a jelek szerint a többi rész is elnyerte a tetszésüket.
Az pedig nem tűnt fel sem neki, sem az újságírónak, hogy Faulknernek nem volt Hosszú, forró nyár című regénye, noha az ugyanezzel a címmel 1958-ban készült film óta közkeletű tévedés, hogy ez egyetlen regény adaptációja. Pedig ahhoz a filmhez is valójában három külön művét alapul véve készült el a forgatókönyv: a Tanyán (angolul The Hamlet) című regény képezte az alapot (ebben az egyik fejezet címe A hosszú nyár), és ezt egészítették ki a Spotted Horses című kisregény (ez nem jelent meg magyarul), valamint a Gyújtogató című novella részleteivel. A film forgatókönyvéből ráadásul már a regény eredeti főszereplője, Flem Snopes és a Snopes család többi tagja el is tűnt, a cselekmény középpontjába pedig egy mellékszereplő, Ben Quick és a Varner család konfliktusa került.
Világhírű film, mostoha sorsú sorozat
Martin Ritt filmje szép siker lett, a főszerepben Paul Newmannel és feleségével, Joanne Woodwarddal, aki Clara Varnert alakította, míg utóbbi apját, Will Varnert Orson Welles játszotta. Csakhogy a filmet a magyar nézők jó ideig nem láthatták, és ez már részben válasz is lehet arra, miért lett ennyire népszerű a későbbi sorozat nálunk. Amerikában viszont a film sikere arra sarkallta a forgatókönyvírót, Dean Riesnert, hogy húzzon le még egy bőrt Ben Quickről a televízió számára. Riesner filmes sikereket követően nyergelt át a tévére, és a 20th Century Fox gyártásában készült sorozatot el is adták az ABC tévétársaságnak, amely 1965 szeptemberében tűzte műsorra.
A sorozathoz ugyan nem sikerült olyan kaliberű sztárokat leakasztani, mint a filmhez, de a tévés mezőnyben reményteljes nevekről volt szó: a Ben Quick szerepét játszó Roy Thinnes már figyelmet keltett egy népszerű kórházas sorozatban, a General Hospitalban, most pedig eljött az idő egy főszerepre. Will Varnert viszont a közkedvelt karakterszínész, Edmond O’Brien alakította, aki korábban a legjobb mellékszereplőnek járó Oscart is megkapta a Mezítlábas grófnőben mutatott játékáért. A két színész közül vitathatatlanul ő volt a nagyobb név, és később állítólag ez is okozta azt a konfliktust, melynek következtében menet közben le kellett cserélni O’Brient, aki nem értett egyet azzal, hogy a sorozat a Varner család helyett inkább Ben Quickre fókuszált. Így az ABC kénytelen volt váltani, és az 1966-ban bemutatott második évadban már Dan O’Herlihy vette át a szerepet. A női főszerepet Nancy Malone alakította, de szerepet kapott a sorozatban Natalie Wood húga, Lana Wood is.
Az amerikai Délen játszódó történet még jobban elszakadt Faulkner regényétől, mint a film, és az epizódok inkább önálló történetekből álltak, mintsem egy folytatásos sztoriból. A sorozat a Mississippi állambeli fiktív Frenchman’s Band nevű kisvárosban játszódik, ahová hosszú idő után tér vissza Ben Quick, hogy szembeszálljon a városkát uraló, nagy hatalmú Varner családdal, amely annak idején az apját is tönkretette. Ráadásul menet közben szemet vet Will Varner lányára, Claire-re is, a vonzalom pedig idővel kölcsönös lesz. Nagyjából így foglalható össze a még fekete-fehér sorozat kerettörténete, de az alkotók egyértelműen Thinnes sármjára hegyezték ki a sztorit, aki feltűnően sokszor vette le az ingét a sorozatban. Nem is eredménytelenül, a színész állítólag ezernél is több levelet kapott hetente. Ám még ez sem volt elég ahhoz, hogy megmentse a sorozatot, melyet az ABC két évad után elkaszált, és a főszereplők illetve az alkotók is mind fontosabb projektekben tűntek fel ezt követően, így a Hosszú, forró nyár egy lett az amerikai tévéipar számos, futószalagon gyártott, majd gyorsan elhasaló sorozata közül.
A kemény akaratú fiú és a gazdag, szemtengely-ferdüléses leány
Bemutatták ugyan még néhány európai országban, majd jóval később eljutott Magyarországra is, ahol végül 1973 tavaszán tűzte műsorra a Magyar Televízió. A siker pedig gyors volt és elsöprő: a Hosszú, forró nyár hamar országosan kedveltté vált:
Napok óta mindenütt csak erről beszéltek. Mindenki. Az összes békés külpolitikai esemény eltörpült a központi téma mellett. Bár tavasz járta még, a nyár került centrumba. Hosszú, forró nyár. Fiatal és éltesebb hölgyek tömegesen olvadoztak, ha szóba került a nyalka farmerfejedelem. Az emberek kíváncsian lestek, és élénken kommentálták a Frenchman’s Bandből érkező híreket
– így kezdődött Münz András tárcája az Esti Hírlapban, a Csongrád Megyei Hírlap által az utca hangjaként megszólaltatott Matók Ferenc, a Tiszavirág eszpresszó üzletvezetője pedig gyorsan hihető magyarázattal is szolgált a népszerűségre:
Tudom, hogy a nőknek azért tetszik a sorozat, mert Ben Quicket gyönyörű férfinak tartják. Nekem viszont Ben Quick karaktere tetszik, rátarti, férfias kiállása, mindig a jóra, nemesre törekvő egyénisége. Tudom, persze, hogy idealizált alak, sűrítve találhatók benne a feltörekvő ember jó vonásai. Szerintem az ő egyéniségére kell figyelni a filmben, mert rá épül az egész cselekmény. A sztori ? Csöpögős, szirupos körítés, arra való, hogy Bent »kiszolgálja«…
Ennél kicsit összetettebben fogalmazott a Kritikában Molnár Gál Péter: „Ki gondolta volna, hogy Faulkner novellái hétről hétre odakényszerítik az embereket a televízió elé, mert kíváncsiak arra, megkapja-e a kemény akaratú és karizmatikus fiú a gazdag, szemtengely-ferdüléses leányt?” – írta, majd arra is kitért, mivel pipálhatta le a Hosszú, forró nyár a vetélytársakat: „Az irodalmi ismereteket, a népművelést, a lélek gazdagítását szolgálják ezek az adások, vagy csak az idő kitöltését, elütését? Mintha ez utóbbi mellett tanúskodna az a tünet, hogy a Jane Eyre sikere azért volt halványabb a Forsyte Sagánál, mert 1. rövidebb volt az adásidő, 2. kevesebb folytatásból állott a sorozat, 3. kevesebb sóvárgást és belekívánkozást kínált a helyszín, a környezet és a történet.”
A Tükör is mintha némiképp magyarázkodna, amiért portrécikket közölt Roy Thinnesről: „Lapunk sok olvasója, többségükben nő, fordult hozzánk, írjunk a Magyar Televízió — színvonala miatt vitatott — filmsorozatának, a Hosszú, forró nyárnak a főszereplőjéről” – írták a bevezetőben. És hogy kik vitatták a sorozat színvonalát? Hát, nagyjából az összes kritika.
Még nem sejthettük, hogy a remek kezdet csak álcázza a későbbi részletek silányságát. Mint ahogy a Nobel-díjas William Faulkner neve is csupán cégérnek kellett a filmcsináló iparosok számára. Lassan indult romlásnak a sorozat, majd hirtelen zuhanással elérte azt a mélypontot, amelyen azután következetesen vesztegelt, egészen a befejező epizód szellemi lapályáig
– mérgelődött Jovánovics Miklós a Népszabadságban. A Veszprémi Napló jegyzetírója egyenesen azt írta, allergiás a Hosszú, forró nyárra.
Varjas Endre az Élet és Irodalomban ideológiai alapon is támadta a sorozatot, miszerint Varner és Quick valójában „egy fából vannak faragva, egy agyagból gyúrva, egy tőről metszve. Eszményeik is közösek, egyszersmind a hivatalos amerikai társadalom eszményei: a vagyon, a haszon, a hatalom feltétlen tisztelete. Aki nem rendelkezik ezzel a szentháromsággal, vagy nem tudja megszerezni, mint Ben Quick , az maradjon meg alkalmazottnak, bérmunkásnak” – írja Varjas Endre, hozzátéve, a Hosszú, forró nyár valójában „aktuális, szórakoztató politikai műsor volt. Csak éppen rejtettebben, áttételesebben, finomabban politizált, és a szocializmustól idegen eszmék alapján.”
Végül Fábri Anna az év végén hosszú tanulmányt szentelt a jelenségnek a Rádió és Televízió Szemlében, és arra jutott, hogy a Hosszú, forró nyár a faulkneritől homlokegyenest eltérő világnézet és életszemlélet kerete lett, hozzátéve, hogy a sorozat „klisékkel és patentokkal dolgozik”, továbbá „nem képes valódi epikai folyamatosságra”, a „cselekménytől lényegileg teljesen idegen kaland és krimiízű folytatások ellenére sem.”
Hőseivel mindig történik valami rendkívüli, csalók, gyilkosok, elmebetegek és sikkasztók törnek be békés, dolgos, illetve semmittevő világukba, azzal a dramaturgiai funkcióval, hogy késleltessék (de egyben el is mélyítsék) Clara és Ben szerelmének kibontakozását. Ez a házassági (s egyúttal integrálódási) história, amelynek érdekességét és feszültségét minduntalan importkonfliktusokkal kell felfrissíteni, szánalmasan szegényes epikai mag
– vitte be a döntő ütést Fábri Anna.
A Ben Quick-pólók emlékezete
Minek köszönhette hát a sorozat mégis a közönség megkülönböztető figyelmét Roy Thinnes szexepiljén kívül?
„Részben szakmai ügyességüknek” – írta Jovánovics Miklós. „Tudják, hogyan lehet »eladni« egy filmet. Részben és főképpen pedig annak, hogy igaz vagy igaznak tűnő elemekkel vegyítették a hamisságot. Megmutatták Warner és Ben Quick párharcában az Egyesült Államok déli vidékeinek kegyetlen feszültségeit — de csak azért, hogy a két pólus egyesítésével rövidzárlatot hozzanak létre, sötétbe borítsák a történet lényegét.” Lehotay-Horváth György a Tükörben pedig úgy vélte, „a dr. Márkus Éva által rendezett magyar szinkron gyaníthatólag jobb az eredetinél”, dicsérte Kránicz Lajost, Bencze Ilonát, és a Will Varnert szinkronizáló Egri Istvánt is, aki, ugye, két színésznek is kölcsönözte a hangját.
1973 nyarán fel is tűntek a már említett Ben Quick-trikók, a jelenségről először a későbbi Parabola-műsorvezető, Árkus József számolt be a Népszabadságban, azt viszont nem értette, hogy a szintén ugyanakkor véget érő Egy óra múlva itt vagyok főhőséről, a Harsányi Gábor alakította Láng Vincéről miért nem készült ugyanilyen póló. A Ben Quick-trikós fiatalok még évekkel később is visszatérő témát szolgáltattak a sajtónak, melyet feltehetően erősített, hogy ez lehetett az egyik első alkalom, hogy Magyarországon pólóra nyomva jelent meg a hírességek arca. A hosszú, forró nyár, mint szófordulat pedig Szenes Ivánt is megihlette, aki a Gábor S. Pál szerezte Várlak még című dal szövegét írta, melyet Zalatnay Sarolta vitt sikerre 1974 nyarán.
Roy Thinnest aztán évekkel később újra láthatták a magyar tévénézők, miután 1980-ban az MTV leadta a színésznek a Hosszú, forró nyár utáni, jóval sikeresebb sorozatát, a Támadás egy idegen bolygó ellen című sci-fit (az eredetileg The Invaders című sorozatot az ABC 1967–68-ban sugározta), de ez már jóval kevésbé a főhős miatt érdekelte a nézőket, hanem az ufótéma miatt. Az ufóinvázió ellen küzdő David Vincent szerepe lett Thinnes pályája csúcsa, holott utána még évtizedekig filmezett, és tűnt fel rengeteg sorozatban és filmben. A most 84 éves színész utoljára tizenöt éve állt a kamera elé a Tört angolsággal című Zoe Cassavetes-filmben.
A Hosszú, forró nyár filmváltozatából 1985-ben készült egy televíziós, kétrészes remake, ebben Don Johnson, Jason Robards és Judith Ivey játszották a főszerepeket, de ezt nem mutatták be itthon. Külföldön azonban elsősorban a filmre, illetve erre a remake-re emlékeznek, ha a Hosszú, forró nyár szóba kerül. Mi sem mutatja ezt jobban, hogy amikor a tévésorozat alkotója, Dean Riesner 2002-ben meghalt, a nekrológok kitértek a Clint Eastwood-filmek forgatókönyveire, vagy a Gazdag ember, szegény ember című Irwin Shaw-adaptációjára, és még sok minden másra, a Hosszú, forró nyárt viszont nem említik.
A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.
