Az amerikai hadseregnek és általában a világcsendőrként fellépő Egyesült Államoknak aligha lehetett volna hatékonyabb reklámot készíteni, mint a Top Gun. A ’80-as évek ikonikus blockbustere éles kontrasztot képzett a vele egy időben készült vietnámi háborús filmekkel, mint A szakasz és az Acéllövedék: a nemzeti önmarcangolás helyett kamaszos vágyfantáziába csomagolta a militarizmust, és nagyjából egy Bravo-poszter árnyaltságával és kritikai attitűdjével viszonyult a katonaság megtépázott renoméjú intézményéhez. Nemrég külön cikkben idéztük fel, hogy tényleg a Top Gun volt minden idők legsikeresebb katonai PR-befektetése, amelynek határására 500 százalékkal nőtt a haditengerészethez jelentkezők száma, és minden korábbinál szorosabbra fonta Hollywood és a Pentagon románcát: itt szilárdult meg az a modell, hogy az olcsón bérbe adott repülőkért, anyahajókért, helikopterekért és egyéb fegyverekért – na meg a velük járó szaktudásért – cserébe a hadsereg számottevő kreatív kontrollt kap a forgatókönyv felett, ami garantálja, hogy a megfelelő kép alakulhasson ki róla a közönségben.
Ezt félig-meddig még a Top Gunnal szupersztár státuszba emelkedő Tom Cruise is elismerte egy 1990-es Playboy-interjúban, amelyben ugyan megvédte a filmet mint eszképista szórakoztatást, de azt is leszögezte, hogy felelőtlenség lett volna folytatásokat készíteni a filmhez, éppen ezért nem is vetemedett ilyesmire. Ma már láthatóan másképp vélekedik erről a kérdésről, hiszen egy bő évtizedes előkészület és több éves tologatás után megérkezett a moziba a Top Gun: Maverick, amely ugyanott folytatja az amerikai lobogóba csomagolt, melldöngető mítoszteremtést, ahol az elődje abbahagyta. Az amerikai pilótáknak még mindig nincs párjuk, az ellenségnek pedig továbbra sincs arca, sőt beazonosítható nemzetisége sem. Az időzítés véletlen, de az újabb imázsfilm elég jókor jött a hadseregnek, egy évvel a csúfosra sikerült afganisztáni kivonulás után.
A szereplők és a cselekmény szintjén persze a film úgy tesz, mintha tudomást venne az eltelt időről: Pete „Maverick” Mitchell immár nem tehetséges és önelégült nyikhaj, hanem egy sokat látott, középkorú tesztpilóta, szexi ráncokkal és még szexibb lelki sebekkel, ám amint a vezetőfülke vonzásterébe kerül, még mindig ugyanolyan öntörvényű, impulzív és borzalmasan felelőtlen, mint annak idején. Ennek köszönhetően nem is jutott igazán feljebb a ranglétrán, a régi rivális és bajtárs, Iceman (Val Kilmer) segítségével mégis kap egy utolsó nagy lehetőséget: visszatérhet a Top Gunhoz, ahol immár nem diákként, hanem tanárként kell kiképeznie a legjobb fiatal pilótákból álló csapatot egy lehetetlen küldetésre. Nehezítő körülmény, hogy a főnökei ferde szemmel néznek rá, a csapatban pedig helyet kapnak ugyanolyan arrogáns pöcsfejek is, mint amilyenek ő és Iceman voltak az induláskor. Ráadásul ott van Rooster (Miles Teller), akinek apja, Goose, nemcsak Maverick hűséges barátja és pilótatársa volt, de a kezei közt vesztette életét egy rosszul sikerült gyakorlat során (a többi becenév felsorolásától egyelőre mindenkit megkímélnék).
A második rész ezeket a helyzeteket hasonlóan bájos dramaturgiai sekélyességgel bontja ki, mint a Tony Scott-féle eredeti. Az enerváltan épülő konfliktusoknak nincs valódi tétjük, sem kifutásuk. Amikor eljön a megfelelő pillanat, minden rivalizálás és neheztelés nyomtalanul feloldódik a bajtársiasság, hősiesség és csapatszellem kiáradásában. A Jennifer Connelly bártulajdonosával szövődő szerelmi szál teljesen funkciótlanul fityeg a cselekményen, akárcsak az első részben, és tulajdonképpen az a lovagiatlan húzás is passzol a Top Gun-szellemiséghez, hogy az ifjú Maverick nagy-nagy szerelme – a Kelly McGillis által alakított asztrofizikus, Charlie – még csak említést sem kapott a folytatásban.
Nem véletlen, hogy Tarantino erre komplett kis pszichologizáló elméletet épített egyik filmes vendégszerepében. A nagy férfiölelkezések most sem maradnak el, a homoerotikus felhangok viszont igen: ezúttal inkább a pótapai vagy baráti érzelmek és persze a mindent átitató hazafiasság hatására borulnak egymás nyakába a macsó szuperpilóták (a haldokló Icemanként visszatérő Val Kilmer cameója kifejezetten megható ezek közül).
A Top Gun: Maverick egyébként a legtöbb összetevőjét újrahasznosítja az első résznek. Helyenként olyan, mintha annak egy továbbfejlesztett klónja lenne, ez az érzés persze gyakran megkörnyékezheti az embert a rebootok, remake-ek és folytatások korában. A nyitóképek és zenék szinte egy az egyben megegyeznek, de megkapjuk a felszállópályán motorozást, a kocsmai flörtölést, az osztálytermi kakaskodást és a félmeztelen röplabdázást is, amit nemes egyszerűséggel félmeztelen amerikai focizásra cseréltek az alkotók. Ezt lehetne a fantáziátlanság számlájára írni, de van benne piaci logika, mert a Top Gun: Mavericknek létérdeke kiszolgálni a nosztalgia iránti igényt, miközben persze új azonosulási pontokat is kell kínálnia azoknak, akik nem a ’80-as, ’90-es években nőttek fel. 150 milliót meghaladó költségvetésével csak úgy termelhet számottevő nyereséget, ha az eredeti filmen szocializálódott generációkat és az első Top Gun-élményükre készülő fiatalokat egyaránt képes nagy tömegben bevinni a moziba.
Erre a bravúrra minden esélye megvan, és nemcsak azért, mert a filmben sokat emlegetett krémek krémjének – „Best of the best!” – még ez is gyerekjáték. De azért is, mert a folytatás minden blődségével és szemérmetlen militarista propagandájával együtt is igencsak szórakoztató lett. És hát a pilótafülkében ott ül Tom Cruise, az egyik utolsó igazi filmsztár, akinek személyes vonzereje még tényleg nemzedékeken és kontinenseken átívelően tud hatni. Ezzel szinte őskövületnek számít egy olyan popkultúrában, amelynek fókusza a plakátra írt húzónevek felől elmozdult a szuperhős-univerzumok, a végeérhetetlen franchise-ok és a streamingóriások futószalagja felé. Erre az anakronizmusra öntudatosan rá is játszanak a filmben.
A vég elkerülhetetlen, Maverick. A fajtája kihalásra van ítélve
– mondja vészjósló hangon az Ed Harris alakította admirális, aki alig várja, hogy drónokra cserélhesse az összes pilótát. Az ajtóból visszavonuló Maverick/Cruise lezser riposztja nemcsak neki szól, de azoknak is, akik évek óta temetik a klasszikus sztárkultuszt és régi vágású blockbusterket:
Meglehet, uram, de nem ma.
Az egész drónos szál egyébként érezhetően csak a filmes identitásképzés miatt került be a cselekménybe, és még véletlenül sem azért, hogy morális kritikával illessék az amerikai hadvezetést, amely rendszeresen üt rajta ellenségein a távolból (aki ilyenre kíváncsi, annak az Az élet ára című filmet ajánljuk). Nem véletlen, hogy Ed Harisszel együtt gyorsan le is keverik az egész kérdést, majd félóránként rituálisan elismétlik az individualista Top Gun-filozófia kulcsmondatát:
A pilóta számít, nem a gép.
Ezt a tételt didaktikusan demonstrálják is a fordított technológiai evolúcióval, Tom Cruise ugyanis egyre régebbi gépeket vezet a filmben: az űrsikló határát súroló csodagéptől indulunk, majd az F-18-ason keresztül megérkezünk az első film által ikonikussá tett F-14-esig, hogy végül egy második világháborús propelleres repülővel repüljünk el a naplementébe. A sugallt önkép annyiban hiteles, hogy a Top Gun: Maverick nem a CGI-ra, hanem analóg megoldásokra épít: a színészek, ahol csak lehetett, tényleg ott ültek a pilótafülkében, nem pedig egy zöld vászon előtt imitálták a manővereket. Ehhez nemcsak valódi kiképzésen vettek részt, de sokszor az operatőr szerepét is át kellett venniük, akinek már nem jutott hely a vadászgépen, így ők irányították a felvételeket. A befektetett energia és a filmészítési fősodorral való szembeúszás – avagy repülés – pedig alaposan meghálálta magát a látvány szintjén, hiszen az akciójelenetek még a habkönnyű sztori ellenére is sokkal realisztikusabbak és feszültebbek, mint bármelyik szuperhősfilmben (az eredeti Top Gunnál is sokkal jobban néznek ki és követhetőbbek is, ami a finálé nagy bevetésénél jön ki igazán). Cruise nemrég azt is egyértelművé tette, hogy hiába kellett a premiert évekig tologatni, egy pillanatra sem merült fel bennük, hogy streamingre engednék a filmet, mert ezt tényleg a lehető legnagyobb vásznon kell megnézni. Ebben nem is tudnánk vitatkozni vele.
A tanulság mintha valami olyasmi lenne, hogy Maverick arcán hiába jelentek meg ráncok az eltelt évtizedekben, máig megőrizte kamaszos nyughatatlanságát, macsó patriotizmusát és önfejű engedetlenségét. Ő tehát ugyanaz maradt, csak a világ alakult át körülötte. Meglátjuk, hogy a haditengerészethez hasonlóan a szórakoztatóipar is büszke mosollyal nyugtázza-e majd az öntörvényű fenegyerek legújabb akcióját.
Top Gun: Maverick, 131 perc, 2022, 24.hu értékelés: 7,5/10
