A televíziózás terjedése a hatvanas években a Szovjetunióban is megállíthatatlan volt, és ez egybeesett a pártvezetés azon törekvésével is, hogy a hruscsovi „olvadás” lezárultával helyreállítsa a kapcsolatát a lakossággal. Nem véletlen, hogy a televíziónak kulcsszerepet szántak egy olyan nemzeti kultúra meghonosításában, amely újjáéleszti a szovjet hazafiságot és a birodalmi identitást. Ennek az időszaknak az eredménye minden idők legsikeresebb és legnagyobb hatású orosz (szovjet) sorozata, A tavasz tizenhét pillanata. A nálunk is népszerű sorozatot a mai napig hatalmas kultusz övezi Oroszországban, és sokan érvelnek amellett is, hogy a náci Németországban tevékenykedő szovjet kém, Stirlitz kalandjai mélyen beivódtak a putyini Oroszország pszichéjébe is.
A KGB köpönyege
Stirlitz (vagy Stierlitz, mindkét írásmód előfordul) avagy valódi nevén Makszim Makszimovics Iszajev eredettörténetében kiemelt szerep jut a KGB frissen kinevezett vezetőjének, Jurij Andropovnak (ő volt a budapesti szovjet nagykövet 1956-ban, majd jóval később, 1982-ben, Leonyid Brezsnyev halála után ő lesz az utódja pártfőtitkárként), aki feladatának tekintette a titkosszolgálatoknak a desztalinizáció megtépázta hírneve helyreállítását. Ez a folyamat már elődje, Vlagyimir Szemicsasztnij alatt megkezdődött: a kém, mint fogalom addig jobbára csak ellenségesként fordult elő a szovjet nyilvánosságban, de a hatvanas években már megjelentek a külföldön sikeresen dolgozó szovjet kémekről szóló könyvek és filmek, és a KGB-t is igyekeztek úgy bemutatni, mint amely már megtisztult a sztálinista elemektől. Mivel pedig külföldön virágkorukat érték a kémekről és titkos ügynökökről szóló filmek, bátorították a szovjet kémekről szóló fiktív alkotásokat is.
Így született meg Julian Szemjonov fantáziájában Iszajev figurája, aki az orosz író 1966-ban megjelent regényében bukkant fel először, bár az még a polgárháború időszakában játszódott, és Iszajev a fehérek tisztikarába épült be. A regényből sikeres tévéfilm is készült, Andropov pedig felvette a kapcsolatot Szemjonovval, akinek egyrészt lehetővé tette a bejárást a munkáihoz a KGB archívumába, másrészt azt javasolta, hogy Iszajevet tegye meg a következő regénye főhősének, és a cselekmény a nagy honvédő háború idején játszódjon.
Állítólag így született meg tehát Max Otto von Stirlitz alakja, ám ebből a jól dokumentált történetből valamiért hiányzik a Kockázat című lengyel sorozat, amellyel a cikksorozatunkban már korábban foglalkoztunk. A sorozat főhőse, Kloss kapitány ugyanis egy lengyel kém, aki a szovjetek ügynökeként beépül a német elhárításba, és pont 1968-ban mutatták be, pár hónappal azelőtt, hogy A tavasz tizenhét pillanatát először közölte volna folytatásokban a Komszomolszkaja Pravda. Nehéz elhinni, hogy valamilyen formában ne hatott volna ez A tavasz tizenhét pillanatára, még akkor is, ha Kloss és Stirlitz nagyon különböző karakterek voltak. Egyébként tényleg volt egy szovjet ügynök a német elhárításban, Willi Lehmann, aki napra pontosan megmondta, Hitler melyik nap támadja meg a Szovjetuniót, de Sztálin nem akart hinni neki. Igaz, Lehmann német volt, aki pénzügyi okokból állt át az ellenséghez, és 1942-ben le is bukott. Ő persze jóval alacsonyabb rangú volt, mint Stirlitz, aki a valóságban sosem futhatott volna be ilyen karriert, hiszen a vezérkarban mindenkit több nemzedékre visszamenően átvilágítottak.
Mindenesetre a regényből Andropov unszolására tévésorozat készült, mely a KGB hathatós támogatásának köszönhetően olyan költségvetéssel dolgozhatott, mint semmilyen más tévés produkció az országban. A sorozat rendezője Tatjana Lioznova lett, aki nem sokkal korábban már nagy sikert aratott a Három topolyafa című filmjével, Szemjonov forgatókönyvéhez pedig bátran hozzányúlt, és új szereplőket írt bele. Nem ő volt az egyetlen, ugyanis a KGB is aktívan hozzátette a magáét a sorozathoz: Andropov helyettese, Szemjon Cvigun konzultánsként tagja is volt az alkotógárdának, maga Andropov pedig még javasolta, hogy említsék meg a német kommunista mozgalmat is a sorozatban. Sőt, még a hadsereg kérését is teljesíteni kellett, miután a tábornokok úgy érezték, a Vörös Hadsereg hősiességét ásná alá, ha a nézőknek úgy tűnne, valójában egyetlen kém nyerte meg a háborút, ezért számos archív háborús felvétel is bekerült a sorozatba a szovjet hadsereg előretöréséről, amitől az egész kapott némi dokumentarista hangulatot.
A Stirlitzet alakító Vjacseszlav Tyihonov állítólag nem az első, és nem is a második jelölt volt a szerepre, de már népszerű színésznek számított előtte is. Ő ráadásul hajlandó volt arra, hogy hosszú hónapokra elhagyja Moszkvát, ugyanis a forgatás hónapokig Kelet-Berlinben és Szászországban zajlott, majd a Bernben játszódó részleteket Rigában vették fel, az Alpokat pedig a Kaukázus helyettesítette. A sorozatot 1971–72-ben forgatták, a bemutatót 1973 nyarára tervezték, de a Kreml utasítására megvárták vele Nixon és Brezsnyev moszkvai csúcstalálkozóját, mivel az illetékesek attól tartottak, a sorozat Amerika-ellenes éle negatívan befolyásolná a tárgyalásokat. Végül 1973. augusztus 11-én sugározta a televízió az első részt a tizenkettőből, és rögtön óriási siker lett: Mindenki látni akarta Stirlitzet, még maga Brezsnyev is rajongója lett, aki ragaszkodott hozzá, hogy minden egyes ismétlést is megnézhessen később.
Stirlitz nem is a nácik ellen harcolt volna?
Aki csak most látja először A tavasz tizenhét pillanatát, annak ezek után feltehetően nagy meglepetést okozna, hogy a sorozat egyáltalán nem tűnik populárisnak mai szemmel, sőt. Gyakorlatilag nincs benne akció, a tempója rendkívül lassú, a cselekményt rendszeresen megakasztják a filmhíradó-bejátszások, és kulcsszerepe van a narrátornak, aki kimért hangon magyarázza, mit látunk a képen, de ő ismerteti Stirlitz gondolatait is. A sorozat inkább hordozza magán egy korabeli művészfilm jellegzetességeit, mint egy átlagos háborús kémfilmét, és Lioznova sikerrel keveri benne a történelmi és politikai thriller, a pszichológiai dráma és a dokumentumfilm elemeit, de fontos szerep jut benne Mikael Tariverdijev melankolikus zenéjének is, mely kiválóan egészíti ki Tyihonov hallgatását.
Számos valós történelmi alak és esemény szerepel benne, de a legfontosabb Stirlitz, a munkáját zokszó nélkül végző, fegyelmezett, magányos kém, aki a német hírszerzés magas rangú tisztjének adja ki magát, de valójában évtizedek óta a szovjet titkosszolgálat ezredese. Stirlitz, aki humánus és elfogadó, összesen egyetlen embert öl meg az egész karrierje alatt, továbbá egyszer széttör egy üveg konyakot egy Gestapo-tiszt fején, beszél az összes európai nyelven az ír és az albán kivételével, és amikor csinos nők próbálják elcsavarni a fejét, inkább csak egy kávét kér. Stirlitz pontosan James Bond ellentéte, ami egyrészt nem is meglepő, lévén Bond nem kém, hanem különleges ügynök, másrészt pontosan azt a képet sugallta a KGB-ről, amit Andropovék szerettek volna látni.
A cselekmény a háború utolsó hónapjaiban, 1945 februárja és márciusa között játszódik, amikor a szövetségesek győzelme már biztos, és ez a német vezetés egyes tagjait arra sarkallja, hogy tárgyalásokat kezdjen az angolszászokkal. Stirlitz feladata az, hogy kiderítse, ki áll a tárgyalások mögött, ugyanakkor ő maga is veszélybe kerül, miután egyre többen gyanakodnak rá az SS és a Gestapo vezetői közül. A sorozatban ezért fontos szerep jut több hírhedt náci vezetőnek is, mint Martin Bormann vagy Heinrich Himmler, akiket a megszokottal ellentétben nem szadista barmokként, hanem gondolkodó, értelmes emberként mutat be a sorozat (pláne, hogy a többségüket kedvelt karakterszínészek játszották). Fokozottan igaz ez a hírszerzést vezető Walter Schellenbergre (az őt alakító Oleg Tabakov nemcsak fizikailag hasonlított rá, hanem Schellenberg egy rokona köszönetet is mondott a színésznek a méltó ábrázolásért), sőt, az egyik legjobban sikerült karakter az a Heinrich Müller volt, akiről egyébként nagyon nehéz lenne bármi pozitívat állítani, a sorozatban viszont a zsidó származású Leonyid Bronyevoj alakításában már-már szimpatikusnak is tűnhetett. Ernst Kaltenbrunnert, Stirlitz másik közvetlen ellenfelét pedig kiemelkedően intelligensnek ábrázolja a sorozat, noha Gilbert Nürnbergi naplójából tudhatjuk, az övé volt a második legalacsonyabb IQ a perben elítélteken végzett tesztek alapján, és a visszaemlékezések is egyöntetűen keményfejű fanatikusnak írják le.
Egyébként a német polgári lakosság képviselőit is kimondott szimpátiával ábrázolta a sorozat. Mások arra mutatnak rá, hogy valójában Stirlitz élete a szovjet mindennapi élet parabolája, ahol az embert ugyan alapvetően rokonszenves alakok veszik körül, de senki előtt nem lehet őszinte. Ebben a megközelítésben Stirlitz a szovjet értelmiség megtestesítője, aki kényszerűségből megtartja a gondolatait magának. Sőt, az itt ábrázolt náci Németország valójában a sztálini, totalitárius Szovjetunió kritikája. Az is fontos, hogy a didaktikus, kommunista propaganda szinte teljesen hiányzik a sorozatból: Stirlitz egyszerűen hazafi, és a maga módján küzd az országára támadó agresszorokkal szemben.
Karl Wolff SS-tábornok és Allen Dulles, az amerikai hírszerzés vezetője 1945 tavaszán valóban titkos tárgyalásokat folytattak az észak-olaszországi német erők fegyverletételéről, ám ez kizárólag erről a frontszakaszról szólt, és a szovjetek valóban nem voltak boldogok emiatt, miután őket is beavatták a részletekbe. A sorozatban viszont már Amerika és a nácik közötti különbékéről van szó, a hidegháborút kezdő amerikaiak cserben akarják hagyni az iszonyatos véráldozatot hozó Szovjetuniót, ami tényszerűen nem volt igaz. A dokumentarista betéteknek köszönhetően azonban a nézők milliói elhitték, hogy amit látnak, az a valóság, és amíg a szovjetek harcoltak, az amerikaiak tárgyaltak.
A történész Erik Jens írásában idézi is Hedrick Smith amerikai újságíró beszámolóját, aki a sorozat bemutatása után járt a Szovjetunióban, ahol mindenki készpénznek vette a fikciót. Így aztán nem túlzás, hogy Amerika az igazi ellenség a sorozatban, noha Mikolaj Kunicki kiemeli a The Socialist 007 című tanulmányában, hogy eközben az átlag szovjet tévénéző számára irigylésre méltó, polgári életet mutatnak be Nyugaton: Stirlitz tágas villában lakik, szép autója van, kávéházba jár sakkozni és konyakozni, mint ahogy a sorozatban ábrázolt svájci mindennapi élet is vonzónak tűnhetett a vasfüggöny mögül.
Stirlitz Magyarországon
A sorozat külföldön is sikert aratott, 1974 őszén aztán Stirlitz végre megszólalt Bitskey Tibor hangján is, a rendező és a főbb szereplők pedig szokás szerint részt vettek magyarországi közönségtalálkozókon. Az viszont nehezen érthető, miért hozott le a Magyarország hetilap egy olyan álhírt, miszerint szovjet kutatók kiderítették, hogy tényleg létezett egy szovjet felderítő tiszt, aki Németország bukásáig közvetlenül az oroszlánbarlangban, Berlinben dolgozott — csakúgy, mint a filmbeli Stirlitz —, és őt is Iszajevnek hívták. „Iszajev 1945 márciusának utolsó napjaiban is jelentkezett még a központnál, aztán egyik napról a másikra eltűnt, nyoma veszett. Biztosat nem tudnak sorsáról. Azt gyanítják, hogy egyik bombázás áldozata lett” – így szól a soha máshol meg nem erősített információ.
Egyébként a sorozat a magyar nézők körében is népszerű volt, noha olyan kultusza nyilván nem lett, mint a saját hazájában. Sőt, a Film Színház Muzsikában Kürti László még óvatosan bíráló hangokat is megfogalmazott, amikor konstatálta, hogy a hetedik részre „a sorozat a kezdeti idegesítő üresjáratai, a cselekményt újra és újra megakasztó, fölösleges dokumentálgatásai után az utóbbi hetekben erősen feljavult”, és arra jutott:
Biztos, hogy el lehetett volna jutni a mostani rész napjaiig, azaz 1945 március közepéig tömörebb, feszültebb eszközökkel, tán kevesebb folytatással is, de lehet, hogy más megalapozással tán nem érzékelnénk ilyen erőteljesen a fasizmus elkerülhetetlen bukásának hangulatát, az egymást is kémlelő náci vezérek utolsó pillanatokig tartó marakodását a hatalomért, és mindeközben azt a tiszteletet ébresztő emberi nagyságot, amellyel Stirlitz küzd a feladata teljesítéséért, szinte reménytelen körülmények között.
A kritikák többsége azonban lelkes volt, sokkal inkább, mint az ugyancsak 1974-ben bemutatott magyar kémsorozat, a Sólyom a sasfészekben láttán, amely keveseket győzött meg arról, hogy ez lenne a méltó válaszunk James Bondra. Más magyar kém viszont nem volt: míg a lengyeleknek ott volt a Kockázat, és még az NDK-ban is készült egy népszerű kémsorozat (a hét évadon át futó, nálunk is bemutatott Álarcban, Armin Müller-Stahl főszereplésével), melynek Stasi-ügynök főhőse is külföldön tevékenykedve védte a béketábort, addig nálunk könnyedebb kalandfilm-sorozatok készültek (Bors, Egy óra múlva itt vagyok). Sőt, az is jellemző, hogy Csehszlovákiában és nálunk is egy-egy paródia volt a válasz James Bondra: A legtitkosabb ügynök illetve Az oroszlán ugrani készül című filmek. Mintha ezt a műfajt a magyar kultúrpolitika sem vette volna soha komolyan.
Megvalósult Stirlitz Oroszországa
Az orosz közönség a Szovjetunió bukása után sem felejtette el Stirlitzet, amiben fontos szerepet játszott a sorozat már említett ideológiamentes, hazafias mivolta. A tavasz tizenhét pillanatát azóta is rendszeresen ismétli a televízió, az alkotói és szereplői állami kitüntetéseket kaptak – politikai berendezkedéstől függetlenül –, a Stirlitz-viccek pedig örökre beégtek az orosz tudatalattiba. Maga Stirlitz kiugróan népszerű: 23 éve a Kommerszant megkérdezte az olvasóit, kit látnának a legszívesebben az ország élén, ha már nem élő és fiktív személyekre is szavazhatnak. A szavazáson Stirlitz a második helyen végzett Zsukov marsall mögött, és ez nemcsak azt mutatta meg, hogy a kaotikus Jelcin-korszak helyett erős vezetőt szerettek volna az oroszok, hanem azt is, a nagy honvédő háború mítosza túlélte a Szovjetuniót. Ez pedig ma is egyértelmű, hiszen Oroszország legfontosabb nemzeti ünnepe a Németország feletti győzelem napja, amit május 9-én tartanak.
Végül muszáj megjegyezni, hogy gyakorlatilag tényként kezeli a nemzetközi sajtó is, hogy Vlagyimir Putyin is Stirlitz hatására került a titkosszolgálatokhoz (21 éves volt a sorozat bemutatásakor), és kezdettől fogva össze is kapcsolódott az imázsa Stirlitzével. Amikor a kilencvenes évek elején Putyin a szentpétervári polgármesteri hivatalban dolgozott, szerepelt egy dokumentumfilmben, melyben állítólag az ő ötletére megidézték a sorozat egyik ikonikus jelenetét, amikor Stirlitz visszaautózik Berlinbe: Putyin is beült az autójába, közben pedig Taverdijev filmzenéje szólt. Dina Newman, a BBC moszkvai születésű újságírója szerint ez egy életre beivódott a nézők agyába, és Putyint a pályája kezdeti szakaszában sokan Stirlitz-cel is azonosították. Pláne, hogy ő is Németországban szolgált, és ő is szótlan, rejtélyes, ám annál hatékonyabban dolgozó ember benyomását keltette. Azt pedig ugyancsak tudhatjuk, hogy Putyin belső körében szinte kizárólag egykori titkosszolgák találhatók. Nem véletlenül írta Erik Jens, hogy
Arról viszont kevesebb szó esik, hogy mi történt Stirlitz atyjával, Julian Szemjonovval, akinek egészen eseménydús élete volt: dolgozott újságíróként, haditudósítóként, diplomataként, meginterjúvolt olyan háborús bűnösöket, mint Otto Skorzeny és Albert Speer, sőt, találkozott regénye szereplőjével, Karl Wolff tábornokkal is. 58 évesen azonban váratlanul agyvérzést kapott, melyből sosem épült fel teljesen, és három évvel később, 1993-ban meghalt. Családja és barátai meg vannak győződve róla, hogy a Szovjetunió végnapjaiban rizikós ügyekben nyomozó Szemjonov valakinek útban volt, és népszerű az az elmélet is, hogy éppen a karrierje elején oly sokat segítő KGB volt az.
A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.
