Erre a bulira, bizony, komoly késéssel érkeztem meg: annak idején, amikor az Eufória első évadja meghódította a nézőket, nem érkeztem belevetődni ebbe a beteg világba. Ezt csak azért mesélem el, mert ez a megkésettség most épp kapóra jön: egészen friss élményként nézhettem rá Sam Levinson rommá díjazott sorozatára, és el kell mondjam: a Covid miatt felfordult világ ide, értékrendi áthangolódások oda, az Eufória első évadjával épp olyan ütős első élményt ad ma is, mint két és fél évvel ezelőtti bemutatásakor.
Ugyan látom azt is, miért kap lábrázást az „unatkozó, gazdag, drogos tinik sirámaitól” – idézet egy valódi, a sorozat ellenlábasainak véleményét jól összefoglaló kommentből –, az Eufória minden túlfokozottságával együtt is megrázó és egyben szupermenő nézői élmény. A tinikor minden korban felfokozott állapotának örökös online léttel, közösségi médiával és a chatalkalmazásokon lógás bizarr némaságával súlyosbított hangulatait még úgy is nagyon átélhetően idézi meg a sorozat, hogy A megosztó hatásmechanizmusnak tehát én abszolút a drukkeri oldalán leledzek, ám még így sem kerül el az aggodalom a történet most megérkezett folytatása kapcsán: vajon kap-e irányt és alapot ez a sokféle öncélúság?
Amikor Rue-tól, Jules-tól és a többiektől elköszöntünk az első évad végén, még ’19 nyarán, mit sem sejtve arról a globális viharról, ami ránk vár, Jules éppen újabb vakmerő kalandra indult, és a (vélt?) elvesztését feldolgozni képtelen Rue épp újra lendületet vett a kábítószerek csúszdájának tetején, kukába dobva az előző hetek-hónapok erőfeszítéseit, hogy tiszta maradjon.
A második évad nyitóepizódjában egyértelművé válik, hogy milyen gyorsan teszi mindezt: a díler-pótbratyó Fez kocsijában ül – hogy miért, ki tudja – és épp egy üzletkötésre tartanak, ahol Rue újra kap egy brutális emlékeztetőt arról: aki dílerekkel lóg, az veszélyes ügyekbe keveredik – na, nem mintha ez kicsit is eltérítené önpusztítási hajlamától a lányt. Minderre ugyanakkor csak az epizód második harmadában kerül sor, az elsőben Fez és bizarr kisöccse, Ash történetét ismerjük meg, az általunk már csak ágyhoz szögezett nagymama fiatalkori viselt dolgain keresztül.
Kiderül, Fezco piti kispályás a nagyihoz képest, aki annak idején, ha úgy hozta a sors, rezzenéstelen arccal lőtt térden vagy vert agyon pajszerrel akárkit, aki keresztbe tett neki. Megtudjuk azt is, hogyan folytatódott az este Fez házában az előző évad végi cliffhanger után – spoiler nélkül annyit mondhatunk: meglehetősen erőszakosan. A gengszterfilmes egyszeregyet kissé porosan felmondó szakasz egyetlen érdemi szerepe, hogy tovább mélyíti abbéli meggyőződésünket, hogy a történet helyszínéül szolgáló kisváros sötétebb hely, mint az a Derry, amelyben Stephen King gyilokbohóca, Pennywise garázdálkodott.
Fez történetszálának ilyetén kifejtése, indoklása gyenge lábakon áll, az pedig, hogy a forgatókönyv ezt az alapjaiban eltörött karaktert a társaság egyetlen látszólag normális embere felé lökdösi, jó előre kételyekkel tölti el a nézőt. És Rue helyzete sem túl fényes: bár úgy tűnik, furcsa kapcsolata Jules-zal olyan erős, hogy a legfájdalmasabb csalódásokat is túléli, az évad újonnan érkező karaktere, Elliot képes még zavarosabbá tenni az eleve sem túl tiszta helyzetet.
Levinson brutálisnak ígérte a második évadot, és ehhez tartja is magát: akinek az első évad sok volt, az ennek neki se kezdjen, minthogy az egy percnyi filmidőre jutó testnedv, pénisz, mell, kábszi, vér és erőszak aránya meglehetősen megugrott az előző évadhoz képest, az alkotók itt-ott szinte a gore-horrorokkal flörtölnek. Az eddig is meglévő fantázia-pszichedelia szintén erősödött, és bár időnként egészen találóak ezek a képsorok – Kat jelenete, melyben saját önutálata a pozitivitás-fetisiszta és az önszeretet kötelességéről papoló influenszerekkel találkozik, konkrétan az új évad eddigi legjobb momentuma –, a legtöbbször fáradtnak érezzük ezeket, elvégre a drogos kábulat képeit sem lehet a végtelenségig variálni. Rév Marcell képei továbbra is egészen utánozhatatlanok, és a dialógok-monológok is megtartották az erejüket, ám a forgatókönyv eseményekkel kapcsolatos elemei egyelőre meglehetősen arányt tévesztettek.
Egyfelől – ezt emeli ki a legtöbb külföldi kritika is –
A pszichés zavarok, traumák, veszteségek és e részvétlen világ lélekölő működése által kiváltott empátiánk a második évadban egyelőre felvont szemöldökkel szemléli ezt az őrületet, érezzük: ezt már nem támasztja alá mindaz, amit eddig megtudtunk a karakterekről, új tudást pedig egyelőre nem kaptunk eleget – reméljük, ez még változik. Másfelől pedig Levinson forgatókönyve itt-ott egyszerűen logikátlan: nemcsak, hogy az egyes karakterek addigi tulajdonságaiból nem következik egyik-másik cselekedetük, de a személyiségről leválasztva, pusztán a tettet nézve is indokolatlan reakciók történnek. Ennek legszebb példája Fez támadása az első rész végén: nemcsak az nem indokolta tettét, amit eddig megtudtunk róla, az életéről, az óvatosságáról vagy épp áldozatáról, de az addigi eseményekhez képest hónapokkal elkésett, így okafogyott a támadás – és igen, azért fogalmazok ilyen ködösen, hogy ne spoilerezzem el a történteket.
Az alakítások ezzel együtt most is szenzációsak, a személyes kedvencem az a tény, hogy a szereplők jó része ténylegesen tininek néz ki, nem pedig húszas évei közepén járó felnőttnek – még ha ez egyébként felkavaró is, tekintve, hogy ami velük történik, az a legkevésbé sem tinédzsernek való. Zendaya ebben az évadban is bejelentkezik azokért a díjakért, amelyeket az első évadért megkapott, a zene, a képek is maradtak ugyanolyan kiválóak. De hogy a forgatókönyv is képes-e a továbbiakban felfejlődni ezekhez, azt egyelőre csak remélni lehet.
Az Eufória nálunk az HBO GO-n nézhető, egyelőre két epizóddal, a következő január 24-én érkezik, és utána hetente kapunk újat, amíg mind a nyolc epizód megérkezik. 24.hu: 7/10
