Vicces lesz, amikor ötven év múlva az emberek azt fogják mondani, hogy a Beatles azért oszlott fel, mert Yoko Ono ott ült egy erősítőn
– mondta Paul McCartney alig több mint ötven évvel ezelőtt, 1969 januárjában, és ma is az egyik legelterjedtebb vélt indok az, hogy John Lennon japán barátnője, majd felesége verte szét a Beatles zenekart. Igaz, a feloszlás ötvenedik évfordulóján már Yoko is csak az egyik volt a sajtó-visszaemlékezésekben a szétváláshoz vezető okok közül, de Peter Jackson csaknem nyolcórás dokumentumfilm-sorozatából most végre kiderülhetett, Yoko Ono szerepe még annál is kisebb volt a feloszlásban, mint azt eddig gondolta a szakirodalom.
Ez csak az egyik a számos felfedezés közül, amellyel a Magyarországon még nem működő Disney+-on látható, The Beatles: Get Back című, háromrészes sorozat szolgál, de a legfontosabb talán az, hogy a közhiedelemmel ellentétben közel sem volt olyan rossz a Beatles-tagok viszonya a feloszlás előtti utolsó évben, mint azt sokan hitték. Az, hogy ez a közvélekedés egyáltalán kialakulhatott, nem kis mértékben a Let It Be című, 1970-es dokumentumfilm eredménye: Michael Lindsay-Hogg filmje nem sokkal a feloszlás után készült, és többek között bemutatta McCartney és George Harrison egyik vitáját a Let It Be album felvétele közben, azóta pedig eldöntött tény, hogy a Beatles utolsó éve konfliktusokról, belharcokról és sértődésekről szólt. Amikor pedig kiderült, hogy Peter Jackson a fennmaradt terjedelmes nyersanyagból új sorozatot készít, félő volt, legendák ugranak egymás torkának órákon keresztül.
Ehhez képest pedig mit látunk? Néhány feszült, alkotói válságról tanúskodó jelenetet, és a kezdeti tanácstalanságot leszámítva jókedvűen viccelődő, a közös zenélést láthatóan élvező, a problémáikat értelmes emberek módjára megbeszélő zenészeket, családtagokat, segítőket. Az is fontos lehet, hogy sokakat összezavart, a filmben megörökített munka eredményeként született Let It Be album volt a Beatles utolsó lemeze, pedig még előtte megjelent 1969 őszén az Abbey Road is, amit ugyanezek a tagok hoztak össze a filmen megörökített, gyászosnak bélyegzett Let It Be-sessionök után. Sok érdeme van a Get Backnek, de a legfontosabb következménye talán az lesz a film bemutatásának, hogy az együttes feloszlása kicsit más színt kap.
1969 elején a Beatles nincs könnyű helyzetben: miután egymás után jelentette meg az úttörő jelentőségű albumait – a populáris zene történetében egyaránt mérföldkőnek számító Rubber Soul, Revolver, Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band lemezeket, illetve a pár hónappal azelőtt megjelent Fehér Albumot –, egyre kevésbé volt reális az elvárás, hogy a zenekar újra és újra akkorát dobjon, amellyel lekörözi a teljes mezőnyt. Egyre több új és friss zenekar tűnt fel különféle műfajokban, és már messze nem minden a Beatlesről szólt, mint négy-öt évvel azelőtt. Miután pedig az együttes 1966 vége óta nem is turnézott, egyre kevesebb időt töltöttek együtt, ami csak elősegítette azt a természetes folyamatot, mely annyi más zenekarban is lezajlott:
A Beatles úgy próbált előremenekülni, hogy a korábbi, nagyon komoly stúdiós utómunkálatokkal készülő albumokkal ellentétben visszatért volna egy nyersebb, élő rock and roll hangzáshoz, és élőben vette volna fel a soron következő lemezét egy tévéműsor keretében.
Ehhez kezdik a folyamatot a Twickenham stúdióban: egy fűtetlen, barátságtalan, a célra teljesen alkalmatlan hodályban, ahol gyorsan kiderül, sem a tagok bioritmusához nem passzol a munkarend, sem a közös munkának nem kedvez az egész helyzet, ahogy tévékamerák rögzítik minden egyes lépésüket. Michael Lindsay-Hogg stábja ugyanis ezt teszi, sőt, ahová a kamerák nem érnek el, oda titokban mikrofonokat telepítenek. Ilyen körülmények között kellene új számokat írni, de a munka nem halad, McCartney-n kívül senki sem elkötelezett igazán a cél iránt, és ez végül a magát elnyomva érző Harrison kilépésében csúcsosodik ki. A gitáros végül több tárgyalás után visszatér, közben végre Lennon és McCartney is leülnek beszélni egyet (a virágok közé rejtett mikrofonnak hála, ezt mi is hallhatjuk), a tévéműsor ötletét dobják, és otthagyják a Twickenham Studiost is. Helyette saját lemezcégük, az Apple stúdiójában folytatják tovább, már sokkal jobb hangulatban, és ott jön az ötlet is, hogy a London belvárosában lévő épület tetején koncertezzenek (kiegészülve a billentyűs Billy Prestonnal). Így sikerül megírni és felvenni egy lemeznyi új dalt (köztük olyan klasszikusokat, mint a Get Back, a Let It Be vagy a Don’t Let Me Down), melyekből aztán album ugyan csak másfél évvel később jelenik meg, de ez már egy másik történet.
Ezt a folyamatot mutatja be Jackson három, igen hosszú részben, elképesztően jó minőségben: az eredetileg 35 mm-es filmre rögzített, szemcsés felvételt tényleg úgy sikerült feljavítani, hogy azt is elhinnénk, ma készültek. Hasonlóan a hang is elsőrangú, amikor pedig csak hangfelvétel született, ahhoz Jackson annyira odaillő képsorokat választott, hogy sokszor nem is látható, tényleg épp azt mondják-e a szereplők. Itt kell elmondani, hogy Jackson előző műve a restaurált, újraszínezett, első világháborús felvételekből készült Akik már nem öregszenek volt, amely részben hasonló jellegű kihívásnak számított.
Csakhogy az a film alig 100 perces, a Get Back viszont annál hosszabb, olyannyira, hogy ezért elejétől-végig tényleg csak az igazi Beatles-rajongóknak ajánlható. Pedig az tényleg mindenki számára érdekes, hogyan írtak számot minden idők legnagyobb zenekarának túlzás nélkül legendás tagjai, hogyan viselkedtek egymással, és miképp kezelték a rájuk helyezett nyomást. Látható, hogy kezdetben négyük közül már csak McCartney hisz igazán a projektben, ő próbálja összetartani az együttest. Ringo is jelen van ugyan, de inkább csak kötelességszerűen, Harrison viszont láthatóan frusztrált, majd faképnél is hagyja a többieket. De a legfeltűnőbb Lennon érdektelensége: ő tényleg nyilvánvalóan unatkozik, folyton elkésik, és a motiválatlanság szobrát róla lehetne megmintázni. Arról nem is beszélve, hogy egy lépést nem tesz Yoko nélkül: bár időnként a többiek barátnői/feleségei is felbukkannak a stúdióban, Yoko tényleg kirobbanthatatlan. Ami leginkább azt mutatja, Lennon már sokkal elkötelezettebb az ő irányában, mint az együttes felé.
Ugyanakkor egy ilyen alkalommal, amikor a szokás szerint késő Lennonra vár a zenekar, McCartney unalmában kitalálja a későbbi Get Back dallamát, és ezt látni tényleg egy kisebb csoda. Mint ahogy az is, hogyan fordulhatott elő, hogy a Beatlesnek fogalma sem volt, mibe vágott bele: itt látszik igazán, mennyire hiányzott az 1967-ben meghalt menedzser, Brian Epstein, aki annak idején az összes vitás kérdésben dönteni tudott. Itt viszont teljes anarchia van: a folyton szivarozó Lindsay-Hogg, aki pontosan úgy fest, mint egy Wodehouse-regényből kilépett figura, a privilegizált, arisztokrata siheder karikatúrája, aki legalább ötször próbálja meggyőzni a Beatlest arról, hogy Líbiában vegyék fel a lemezt „kétezer arab előtt” egy római amfiteátrumban. A számos sebből vérző ötletet hiába dobják vissza, a rendező újra és újra megpróbálja, a zenekarnak pedig hetekre és Harrison kilépésére van szüksége, hogy végre összekapja magát, és kitalálja, mit is akar csinálni.
A már említett, titkos mikrofonnak köszönhetően hallhatjuk, ahogy Lennon és McCartney tisztázzák a problémáikat, és aztán lassacskán zakatolni kezd a gépezet: addigra ugyan már csak névleg működött a Lennon-McCartney páros, hiszen már külön írták a dalaikat, itt az Apple stúdióban többször is újra látszik a kettejük közötti kémia. Láthatjuk aztán munka közben a nem kevésbé legendás producert, a mindig visszafogottan elegáns George Martint; a zenekar mindenesét, Mal Evanst, amint gyermeki örömmel az arcán beszáll kalapácson játszani a Maxwell’s Silver Hammerbe; vagy az, ahogy a tagok időnként felolvassák egymásnak a bulvárlapok róluk szóló cikkeit. Láthatjuk, hogyan lesznek az eleinte érdektelennek tűnő daltöredékekből a sorozat harmadik részére kész Beatles-dalok.
És persze ott van a harmadik részben teljes egészében bemutatott illegális tetőkoncert (a másik producer, Glyn Johns és az ezúttal jó irányba induló Lindsay-Hogg ötlete volt): a fiúk valóban élvezik, hogy újra együtt játszhatnak, és közben láthatjuk a környékbeliek reakcióit, no meg a rendkívül udvarias, de legalább annyira szerencsétlen rendőröket, akik próbálnak véget vetni a bulinak. Szívmelengető látni, hogy távolról sincs generációs szakadék a londoniak között: jóval többen örülnek a spontán koncertnek az idősebbek közül is, mint akik nem.
Jacksonnak és csapatának négy évébe került, hogy a rendelkezésükre álló, iszonyatos mennyiségű nyersanyagból megcsinálják a Get Backet. Tény, hogy ebben a mennyiségben ez a nézők többségének tömény, de mégis jobb, hogy Jackson végül sorozatot csinált az eredetileg tervezett két és fél órás film helyett. Így rengeteg apróság szúrhat szemet, nem is csak a Beatlesről, egyáltalán arról, hogyan is éltek, miről beszéltek, hogyan öltöztek az emberek 1969-ben Londonban, ráadásul mindezt lefegyverző természetességgel. Mondhatnánk, hogy egy remekmű létrejötte nem feltétlenül izgalmas, hiszen ki akarná nyolc órán keresztül nézni, hogyan írja Shakespeare a Hamletet, de a Get Back valamit mégis felvillant abból, milyen jó emberközeli világsztárokat nézni, ahogy klasszikusokat szenvednek ki magukból. Bár a Let It Be film pont a Beatles szétesésével volt egyenlő, a Get Back sokkal inkább az alkotás diadala, és arról szól, hogyan léphet túl egy zenekar a nehézségeken. És ezen az sem változtat semmit, hogy egy évvel később a Beatles aztán már tényleg feloszlott.
The Beatles: Get Back, 3 epizód, összesen 468 perc, 2021, Disney+.
