A nemzetközi sikert elérő tévésorozatok történetének első évtizedéből érthetően hiányoztak a keleti blokk produkciói: a létező szocializmus országaiban a televízió sokáig luxuscikk volt, és maguk az állami kézben lévő televíziós csatornák sem tudtak versenyezni a hozzájuk képest vagyonokból gazdálkodó angolszász tévékkel. A hatvanas évek közepére azonban már egyre komolyabb elvárást támasztott a nyugati sorozatokba is belekóstoló közönség, és lassacskán megjelentek a saját tévésorozatok a vasfüggönytől keletre is.
Abban, hogy a régió éllovasai a lengyelek voltak, igazából semmi meglepő nincs, ha tudjuk, a hatvanas években az ország filmművészete is reneszánszát élte, és náluk sikerült ezt a lendületet leghamarabb a kis képernyőre is átültetni. Ekkor ugye már olyan rendezők dolgoztak, mint Andrzej Wajda, a gyorsan külföldre távozó Roman Polański vagy Jerzy Skolimowski, a második vonal pedig a televíziónak dolgozva alkotott minőségi filmeket, így a később a mozikban is bizonyító Jerzy Antczak, Jerzy Hoffman vagy Janusz Majewski. Eközben már egy évtizede nagy sikerrel működött a Tévészínház címen futó sorozat, melynek keretében színházi előadásokat sugároztak, évi negyven bemutatóval.
Az első lengyel sorozatok vígjátékok és szappanoperák voltak, amelyek nem a nemzetközi forgalmazás igényével készültek, ám aztán jöttek a háborús sorozatok. Ez a sikerszéria is a tévészínházban kezdődött: itt tűzték műsorra 1965-ban a Stawka większa niż życie (Az életnél is nagyobb a tét) című hatrészes háborús drámasorozatot, de a minden elvárást túlszárnyaló sikert látva az illetékesek úgy döntöttek, ezt érdemes rendes játékfilm-sorozatként megcsinálni. Ez lett a nálunk Kockázat címmel ismert sorozat, melyet azonban időben megelőzött egy másik nagy sikerű háborús filmsorozat, a Czterej pancerni i pies (A négy páncélos és a kutya).
A négy páncélos és a kutya így nem szabadította fel Varsót
A Janusz Przymanowski regényéből készült sorozat a korabeli ifjúsági kalandfilmek szellemében fogant, azaz könnyedebb hangvételben próbálta ábrázolni a Lengyelországot különösen súlyosan érintő második világháborút. A főhősök a szovjet hadsereg oldalán harcoló, Rudynak becézett T-34-es tank lengyel katonái (és persze az egyikük német juhászkutyája, Gömböc), amely normális esetben igen kényelmetlen kérdéseket vetett volna fel. A szovjet megszállás alatt álló Lengyelországban viszont nem volt szabad beszélni a Lengyelországot felosztó Molotov-Ribbentrop paktumról, sem a katyni tömeggyilkosságról, és egyáltalán arról, hogy lengyel szemszögből a Szovjetunió nemigen volt pozitívabb szereplő a náci Németországnál.
A négy páncélos és a kutya ezeket a kérdéseket elegánsan megkerülte (a tank vezetője például grúz volt, a szovjet-lengyel barátság jegyében), igyekezett a nyilvánvaló propaganda-jelleget valamelyest tompítani, de a sorozat emellett meglehetős szabadsággal ábrázolta a történelmet, sokkal inkább mese volt ez, mint valódi háborús dráma.
amikor is a lengyel Honi Hadsereg abban a hiszemben kelt fel a német megszállók ellen, hogy a már a Visztula túlpartján toporgó szovjetek majd segítenek legyőzni a közös ellenséget, de nem így történt. Sztálinnak fontosabb volt, hogy ne kelljen egy erős, független Lengyelországgal számolnia, így hagyták leverni a felkelést, amely több mint 200 ezer áldozattal és Varsó lerombolásával járt.
A sorozat azonban ezzel együtt is rendkívüli népszerűségre tett szert, nem utolsósorban azért, mert a lengyelek belefáradtak, hogy folyamatosan áldozatokként és tragikus hősökként ábrázolták őket a háborús filmekben, jó volt egyszer azt látni, hogy ők a győztesek. A négy páncélos és a kutya ráadásul a lehetőségekhez képest komoly anyagi ráfordítással készült, részt vett benne a hadsereg is (eleve a regény is a Lengyel Néphadsereg hagyományairól szóló, fiataloknak szóló könyv megírására meghirdetett pályázatra készült), az első évad 1966-os bemutatása után ezért Przymanowski nem tehette meg, hogy nem ír folytatást hozzá, így készült hozzá még két évad is.
A négy páncélos és a kutya természetesen ideológiai szempontból is alkalmas volt rá, hogy külföldön is megfussa a maga köreit, így ez lett az első, szocialista országbeli sorozat, amit bemutattak a baráti országok tévéi, beleértve természetesen a magyart is. Janek, Grigorij, Gustlik és Olgierd (utóbbit később Tomek váltotta) nálunk is őrült népszerűek lettek, elsősorban a gyerekek körében, nem beszélve Gömböcről, bár ahogy arra később lengyel újságírók rámutattak, némiképp ironikus, hogy pont egy német juhászkutya a németek elleni harc hőse és az ország kedvence.
Kloss, aki a hős iránti vágyakozásból született
A korszellem azonban már nem a kollektívát díjazta elsősorban, hanem a magányos szuperhősök ideje volt ez: James Bond, Simon Templar és társaik uralták a világ képernyőit, ideje volt hát a népi demokrácia saját szuperhősének. Ekkor lépett színre Hans Kloss, a fentebb említett Kockázat főhőse.
„Az elmúlt húsz év irodalmában és filmjeinkben, egészen a második világháborúig visszamenőleg, a vesztes típus volt az uralkodó. A vereség, a hiábavaló halál, a kudarcra ítélt hőstettek témája ismétlődött. Kloss a hős iránti vágyakozásból született, aki legyőzi ellenfelét, aki fölöttünk áll ésszel, bátorsággal, ügyességgel és a bukást nem tűrő erővel” – mondta Kloss születéséről a sorozat rendezője, Janusz Morgenstern. Kloss alakját Andrzej Szypulski és Zbigniew Safjan, két televíziós forgatókönyvíró szülte meg, akik Andrzej Zbych álnéven jegyezték a sztorit. A színházi siker után 1968 őszén kezdte sugározni a lengyel televízió a rendes sorozatot, tizennyolc epizódon keresztül, ezeket Morgenstern és Andrzej Konic rendezték felváltva. A Kockázat főhőse egy Stanisław Kolicki nevű lengyel kém, aki a szovjetek ügynökeként beépül a német elhárításba, felhasználva egy Hans Kloss nevű tiszt személyazonosságát, akire megszólalásig hasonlít. A J-23-as ügynök (aki természetesen fiktív személyiség volt, alakját az írók elmondásuk szerint a megszállás idejének történetei alapján gyúrták össze) tehát
Kloss szerepét Stanisław Mikulski alakította, annak ellenére, hogy a forgatáskor már 38 éves elmúlt, miközben Kolicki a forgatókönyv szerint mindössze 22 éves volt a történet kezdetén. Állítólag azért esett rá a rendezők választása, mert rajta állt a legjobban a német egyenruha, mindenesetre Mikulski akkora sztár lett Klossként, amekkora csak lehetett valaki a szocialista viszonyok között. Egyből a legnépszerűbb színészek egyike lett, de a siker azzal is járt, hogy örök életére Kloss kapitány maradt:
Ebben az országban mindenki ismerte az arcom. Úgy értem, akkor azt hittem, hogy az enyém, mert kiderült, hogy Kloss kapitány arca volt. Kimentem az utcára – tömeg vett körül. Nyaralni mentem – tömeg vett körül. Odáig fajult a dolog, hogy a barátaim, amikor el akartak intézni valamit, például hogy kiutaljanak nekik egy lakást vagy vegyenek egy mosógépet, megkértek, hogy menjek velük: »Nem kell mondanod semmit, csak jelenj meg velem ott«. Kabalafigura lett belőlem
– emlékezett vissza Mikulski négy évtizeddel később.
A Kockázatot nem műteremben, hanem rendre külső helyszíneken forgatták – elsősorban Wroclawban, Lódzban és Olsztynban –, impozáns díszletekkel, mintegy hétszáz szereplőt és még több statisztát mozgattak meg. Morgenstern személyében pedig egy rendkívül jó szakember került a rendezői székbe: ő korábban Wajda mellett segédrendezőként dolgozhatott olyan klasszikusokban, mint a Hamu és gyémánt, és leginkább őt (illetve rendező társát, Andrzej Konicot) dicséri, hogy ilyen minőségű produkció lett a Kockázat.
Kloss kapitány Budapesten
A sorozat népszerűsége természetesen nem állt meg a határnál, ez is végigsöpört a keleti blokkon: Csehszlovákiában csaknem olyan sikeres lett, mint odahaza, és Magyarország sem maradhatott ki. Nálunk 1969 októberében tűzte műsorra az MTV a sorozatot, de Mikulski előtte már részt vett egy PR-körúton, Kloss pedig gyorsan itthon is a legnépszerűbb tévéhősök közé került, Simon Templar, a Tenkes kapitánya és a többiek mellé. Rengetegszer járt Magyarországon is, 1970-ben pedig a zsúfolásig telt Népstadionban is pályára lépett a Színészek és Újságírók Rangadóján, a színészek csapatában. Ő úgy emlékezett vissza, nyitott tetejű autóban vitték körbe a stadionban, miközben az ülés mögött rejtőző szinkronhangja, Bitskey Tibor tolmácsolta szavait a mikrofonban, végül pedig Kádár János mellé is felinvitálták a díszpáholyba.
Csak a magyar színészek álltak savanyú arckifejezéssel. Aztán az egyikül elmagyarázta nekem: »Az elmúlt három hónapban többet írtak rólad, mint rólunk öt év alatt«
– mesélte évtizedekkel később Mikulski. Később derült csak ki, hogy készült forgatókönyv egy részben Magyarországon játszódó Kockázat-epizódhoz is, Keleti pályaudvar címmel, de ez végül valamiért kimaradt a sorozatból. Mikulski egyébként szerepelt még magyar filmben is (Bán Róbert: A gyilkos a házban van).
Mindeközben nekünk is volt már szocialista hősünk, Bors Máté személyében, de igazán Az egy óra múlva itt vagyok főhőse, Láng Vince volt az, akit már bevallottan Kloss figurája ihletett. Ám mindkettőre igaz volt, amit az Egy óra múlva itt vagyok forgatókönyvírója, Pintér József mondott: „Valamennyi szocialista ország megcsinálta a maga kalandos háborús filmsorozatát, elég, ha a Kloss kapitányt említem. Magyarországon, sajnos, csekély volt a fegyveres ellenállás, így nekünk másképpen kellett ehhez hozzáfognunk. Már hangvételében is különböznie kellett a többitől.” Ennek megfelelően mindkét sorozat maradt a könnyedebb, humorosabb, kalandfilmes hangvételnél, a háborús drámát pedig meghagyták a filmeseknek.
Gyászszünet a parlamentben
Kloss kapitány szuperhős jellege abban is megmutatkozott, hogy jelenléte korántsem csak a Kockázat tévésorozatra, illetve az azt megelőző tévészínházas változatra korlátozódott. Könyvben és képregényben is hódított, sőt, 2012-ben bemutatták a Hans Kloss. Stawka wieksza niz smierc (Hans Kloss: A halálnál is nagyobb a tét) című filmet, melyben Mikulski is visszatért, és az idős Klosst játszotta, a fiatalt pedig a később a Hidegháborúban is látott Tomasz Kot, míg a fő ellenség, Brunner SS-Sturmbannführer szerepében is visszatért az idős Emil Karewicz. A Patryk Vega rendezte film azonban nagyot bukott, és az év legrosszabb lengyel filmjeként hivatkoztak rá a kritikusok. Bár a hetvenes évek elején szó volt még egy rendes, sorozatos folytatásról is, az nem valósult meg végül, de mégis elmondhatjuk, hogy valódi Kloss-univerzum jött létre a sorozat körül. (Bár A tavasz tizenhét pillanata című szovjet sorozat Stirlitze ugyancsak nagyon hasonló karakter volt.)
Janusz Morgenstern – aki a tévénél szigorúbb cenzúra alatt álló moziban nem forgathatott a lengyel ellenállásról – a siker hatására szentelhetett még két sorozatot a német megszállás elleni harc hőseinek (mindkettőt bemutatták nálunk is): Kolumbuszok címmel a polgári (értsd: nem szovjetbarát) ellenállásnak állított emléket, ám ezért cserébe kellett egy sorozatot készítenie a kommunista ellenállókról is, Lengyel utak címmel. Morgenstern az utóbbinál úgy lázadt, hogy a cenzorok tudta nélkül az utolsó részben eltette láb alól a főszereplőket, nehogy egy hazug folytatást kelljen készítenie az 1945 utáni időkről. Ez persze komoly vitákat váltott ki, hiszen a Lengyel utak a Kockázathoz hasonlóan nagyszabású sorozat volt, mely egy korabeli magyar beszámoló szerint esténként 22 millió lengyelt ültetett a tévé elé. Azonban mind a Kolumbuszok, mind pedig a Lengyel utak is a hétköznapi emberekre koncentrált a szuperhősök helyett, ezért egyiknek sem lehetett a Kockázathoz mérhető kultusza és nemzetközi népszerűsége.
Működik egy rendszeresen frissülő rajongói honlap, a lengyel közbeszédbe átment idézeteket és a számtalan filmes utalást pedig hosszú lista gyűjti. Janusz Morgenstern tíz éve halt meg, 88 éves korában, és ugyancsak 2011-ben hunyt el a két forgatókönyvíró, Andrzej Szypulski és Zbigniew Safran is. Stanisław Mikulski három évvel később követte őket, a tiszteletére a lengyel parlament üléstermében egyperces gyászszünetet tartottak.
A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.
