Kezdjük két állítással a közelmúltból! Az elsőt Olga Tokarczuk, 2019 irodalmi Nobel-díjasa mondta, mikor Oslóban átvette az elismerést. „A 21. század uralkodó műfaja már a sorozat” – hirdette. Vagyis szerinte ma nem a regény és nem a mozis nagyjátékfilm izgatja a legnagyobb tömegek fantáziáját, elsősorban nem azokhoz fordulunk szórakozásért, azért, hogy felfedezzük a világot, és ráismerjünk saját magunkra. Ha igazat adunk Tokarczuknak, a tévében és (egyre inkább) streamingoldalakon sugárzott sorozatoknak ma nagyobb a jelentősége és hatalma, mint korábban bármikor.
Ezt felismerték azok is, akik máshonnan, a politika oldaláról igyekeznek megragadni a társadalmi képzeletet. Békés Márton, a Terror Háza kutatási igazgatója Orbán Viktor kormányának döntéseit, értékválasztásait magyarázandó jelentette ki interjúnkban, hogy szükség van a folyamatos ideológiai harcviselésre, a „konzervatív forradalomra”, „például azért, hogy a család fontos közösségmegtartó erő maradjon. Egészen más családkép jön velem szembe a Netflix sorozataiból, mint amit rögzít az Alaptörvény” – így Békés.
Mit állítanak a többnyire az Egyesült Államokból vagy amerikai közvetítéssel – amerikai csatornákon, streamingoldalakon – érkező sorozatok a társadalomról, amelyben élünk, és az identitásokról, amelyeket a magunkénak vallunk? Egyáltalán melyek manapság a mértékadó sorozatok? Mi az, ami „fontosnak” számít a sorozatdömpingben? Milyen piaci logikáknak kell megfelelniük ezeknek a kulturális termékeknek amellett, hogy a nyugati, fejlett társadalmak konfliktusait is tükrözik?
E kérdések megválaszolásához Zsolnai Györgyöt, a Szépirodalmi Figyelő munkatársát hívtuk segítségül, akinek tavaly jelent meg a Spoiler – Esszék a minőségi sorozatok világáról című esszékötete.
Emlékszünk-e három év múlva a Squid Game-re?
Olga Tokarczukhoz csatlakozva Zsolnai is a sorozatok növekvő jelentőségét emeli ki, ugyanis azok szerinte ötvözik magukban a regény összetettségét, terjedelmi kötetlenségét és a film látványbéli eszközgazdagságát. Odáig is elmegy, hogy a sorozatokat a „narratív evolúció következő lépcsőfokának” nevezi, ami jóformán a befogadók más médiumokkal szemben támasztott elvárásait is átalakítja: a jelen olvasói gyakran már a sorozatnézés során megszerzett befogadási tapasztalataikkal közelítenek egy-egy regényhez is.
E sorozatok közül azonban nehéz kiválasztani azokat, amelyekre évek múlva is emlékezni fogunk. Nemcsak, mert a kánonok kialakulásához idő kell, hanem azért is, mert több évadon át futó sorozatokról átfogó véleményt csak a befejezés után lehet alkotni, nem az egyes szezonok közben. „Már az is problémás, miként lehet megítélni egy olyan sorozatot, ami még nem ért véget, újabb évadok várhatók belőle. A sorozatkritika és a közönség, illetve a kritikusok kánonja persze jóval szabadabb ennél, a formátum nem is ad nagyon lehetőséget az ítélet visszatartására, hiszen egy sorozat akár évtizedekig is eltarthat, és a közönség és a kritika kanonizál már azzal is, hogy folyamatos érdeklődésével életben tart egy szériát. De ettől még nem lesz egy sorozat kanonikus értelemben fontos” – mondja Zsolnai.
Gyakran nem is komplett szériákról, hanem pilotokról, évadokról születnek kritikák, amelyek elsősorban benyomásokat hivatottak rögzíteni. A teljes sorozatokra vonatkozó reflexiók, értelmezések viszonylag ritkák, talán pont azért, mert egy sorozat a lezárultával hirtelen érdektelenné válik tartalomfogyasztási szempontból, mind a nézők nagy csoportja, mind a sorozatgyárosok szemszögéből.
A Spoiler szerzője szerint az egy-egy évadról szóló sorozatkritikák érthető igényével szemben a sorozatoknak időt kellene hagynunk. Érthető, hogy az egyre inkább dömpingszerű sorozatpremierek közül azokat emeljük ki, amelyek körül aktuálisan a legnagyobb a felhajtás. „Könnyű például egy sorozatot a témaválasztása miatt fontosnak tartani, de ez nem az adott sorozat minőségéről, kanonikusságáról mond el valamit, hanem sokkal inkább a streamingszolgáltatók social listening képességeiről” – hívja fel a figyelmet Zsolnai, hogy
Hogy hosszabb időtávban mi számít fontos sorozatnak, azt legutóbb a BBC reprezentatívnak szánt toplistája mutatta meg. A brit közszolgálati csatorna 43 országból kért fel 216 televíziós szakértőt – kritikusokat, újságírókat, egyetemi oktatókat és iparági szereplőket –, hogy rangsorolják a 2000 óta készült, tíz kedvenc sorozatukat. Ezeket összesítve alakult ki a százas mezőny, amelynek élén David Simon 2002 és 2008 között futott, Drót című sorozata áll. Az ötös élbolyban a Mad Men – Reklámőrültek, a Breaking Bad – Totál szívás, a Fleabag és a Trónok harca kapott még helyet (a teljes lista itt böngészhető). Ezek már lezárult sorozatok, közülük viszont nem egy csak mostanában ért véget, és a teljes listán olyanok is szerepelnek, amelyeknek várható még folytatása.
Mindez Zsolnai szerint jól mutatja, mennyire nehezen tudják egyelőre eldönteni a sorozatok kánonját alakító szakértők, hogy mi számít egyáltalán értékelhető, egységes műegésznek ebben a formátumban. Ő csak két példát emelt ki a BBC listájából. „A német Babylon Berlin jelenleg is fut, várható a folytatása, ám egyelőre Volker Bruch regényfolyamából csak két kötetet dolgozott fel. Korántsem biztos, hogy az évek múlva lezáruló sorozat – feltéve, hogy a legtöbb Bruch-regényt feldolgozzák a készítők –, összességében méltó lesz arra, hogy a BBC 100-as listáján a 75. helyet megkapja, még ha az első három évad esetleg látványosra is sikerült. Ezzel szemben a negyedik helyre behozott Fleabag, bár csak 2019-ben ért véget, ha nem is ilyen előkelő helyen, de egészen biztosan megfér majd évekkel később is a BBC listáján, hiszen egészen új színt, beszédmódot, narratív megoldásokat hozott magával Phoebe Waller-Bridge produkciója” – véli Zsolnai. A kánonzavart szerinte tetézi, hogy a sorozatra elsősorban olyan formátumként tekintünk, amelyben zsánerek, témák és műfajok sokasága található meg, így akarva-akaratlan egymás mellé tud kerülni a listákon könnyed sitcom és fajsúlyos drámasorozat is.
A BBC listájára került sorozatoknak szinte mind megvolt a maguk nagy pillanata, amikor a csapból is folytak, rengetegen beszéltek róluk. Ám ha egy sorozat ilyen kiemelt helyzetbe kerül, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy igazán nagyszerű lenne. Zsolnai György szerint – véleményét mi is osztjuk – az elmúlt hetek legforróbb beszédtémájának számító koreai Netflix-sorozat, a Squid Game sem a minőségének köszönheti a népszerűségét.
A Squid Game körüli hype-ot az táplálja, hogy a »battle royale« típusú megközelítést, a valóságshow elemeit és a szociális feszültségeket egyszerre emeli be egy sorozatba. Nem újítja meg a formátumot, de alkalmas arra, hogy beszédtémává váljon, mivel egyszerre sokféle, akárcsak a Trónok harca volt. A nézők ki vannak éhezve arra, hogy olyan sorozatokkal találkozzanak, amelyekhez nemcsak kapcsolódni tudnak, hanem amelyeket ki is tudnak beszélni ismerőseikkel vagy a közösségi médiában szinte bárkivel. Kevés ilyen sorozat van, és számomra kétséges, hogy a Squid Game mennyi ideig marad a felszínen, és akár három év múlva emlékezni fogunk-e rá, ha nem lesz akkor is folytatása.
Egy-egy sorozat gyors felemelkedése éppen arra világít rá, hogy a nézők továbbra is vágynak a viszonyítási alapot és beszédtémát jelentő sorozatokra, amelyekből az új sorozatok hatalmas mennyisége miatt egyre kevesebb van. „A sorozatdömping éppen a nagy történetet, a big storyt vette el a nézőktől, a közösségi élményt, hogy van egy olyan vonatkoztatási rendszer, amihez tudok vagy nem tudok kapcsolódni, de mindenképp tisztában vagyok a létezésével. Ma annyi a sorozat, hogy abban szó szerint elveszik a néző, elszigeteli magát egy-egy széria végigdarálásával. Pedig természetes kulturális igényünk, hogy megbeszéljük ismerőseinkkel, mit gondolnak azokról a felvetésekről, megoldásokról, amikkel egy sorozat megnézése során találkozunk.”
Zsolnai szerint a túltermelés eredménye, hogy a művészi megformálás egyre kevésbé fontos a sorozatgyárak világában, ami meglátszik a karakterek kidolgozottságán és bonyolultságán is. A mennyiség fontosabbá vált, mint a minőség; a sorozatok elsősorban nem műalkotásként, hanem kulturális termékként működnek.
A Mad Mennek ma esélye sem lenne
Ezzel pedig máris egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, milyen társadalmi elvárásokhoz, normákhoz kell idomulnia a sorozatoknak. Zsolnai szerint a sorozatgyártók kezét jobban megköti az aktuális szórakoztatóipari elvárások rendszere, mint például egy regényíróét. „Egy sorozatot a showrunneren kívül számos staff writer ír, akiknek sokszor a marketing és a politikai korrektség szempontjait is figyelembe kell venniük. Egy regényírónak jó esetben egyelőre nem kell azzal számolnia, hogy utólag jeleneteket, párbeszédeket kell kitörölnie frissen megjelent regényéből, mert harsány visszajelzéseket kapott az olvasóktól.”
Az „eltörléskultúra” működésére Zsolnai két példát említ: a Kártyavárból a szexuális zaklatási ügyei miatt kiírt Kevin Spacey esetét, illetve a 13 okom volt első évadából a megjelenés után évekkel később kiszedett kádas öngyilkossági jelenetet, amit túlságosan véresnek bélyegeztek.
Ezek a változtatások mindenképp megtörik a sorozat mint alkotás művészi egységét, viszont ráirányítják a figyelmet, hogy a létrejövő sorozatterméknek elsősorban problémamentesnek és eladhatónak kell lennie, ami jelentősen behatárolja a mostanában megjelenő címek kísérletező kedvét. A piaci logika miatt a sorozatgyártók olyan témákhoz nyúlnak, amelyek megfelelnek a nézői elvárásoknak, nem mennek szembe azokkal, mert az túlságosan kockázatos lenne az üzleti modell szempontjából. „Biztosra kell menniük, különben egy rossz címmel lépéshátrányba is kerülhetnek a riválisaikkal szemben.”
Zsolnai György szerint a kockázatkerülés meglátszik azon is, milyen műfajokban mozognak a sorozatok, és alkotóik hova nyúlnak adaptációs forrásért. Nemcsak a mozifilmek között, hanem a sorozatos mezőnyben is egyre több a képregényen alapuló széria, így a Watchmen, a Riverdale vagy a Boys. Ugyanígy a digitális világhoz kapcsolódó disztópiák is népszerűek, amelyek előtt a Fekete tükör nyitotta meg az ajtót. Egyre több cím foglalkozik valamilyen módon a mindennapos félelmeinkkel, többek között a technológiai fejlődés vagy a környezetváltozás negatív hatásaival – Zsolnai a Westworldöt és a családi sci-finek szánt Lost in Space újrafeldolgozást, az újabb címek közül a Clickbaitet, a francia Osmosist és a mexikói Control Z-t említi példaként. Mint mondja, drámai vonalon is egyre több olyan cím jelenik meg a sorozatok piacán, amelyeket korábban inkább moziban képzeltünk volna el, de a sorozatformátum kellő terjedelmet biztosít az alapos kidolgozáshoz, gyakran egy-egy regényadaptáció esetében. Ezt példázza a Tudhattad volna és a Hatalmas kis hazugságok.
Azt, hogy korábban sokkal kockázatvállalóbbak voltak a sorozatgyártók, a szakíró a Mad Men példájával támasztja alá. A BBC listájának második helyén szereplő, 2007 és 2015 között futott sorozat egyetlen évtizeden keresztül kíséri végig egy reklámügynökség kreatívigazgatójának küzdelmét saját identitásának megélésében egy olyan korban, a hatvanas években, amely mindent felforgat, amit a főhős addig biztosnak hitt és amire zavaros életét építette.
A 2020-as években szinte lehetetlen lenne ilyen sorozatot készíteni. A gyártók nem vállalhatják fel azt a kockázatot, hogy olyan identitáskérdéseket feszegessenek, amelyek nem illeszkednek az aktuális politikai fősodorba. Ma egyszerűen nem divat úgy beszélni a férfi és női szerepekről, hogy a karakterek nem ideologikus kiskátékat mondanak vissza, hanem regényszerűen, hitelesen élnek abban a korban, amelyben az adott történet játszódik. De nem is kell ilyen mélyre ásni, hogy lássuk, miért megvalósíthatatlan egy új Mad Men: a dohány- és alkoholfogyasztást lehetetlen lenne erősebb ellenszél nélkül bemutatni. Egy gyártó sem vállalná a kockázatot, hogy olyan életmódviták kereszttüzébe kerüljön, amiket nem nyerhet meg.
– véli Zsolnai, aki ugyanakkor elismeri, hogy a hatalmas kínálatban tulajdonképpen mindenféle ábrázolásmódra akad példa és ellenpélda is – amit a Mad Men apropóján mond, inkább a mainstream csúcsára igaz. Ám attól még, hogy kevés igazán átütő, szerzőik kézjegyét magán viselő, autonóm produkciót ismer, mint amilyen a Maffiózók vagy a Drót is volt korábban, időnként ilyenek is népszerűvé válnak. Ő Paolo Sorrentino munkáit, Az ifjú pápát és Az új pápát tartja olyan sorozatoknak, amelyek bátran és újszerűen használják a formátumban rejlő lehetőségeket.
Debil republikánusok, őrült demokraták
Ám attól függetlenül, hogy egy sorozat mennyire bátor vagy kockázatkerülő, semmiképp sem tudja függetleníteni magát az aktuális közéleti kérdésektől, közösségi dilemmáktól. „A társadalmi reflexió mindig is fontos eleme volt a sorozatoknak, legfeljebb a készítők nem szántak teljes szériákat vagy miniszériákat egy-egy probléma bemutatására, inkább zsánereken keresztül mutatták be azokat – mondja Zsolnai. – A különféle CSI-változatok, az OZ, a Shield, egyes tárgyalótermi szériák vagy kórházas sorozatok, mint a Vészhelyzet és a Chicago Hope, egyaránt alkalmasak voltak arra, hogy mozgósítsák azt a közeget, amelyben játszódnak. Egyfajta médiumként használták azt, így beszéltek a bűn és a bűnüldözés természetéről vagy akár szociális problémákról is.”
Jelenleg is szinte minden társadalmi rétegnek megvan a „saját” sorozata abban az értelemben, hogy a lecsúszott amerikai proletárvilágtól (Shameless) vagy az utcai prostitúció miliőjétől (Fülledt utcák) egészen a sosem látott vagyonok felett rendelkező családok (Utódlás) és híres uralkodók (A korona) közegéig a társadalom minden szintjéről találunk valamilyen élő és érvényes felvetést. Ezzel együtt a politikai folyamatok bemutatása is sokszínű. „Az egyik leginkább politikától átitatott sorozat a rendkívül szerencsétlen magyar címmel futó Diane védelmében (The Good Fight). Bevallom, a mai napig nehezen tudom eldönteni, hogy az, ahogyan Robert és Michelle King bemutatja az Egyesült Államok jelenkori politikai közegét, leíró vagy inkább ironikus jellegű – mondja a szakíró. – Igazi őrületet láthatunk benne, de elsősorban egy klasszikus demokrata nézőpontból, ami nem meglepetés az előzménysorozat, a Férjem védelmében után.
Ugyanakkor a Diane védelmében, miközben a végletekig karikírozza a republikánusokat – a Trump elnöksége alatt kinevezett bírák például rendszerint debilekként tűnnek fel a sorozatban –, közben rávilágít a demokraták öngerjesztő őrületére is, amit a Trump-kormányzás alatt produkáltak.
Emiatt Zsolnai szerint nehéz eldönteni, hogy gondosan megszerkesztett politikai szatíráról, vagy a korszellemet megragadó és azt szigorúan dokumentáló műről van szó. „Nekem úgy tűnik, hogy maguk az alkotók sem döntöttek még ebben a kérdésben. Éppen ettől válik igazán posztmodern kísérletté az, hogy sosem látott gyorsasággal reagálnak az amerikai közbeszédet foglalkoztató jelenségekre, mint amilyen a Black Lives Matter, a Capitolium ostroma, a Covid-helyzet az amerikai egészségügyben, vagy éppen Trump közjogi felelősségre vonásának kérdése.”
Zsolnai egyébként is úgy látja, manapság a politika természetéről többet fed fel a szatíra műfaja, mint a realisztikus politikai szériák. „Kifejezetten szeretem Az alelnököt és a Thick of Itet is, mindkettő a skót Armando Iannucci műve. Az aktuális politikai hívószavakra építő sorozatok közül kevés olyan van, aminek a megformáltsága és árnyaltsága igazán érdekes tudna lenni, de szerintem a #metoo-problémakört a Morning Show kifejezetten virtuózan és katartikusan tárta fel az első évadában, ami ritkaságszámba megy.”
Túltraumatizált tinédzserek lepték el a képernyőket
A politikai és társadalmi problémákat tehát egészen széles körben lefedik a mai sorozatok. De mi a helyzet az egyszerű emberekkel? Kik azok, akikről ma több népszerű sorozat szól, mint régen? Itt is változatosak a trendek, de Zsolnai György egyértelműnek látja, hogy egyre nagyobb számban készülnek kifejezetten coming of age sorozatok. „Ezek egyik közös jellemzője, hogy az iskola egyre kevésbé működik bennük valódi közegként, szemben az itthon korábban az állami tévében sugárzott, szappanoperába hajló tinisorozattal, a Szívtipró gimivel, vagy a kanadai DeGrassi gimivel. Inkább csak ürügyként szolgál arra, hogy azonos korosztályhoz tartozó, ám különböző hátterű és karakterű szereplőket összeeresszenek.” A drámai sorozatok olykor kifejezetten túltraumatizált tinédzservilágokat mutatnak be (ilyen az Eufória, a 13 okom volt és az X Generáció), de Zsolnai szerint ezek is keveset beszélnek a traumák elszenvedését követő megküzdési stratégiákról és kiutakról.
A fő témák között a szexuális identitás, a szexuális bántalmazás, a szerhasználat, az elmagányosodás, a cyberbullying és az erőszak más formái szerepelnek. A tanulással járó kihívások, a jövőbeli érvényesülés kérdései elnagyoltan jelennek csak meg, ami reflektál a felnőtté válás és a felelősségvállalás időbeli kitolódásának általános jelenségére.
A tinédzserek problémáiról szóló sorozatok mellett női főhősökkel dolgozó munkák is egyre nagyobb számban jelennek meg, noha Zsolnai szerint ezek korábban sem voltak ritkák, gondoljunk csak az Ally McBealre, vagy a kevésbé minőségi címek közül a Xenára és a Gyilkos sorokra. „Egyre több olyan sorozat születik, majdnem minden zsánerben, amelyben nem érezni valamilyen kimondott feminista célkitűzést. A Férjem védelmében régi kedvencem csakúgy, mint a Homeland, de az újabbak közül említeném a Good Place-t, A csodálatos Mrs. Maiselt, az Easttowni rejtélyeket, vagy az Éles tárgyakat” – sorolja az általa kiemelkedőnek tartott szériákat a szakíró.
És ha már különböző csoportok sorozatokban megfogalmazott identitásáról van szó, Zsolnai a nemzeti közösségek ábrázolását is fontos trendnek tartja. „Magyar nézőpontból talán kevésbé látványos, hogy a brit sorozatok között ismét virágkorát éli a regionális krimi, aminek a cselekménye egy-egy jellegzetes vidéken játszódik. Ilyen a skót Shetland, a lancashire-i The Bay, az északír Bloodlands, korábbi sorozatok közül a walesi Hinterland. Ezek nemcsak krimiként, hanem a helyi identitást formáló jelenségekről szóló sorozatokként is működnek. Közben a tájat sokoldalúan használják a történetmesélés során, akárcsak a skandináv krimik.” Az északi országokkal kapcsolatban hozzáteszi, külön figyelmet érdemelnek az alternatív történelmekkel operáló norvég sorozatok, mint például az orosz megszállás alá kerülő Norvégiáról szóló Okkupert, vagy a későbbi Időbevándorlók. Zsolnai szerint ezekben az a közös, hogy aktuális társadalmi problémákról kifordítva, párhuzamos valóságot teremtve kísérelnek meg beszélni.
Így végeredményben azt látjuk – ezt már mi mondjuk, nem a szakíró –, hogy a fősodorbeli sorozatok gyártóinak kockázatkerülő hozzáállása ellenére magának a sorozatiparnak annyira megnőtt a láthatósága az utóbbi években, hogy az árnyaltabban fogalmazó, az aktuális társadalmi párbeszédek domináns szólamaitól elütő sorozatok is megtalálják a közönségüket. Egyszerre igaz az, hogy egy-egy sorozat kevésbé ad teret a vitáknak, az eltérő világszemléleteknek, és az is, hogy ideológiai vagy világnézeti álláspontok széles spektrumához rendelhetünk hozzá vonatkozó sorozatokat.
