Ha volt a hatvanas éveknek emblematikus sorozatműfaja, akkor a sci-fi feltétlenül ilyen. Hiába szólt az évtized titkosügynökökről, kardforgató kalandfilmhősökről vagy másokról a tévében, a korszak hangulatát és világlátását a tudományos-fantasztikus produkciók adják vissza leghívebben. Nem véletlenül, hiszen ez az űrverseny évtizede is, mely tulajdonképpen Gagarin űrrepülésével kezdődött és a Holdra szállással végződött, és addig elképzelhetetlen távlatok nyíltak meg az emberiség előtt.
Felnőttkorba lép a sci-fi
Az űrkutatás robbanásszerű fejlődése pedig mellesleg nagykorúvá tette a science fictiont is, amely persze már korábban is létezett, de sokáig elsősorban gyerekeknek való műfajként tekintettek rá. Az első, filmes sci-fi hősök, mint Buck Rogers vagy Flash Gordon is ponyva- és képregényekből kerültek a vászonra, ők gyakorlatilag ugyanolyan kalandfilmes főhősök voltak, mint cowboy vagy mesterdetektív elődeik, csak éppen a marslakókat pofozták. Ők az elsők között nyergeltek át az ötvenes években a tévézésre is, de ott már az igazi sikereket új sci-fi hősök aratták. Az első ilyen sorozat az 1949-ben indult Captain Video and His Video Rangers volt, a nyomában pedig a Tom Corbett, Space Cadet és a Space Patrol című sorozatok ültették le a képernyő elé az amerikai gyerekeket az ötvenes évek első felében. Ezzel párhuzamosan felfedezték a nagy tévétársaságok azt is, hogy a sci-fi a felnőtteket is érdekli, őket jellemzően komolyabb hangvételű antológiasorozatokkal célozták meg, melyek közül a Twilight Zone volt messze a legsikeresebb (még Newton Minow, a médiát felügyelő hatóság vezetője is kiemelte pozitív példaként a cikksorozat előző részében emlegetett, a tévékínálatról lesújtó képet festő, 1961-es beszédében).
Ám igazán áttörő népszerűségű sci-fi sorozat nem készült sokáig, legalábbis egyikük se tudott versenyezni a nézettségi versenyt uraló westernekkel és szitkomokkal. A hatvanas évek közepéig kellett várni, hogy megjelenjen a folytatásos űropera, már nem feltétlenül a gyerekeknek szánt tartalommal. És ami a legérdekesebb ebben, hogy egy időben, egymástól függetlenül készült el a korszak két, legnagyobb hatású sci-fi sorozata: Amerikában a Star Trek, Nyugat-Németországban pedig Az Orion űrhajó – az indulásuk között mindössze kilenc nap eltérés volt. A kettő között persze több a különbség, mint a hasonlóság: az Orion űrhajó egy évadot ért meg, a Star Trek ellenben szabályos univerzummá nőtte ki magát, fanatikus rajongók tízezreivel, újabb és újabb sorozatokkal a franchise-on belül, továbbá mozifilmekkel, animációs sorozattal, tematikus vidámparkkal és még ki tudja, mi mindennel.
Utólag akár azt is gondolhatnánk, a németek csak megcsinálták a saját Star Trek-verziójukat, sőt, gyakran emlegetik Az Orion űrhajót Németország válaszaként a Star Trekre, a valóság azonban nem is állhatna távolabb ennél. És nem csak azért nem, mert egyszerre indultak, hanem mert a Star Trek első sorozata egyáltalán nem volt még az a világhódító siker, olyannyira nem, hogy Európában a hatvanas években jószerivel még ismeretlen maradt, és csak a sorozat hetvenes évekbeli reneszánsza tette kultikussá. Ez egyben azt is jelentette, hogy sok nyugat-európai néző számára az Orion űrhajó volt az első igazi sci-fi sorozat, amivel találkozott – évekkel a Star Trek előtt. Sőt, Magyarországon például évtizedeket kellett várni, míg az Enterprise űrhajó berepülési engedélyt kaphatott (már bőven a rendszerváltás után), ellenben az Oriont már nagyon hamar, alig több mint egy évvel a bemutató után műsorra tűzte az MTV.
Felszállt az Orion, benne McLane a parancsnok
A hivatalosan az Őrjárat a kozmoszban – Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai címen sugárzott sorozat létrejöttéhez persze a csillagok szerencsés együttállása mellett az is kellett, hogy a regionális csatornákat tömörítő ARD mellé beszállt a költségekbe a francia közszolgálati tévé (akkor ORTF) is. A sorozat ötlete egy Rolf Honold nevű író sci-fi novelláin alapult, és mellé társultak be a további írók, akik közösen a W. G. Larsen írói álnevet használták. Bár direkt előképek nem voltak, a már említett Space Patrol sorozattól mégis csak kölcsönvették a címet (a német cím ugye Raumpatrouille Orion), és az alaphelyzet itt (és a Star Trekben) is az volt, hogy valamikor a távoli jövőben űrhajók járőröznek az űrben.
Ahogyan azt a TV Tropes oldal megjegyzi, Az Orion űrhajó alaposan próbára teszi azt a közkedvelt elméletet, hogy mennyire úttörő is volt a Star Trek. Kiemeli például azt is, hogy hiába voltak nők az Enterprise fedélzetén, az Orion történetében a nők sokkal fontosabb szerepet játszottak, továbbá mindkét űrhajó legénysége nemzetközi volt. Mindkét sorozat hasonlóan optimista világképet közvetített, de az Orion űrhajó világában a jövőben már nincs jelentősége a nemzeteknek és a bőrszínnek, az emberiség pedig egyesült erővel küzd a galaxis meghódításáért, míg a Star Trek kritikusai szerint az amerikai sorozatnak nem volt kialakult világképe, inkább csak az érdekelte az alkotókat, hogyan lehet epizódról epizódra továbblökni az Enterprise-t.
A két sorozat tehát szimultán létezett a maga idejében, később azonban a Star Trek átkelt az óceánon, míg az Orion űrhajó maradt a kontinensen. Ennek a legfőbb oka az anyagiakban keresendő: a sorozatot az olcsóbb fekete-fehér filmre rögzítették (egyébként is a kontinensen még nem tört át akkor a színes tévé), és ezzel el is vágták az útját a színesre átállt amerikai piac előtt (mint ahogy a brit nézők se láthatták soha). Az Orion űrhajó továbbá ugyan európai viszonylatban bőséges költségvetésből gazdálkodhatott, a rivális sci-fi sorozatoknak csak a töredékéből: a Star Treknek csak a pilot epizódja az Orion teljes költségvetésének mintegy háromnegyedébe került. Ez nyilván nem vált a sorozat előnyére, ám érdekes módon mégis ez lett az egyik fő vonzereje is: a látványtervezőktől fokozott kreativitást igényelt, és bár ma már a megmosolyogtató megoldásokat szokás kiemelni (a műszerfalba beszerelt vasalót vagy a pezsgőtablettás trükkfelvételt az űrhajó felszállásakor), Az Orion űrhajó kifejezetten szép megjelenésű sorozat, amely csodás emlékműve a hatvanas évek formatervezésének.
Ma már legendás designer bútorok és tárgyak jelennek meg a sorozatban, így Ludwig Mies van der Rohe, Yrjö Kukkapuro és Eero Saarinen formatervezett heverői és székei, melyek tökéletesen passzoltak az űrhajó futurisztikus világába. (Egyébként ebben is rokonok a Star Trekkel.) A látványtervező, Rolf Zehetbauer később Oscart is kapott a Kabaré látványvilágáért, illetve a Das Boot képi megjelenése is az ő munkáját dicséri, nem mellesleg pedig nagyjából ő az egyetlen, aki még él a sorozat alkotói közül (most 92 éves). A Das Bootban egyébként együtt dolgozott azzal a Theo Nischwitz-cel, aki Az Orion űrhajó speciális effektjeiért is felelt.
A Bavaria filmstúdióban 1965-ben forgatott sorozatot 1966. szeptember 17-én mutatta be a nyugatnémet televízió, és hatalmas siker lett: még ha az egyes magyar oldalakon olvasható 80 százalékos nézettség erős túlzás is, a valós 56 százalék is kiemelkedően jónak számított. Adta volna magát tehát, hogy a hét egyórás epizódból álló első évadot kövesse az újabb, ám ez nem történt meg. Hogy miért, az sosem derült ki egyértelműen: volt szó anyagi okokról ugyanúgy, mint ahogy arról is, hogy Honoldék nem tudtak még egy hasonlóan ütős forgatókönyvet összehozni. Sőt, az is felmerült, hogy a sorozat szellemisége túlságosan „fasisztoid” illetve „militarista” volt: ugyebár a fő cselekményszál az, hogy az emberiséget megtámadják a varangyoknak nevezett földönkívüliek, az Orion űrhajó pedig szembeszáll a fenyegetéssel, és a sorozat fő témája a varangyokkal vívott harc. Ez megmosolyogtató indoknak tűnik, még annak ismeretében is, hogy alig húsz évvel a háború után a németek sokkal érzékenyebben reagáltak ezekre a témákra, ezért az anyagi/kreatív okok hihetőbbnek tűnnek.
Tény azonban, hogy amíg a főszereplők még éltek, folyamatosan terítéken volt a folytatás kérdése. A McLane parancsnokot alakító Dietmar Schönherr végül 2014-ben hunyt el, és nem él már a többi főszereplő sem: a Tamara Jagellovsk szerepében sztárrá váló Eva Pflug, a Mario de Montit játszó Wolfgang Völz, a Hasso Sigbjörnsont játszó Claus Holm és a Helga Legrelle-t alakító Ursula Lillig sem, az űrhajó legénységéből tehát már csak Friedrich G. Beckhaus van életben, aki egyébként európai külsejű színészként játszotta a szerepe szerint japán Atan Shubashit. Mivel azonban az Orion űrhajó egyik legfontosabb eleme az összetartó legénység volt, egyértelmű lett a szereplők idős korba lépése után, hogy az eredeti sorozat már nem folytatható. Így, ha máshol nem, könyvekben tovább élt a sorozat, illetve 2003-ban egy mozifilm is született, nagyrészt a korábbi sorozatrészekre támaszkodva. Ma az Orion űrhajóról a többségnek Peter Thomas zenéje jut eszébe, és a sorozat kicsit trashfilmes, könnyed hangvétele, no meg a háztartási eszközökből összerakott díszlet.
A természet, mint illedelmes pincsikutya
Utóbbiak miatt a kritika sem volt túl elnéző a sorozattal szemben, és ez Magyarországon sem volt másként, noha a népszerűsége a németországihoz hasonlóan alakult, és a korszak egyik legkedveltebb tévésorozata volt nálunk is. Rögtön a bemutató után már megjelent egy cikk a Film Színház Muzsikában a sci-fi irodalom egyik legfőbb hazai apostola, Kuczka Péter tollából, aki „a jövő és a világűr-kulisszák közé áttett harmadosztályú vadnyugati filmnek” nevezte a sorozatot, melynek a tudományos megalapozatlanságát is kritizálta. Kuczka igyekezete abból a szempontból érthető, hogy a magyar tévénézők számára Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai jelentette a beavatást a sci-fibe, csak pont a könnyebb végén fogta meg a zsánert. Nem volt elégedett a Népszabadság tévékritikusa, Hegedűs Tibor sem: „A filmsorozat eddig nem tudta megteremteni a szükséges teljes illúziót, a nézőt sokszor kizökkenti egy-egy kezdetleges trükkfelvétel, árulkodó makett” – írta, és a ponyva szintű forgatókönyvet is kifogásolta.
A Népszava pedig a Gamma Optika munkásait kérdezte meg a sorozatról, akik bizony nem kímélték az Oriont, különösen Vértesi Gábor 24 éves esztergályos volt elégedetlen:
De a legborzasztóbb az a visszataszító perspektíva, amelyet az Orion-sztori sugalmaz. E szerint semmi sem örök, csak a háború. A természet, mint illedelmes pincsikutya, az ember lába előtt hever, de a háború örökké tart. A Földön már nincs ellenség, de az ember leleményes, megkeresi magának az űrben.
Ez azonban nem akadályozta meg a magyar nézőket abban, hogy rajongjanak az Orionért, amely az évtized egyik legnagyobb sorozatsikere lett nálunk is. Jó döntés volt tehát az MTV-től, hogy ilyen korán ébredtek, bár előtte is hasonló sebességgel csaptak le a Juliette Gréco főszereplésével készült Belphegor, avagy a Louvre fantomja sorozatra, vagy a Nyomorultak első, olasz sorozatfeldolgozására. Az Orion űrhajó még egy magyar sci-fi sorozatot is megihletett: a Pirx kalandjait, amely azonban még a német sorozatnál is nagyságrendekkel kevesebb pénzből készült, és ez alaposan meg is látszott az eredményen.
Összességében tehát a hatvanas évek úttörő sci-fi sorozatainak valóban a pionírok sorsa jutott, még ha a Star Trek aztán fel is támadt és ma már a műfaj abszolút klasszikusának számít. Sokat elárul azonban az évtized tévés viszonyairól, hogy a sorozat alkotója, Gene Roddenberry is westerneket írt előzőleg, a Star Trek ötletét pedig úgy adta el az NBC-nek, hogy gyakorlatilag a korszak egyik népszerű western sorozatát, a Wagon Traint ültette át az űrbe. A nézők azonban sem ezt, sem az árnyalattal sikeresebb, jóval könnyedebb hangvételű Lost in Space-t nem juttatták a nézettségi lista élcsoportjába, viszont a Star Treket főként pont az a tanultabb, jobb módú, fiatalabb réteg nézte, amely értékes volt a csatornának. Később erre az összetartó, rendkívül aktív rajongói bázisra építve vált kultikussá, és szolgáltatott példát a tévés piac generációváltására: a hatvanas évek végére ugyanis eltűntek a képernyőről a főleg az idősebb nemzedék által nézett westernek, a fiatalabb nézők kedvencei már új műfajok voltak, a sci-fi pedig a következő évtizedekben tovább növelte a népszerűségét.
A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár is segítséget nyújtott.
