2021 egyelőre a Lupin éve a Netflixen. A francia sorozat első öt részét januárban 70 milliónál is több háztartásban nézték, és rögtön a Netflix legsikeresebb nem angol nyelvű sorozata lett, megelőzve még a spanyol bankrablós La casa de papelt (A nagy pénzrablást) is, és az első negyedév legnézettebb netflixes produkciója is a Lupin lett. A Netflix ráadásul rendhagyó tagolásban mutatta be az első évadot: az első öt epizódot januárban, majd az évad második fele ugyancsak öt részben júniusban került a nézők elé. Ezzel sikerült elérni, hogy fél éven belül kétszer is téma legyen a Lupin, de ez önmagában még nyilván nem lett volna elég a sorozat sikeréhez.
Az Életrevalók világsikere óta globális filmsztárnak számító Omar Sy főszereplésével készült sorozat erényeit az első részről írt recenziónkban így foglaltuk össze: „Kellően feszesre és izgalmasra, de azért még épp hihetőre írt történet, és egy főhős, akinek a karaktere olyan vagány, elbűvölő és sármos, ráadásul a gazdagon kitalált előtörténet és háttér olyan sokrétűen gazdag, hogy az önmagában is elég lenne egy jól sikerült sorozathoz, amit ráadásul szerencsére – és a közelmúlt trendjeinek megfelelően – nem is húztak túl.” Maurice Leblanc regényhőse, Arsène Lupin, az úri betörő szellemi örököse egy szenegáli bevándorló fia, Assane Diop (Omar Sy), aki az apját ért igazságtalanságot akarja megtorolni. Ellensége az apja haláláért és meghurcolásáért felelős Hubert Pellegrini (Hervé Pierre), aki kellően gazdag, korrupt és gonosz ahhoz, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül utálhassuk, és akin Assane huszonöt év elteltével most bosszút akar állni.
Az első fejezet ráadásul komoly cliffhangerrel ért véget: Pellegrini pribékje, Leonard egy festői normandiai kisváros tengerparti sétánytól elrabolta Assane fiát, Raoult. Innen folytatódik a második öt rész, melyből rögtön kiderül, Assane nemcsak fia életét sodorta veszélybe, de gyermeke anyja, Claire (Ludivine Sagnier) bizalmát is elveszítette, viszont akad új segítőtársa. A többi fordulatot nem lőjük le, de ugyanaz a szélvészgyors tempó, könnyed hangvétel és sebesen érkező fordulatok jellemzik a Lupint, mint az első öt részben. Akárcsak akkor, ebben az öt részben is akadnak logikai bakugrások és ellentmondások a cselekményben, most is tüntetően fekete-fehér karakterek küzdenek egymással: a kedves, jólelkű, okos és becsületes Assane a pénzéhes, elvtelen, erőszakos, sőt rasszista Pellegrini ellen, és most is bosszantóan kiszámítottnak tűnik, ahogy majdnem az összes rész úgy ér véget, hogy egyszerűen muszáj elindítani a következőt. És mégis, a Lupin talán kicsit erőtlenebb az első fejezetnél, de most is végtelenül szórakoztató. Ez már önmagában is megmagyarázhatná a sorozat népszerűségét, de megpróbáljuk kicsit jobban is kibontani.
Az irodalmi alapanyag
Említettük már Maurice Leblanc halhatatlan hősét, Arsène Lupint, aki valamiféle Sherlock Holmes a franciáknak, és akinek a szellemisége áthatja ezt a sorozatot. Ám nem magát Lupint keltették életre a 21. században, ahogy azt a szintén nagy sikerű Sherlock sorozat tette egy évtizeddel ezelőtt, hanem Assane-ból csináltak egy Lupin-mániás bűnözői géniuszt, ám fontos motívum a sorozatban, hogy nincs egyedül az őrületével. Megfertőzte vele a fiát, de a rá vadászó nyomozók egyike, Guedira (Soufiane Guerrab) is odavan az úri betörő történeteiért, sőt, feltűnik még egy új Lupin-őrült is.
De ha már említettük a Sherlock sorozatot, a párhuzam annak ellenére is adott, hogy ez a sorozat nem magát Lupint hozza át a jelenbe. A sztori nagy vonalakban követi Leblanc történeteinek szellemiségét, Assane pedig a furfangjaival, az álruháival, két lépéssel mindenki más előtt járva méltó örököse, csak belőle nem egy Asperger-szindrómás, különc géniuszt csináltak, mint a Benedict Cumberbatch-féle Sherlockból, hanem egy hétköznapi, jó kedélyű pasit, aki mellesleg a világ legokosabb betörője. De egyébként itt is megvannak a karikatúraszerű karakterek, a high-tech vonal és Assane-nak is akad egy Watsonja, Benjamin Ferel (Antoine Gouy) személyében, csak ő nem orvos, hanem ékszerész.
Egyébként pedig a sorozatnak köszönhetően megnőtt az érdeklődés az eredeti Lupin-regények iránt is: a francia Hachette kiadó ugyanolyan borítóval adta ki az első regényt (Arsène Lupin, az úri betörő), mint amilyet Assane apja, Babakar is ajándékoz neki a sorozatban, és eddig százezer példány kelt el belőle, miközben több más országban is készülnek ugyanerre.
A tökéletes Párizs
A francia főváros a filmművészet egyik legtöbbet szereplő, idealizált városa ugyan, ám a sorozat mégis hozzá tudott nyúlni úgy Párizshoz, hogy nyújtson némi pluszt. Főleg, mert rengeteg példa van a közhelyes, a Szajna-parton tangóharmonikázós Párizs-képre, melyre évtizedek óta épülnek amerikai produkciók, mint legutóbb az ugyancsak netflixes Emily Párizsban sorozat, melynek az egyetlen értelme az volt, hogy egy ízig-vérig amerikai nőt festői párizsi helyszíneken kísérgethetett a kamera. Ugyanakkor egyre erőteljesebb az a törekvés is, mely realisztikusan, a társadalmi-politikai feszültségeket sem véka alá rejtve igyekszik bemutatni a francia fővárost, különös tekintettel a főként bevándorlók lakta külvárosokra. A Lupin viszont sikerrel találta meg a helyes arányt.
A sorozatban látható Párizs nem egy turistáknak való képeskönyv, de nem is egy kilátástalan, falanszterszerű, társadalmi robbanással fenyegető metropolisz. „Egy világos vizuális irányt kellett kialakítanunk, amely eltávolodik attól, amit már mindenki ismer” – mondta a Condé Nast Traveler magazinnak a sorozat látványtervezője, Françoise Dupertuis. „A forgatási helyszíneken a generációs és társadalmi ellentéteket kellett érzékeltetni. Egyrészt meg akartuk mutatni a klasszikus, elegáns Párizst – Pelligrini a Parc Monceau környékén él –, másrészt a nagyobb párizsi régiót, beleértve a külvárosokat, mint például Montreuil, ahol Assane felnőtt.”
Így beleférnek kevésbé frekventált párizsi részek ugyanúgy, mint a Louvre (melyet a nézők számára új szemszögből is sikerült bemutatni az első részben), vagy a Pont Neuf és a Châtelet operaház. De nyilván sokat tett a sorozat vonzerejéhez a normandiai Etretat-ban felvett epizód is, azt pedig mondani sem kell, hogy mindez a járvány miatti kényszerű szobafogságban a sokszorosára emelte az amúgy sem csekély vonzerőt.
A francia sorozatok reneszánsza
Bár a Lupin diadala nem lehetett váratlan abból a szempontból, hogy a jelek szerint mára lebomlott az akadály, mely a feliratozott sorozatoktól választotta el világszerte a nézőket, és a nemzetközi sorozatsikerekből a franciák is kivették már a részüket korábban is. Ez a folyamat csak tovább erősödött a járvány alatt, és ebbe a közegbe érkezett idén januárban a Lupin. Bár a francia sorozatipar sokáig szappanoperákról és szitkomokról szólt (lásd A chateauvalloni polgárok, Helene és a fiúk, Szerelmek Saint Tropez-ban stb.), az elmúlt évtized többek között a francia sorozaté is volt nemzetközi szinten.
Olyan sorozatok arattak megérdemelten hatalmas nemzetközi sikereket, mint a nyolc évad után most befejeződött krimisorozat, az Engrenages (angolul Spiral), illetve a nálunk A legendák hivatala címen vetített tökéletes kémsorozat, a Le Bureau des légendes, mely szintén tavaly ért véget. Mivel ezek a sorozatok nincsenek a Netflix/HBO GO/Amazon Prime háromszögben, a magyar nézők jó része lemaradt róluk (a Bureau pár évadát a közmédia hozta be), pedig tényleg mindkettő a nemzetközi élvonalba tartozik (több szereplő ezekből feltűnik a Lupinben is). De népszerű a Netflixen látható Call My Agent (Dix pour cent) és az Embertelen erőforrások is, nem beszélve a többinél azért több bírálatot kapó Marseille-ről, melynek alkotója nemrég már francia hullámról beszélt a sorozatiparban.
Igaz, pont a Lupintől nem voltak elájulva a francia kritikusok: a Le Point magazin például hivalkodónak és kiszámíthatónak nevezte, és szerintük
a legnagyobb hiba továbbra is a karakterek szegénysége, mind egydimenziósak, karikatúraszerűek és csak annyira vastagok, mint a cigarettapapír.
Ugyanakkor a sorozat a francia nézők körében is tarolt, és egyszerre tudott vonzó lenni a hazai és a nemzetközi piacon is. Tegyük hozzá gyorsan, a Lupin egy brit showrunner, George Kay munkája, bár François Uzan személyében volt egy francia alkotótársa is, és a produkció összes többi fontos résztvevője francia a rendezőktől a színészekig. A sorozat franciaságára nem is lehet panasz, pláne, hogy megidéz még olyan klasszikus kalandfilmes elődöket is, mint a szintén Arsène Lupin köpönyegéből kibújt álarcos hős, Fantômas kalandjait bemutató filmek.
Mese, de a valóságban játszódik
A legtöbb kritika a Lupin cselekményét érte, a logikátlan, valószerűtlen fordulatok miatt, melyek néha valóban próbára teszik, képesek vagyunk-e elhinni Assane valamelyik húzását. A sorozat azonban nem is próbál úgy tenni, mintha a valóságot közvetítené, miközben arról is megfeledkezünk, hogy James Bond vagy Jason Bourne sem valószínű, hogy akárcsak egyetlen filmjét is túlélte volna a valóságban. De ezen tényleg nehéz alakítani, vagy túllépünk az életszerűtlenségeken, vagy nem, bár tény, a második fejezetben több következetlenség van, mint az elsőben.
A Lupin azonban más módon nagyon is jelzi, hogy ebben a világban játszódik. Az ilyen filmektől korábban ugyanis idegen volt az a társadalmi öntudatosság, amely a sorozatban látható. Nem is feltétlenül arra gondolunk most, hogy például az antagonista Pellegrini nem is csinál titkot belőle, hogy semmire se tartja a feketéket. Sokkal inkább arra, ahogy bemutatják a kilencvenes évekbeli Franciaországot, ahol egy hangszerboltos nem akar drága hegedűt adni egy fekete fiú kezébe. Vagy hogy a normandiai falu kocsmájában néma csend lesz, ha belép egy fekete férfi. (A Lupin és a rendszerszintű rasszizmus viszonyáról az első fejezetnél írtunk bővebben.)
De nem szégyenlős a Lupin akkor sem, ha a korrupciót kell bemutatni: a Pellegrini által dróton rángatott Dumont rendőrfőnök és az egész testület működése rezonál arra a bizalmatlanságra, amit a francia társadalom egyre inkább érez az establishmenttel szemben, és ide sorolható a Juliette Pellegrini által szervezett adománygyűjtés is, mely nemes céllal, nehéz sorsú gyerekek kultúrához jutását támogatva születik, de valójában csak Pellegrini vagyonát növeli.
Omar Sy végre elemében
Talán vele kellett volna kezdenünk: Omar Sy nemcsak, hogy uralja a sorozatot, de egymaga el is tudja adni. Ebben a második fejezetben talán egy fokkal kevésbé sikerült árnyalni a karakterét, mint az elsőben, az azonban megfelelő alap volt egy hús-vér főhőshöz, aki az egyetlen igazán megformált karakter az egész sorozatban – rajta kívül talán a két női főszereplő, Juliette Pellegrini (Clotilde Hesme) és Claire összetettek annyira, hogy mögöttük érződik valamiféle saját sztori. A többiek bevallottan azért vannak, hogy statisztáljanak Sy jutalomjátékához, legyen szó az egydimenziósan gonosz Pellegriniről és embereiről vagy a régi barátról, Benről, akinek még magánélete sincs, olyannyira minden Assane támogatásáról szól.
Mégis muszáj nézni, ahogy felveszi a harcot az egyre kegyetlenebb ellenfeleivel szemben, és az ő egyénisége tényleg száz százalékig passzol a Lupin családi szórakoztatást zászlóra tűző szellemiségéhez. Vele most már nemcsak a francia közönségnek lehet eladni bármit, hanem végleg elfoglalta a helyét a nemzetközi élvonalban.
Még érdekesebb, hogy mennyire sikerült megtalálni a fiatalkori megfelelőjét a 16 éves Mamadou Haidara személyében, aki nemcsak külsőre, de az egész fesztelen egyéniségében is hasonlít Syre, és Assane Diop karakteréhez is hozzátartozik a flashbackekben visszaköszönő előtörténet. Igaz, a második fejezet elég kerekre lezár sok mindent, nyilvánvaló, hogy teljesen új cselekményszálak lesznek majd a jövőben. Így viszont, hogy a második fejezet egy fokkal érezhetően gyengébb az elsőhöz képest, talán lehet vitatkozni róla, volt-e értelme ketté szedni az első évadot, de igazán csak a már berendelt második évad fogja megmutatni, mennyi van még a Lupinben.
