Hitler vízfestékkészlete
Ez az ütött-kopott, zománcozott, sokat használt festékes készlet – amelyet a nürnbergi Redeker & Hennis cég gyártott 1910-ben – egykor Adolf Hitleré volt. Robert Francotte belga haditudósító vette el Hitler müncheni lakásának íróasztaláról, a Prinzregentenstrassén, 1945 májusában. Hitler életének és pályafutásának olyan vonatkozásáról tanúskodik, amelyet ritkán vesznek górcső alá – művészi ambícióiról.
Ha hihetünk Mein Kampf-beli beszámolójának, Hitler tizenkét éves korában döntötte el, hogy képzőművész lesz. Özvegy anyja imádta és kényeztette, ő maga pedig szilárdan hitte, hogy egy napon híres festő válik belőle, ezért 1905-ben ott is hagyta az iskolát, hogy megvalósítsa álmát. Két évvel később Bécsbe utazott, hogy beiratkozzon a Képzőművészeti Akadémiára. Magával vitt egy válogatást a vázlataiból, és mint később írta, biztos volt abban, hogy „könnyűszerrel” helytáll majd a felvételi vizsgán.
Bár festményeit gyakran kigúnyolták, Hitler bizonyosan rendelkezett művészi képességekkel. Már Bécsbe érkezését megelőzően szinte mindig magánál hordta vázlatfüzetét, és állandóan skicceket készített épületekről, amelyek elnyerték a tetszését, megrajzolta továbbá azon operák színpadképeit, amelyeket meg akart írni. Ifjúkori barátja, August Kubizek így emlékszik erre:
Szép időben gyakran ült ki egy padra a Turmleitenwegen [Linzben], ahol afféle szabadtéri tanulmányokba kezdett. Ott olvasta könyveit, rajzolta vázlatait és festette akvarelljeit.
Ezért mire elhagyta Linzet, hogy Bécsbe költözzék, Hitler már biztosra vette, hogy sikerrel pályázik majd az Akadémiára; visszaemlékezései szerint az iskolai rajzórákon „messze a legjobb” volt, azóta pedig „nem közönséges mértékben fejlődött”. Mindazonáltal csalódnia kellett. Bár alkalmasnak találták rá, hogy felvételi vizsgát tegyen a bécsi Akadémián, rajzait a vizsgáztatók „nem kielégítőnek” minősítették, mondván: „túlságosan kevés arcképet vett be a portfóliójába”.
Noha a kudarc elkeserítette, makacsul kitartott álma mellett, és a következő évben ismét jelentkezett, ekkor azonban már odáig sem jutott el, hogy megpróbálkozzék a vizsgával. Olyan visszautasítás volt ez, amelytől aztán élete végéig szenvedett.
A következő években Hitler festőként igyekezett szerény megélhetést biztosítani magának: képeit és levelezőlapjait árulta először Bécsben, majd Münchenben. Állítása szerint ebben az időszakban hétszáz vagy nyolcszáz képet festett, melyekért darabonként körülbelül öt márkát kért. Stílusa egyszerű, sallangmentes és naturalisztikus volt, főként épületeket, virágokat, tájképein pedig nagy térségeket örökített meg. Úgy tűnt, izgatják a részletek – kivált az építészeti jellegűek –, viszont nagyon kevés emberi alakkal dolgozott, korábbi kudarca visszhangjaképpen.
Amikor 1914-ben kitört a háború, Hitler magával vitte vízfestékeit a nyugati frontra, ahol festményeket és vázlatokat készített a környező tájról. Egy 1914 decemberében festett képe minden tekintetben különbözik az összes többi harctéri munkájától: az Ypres-től délre található Messines gránáttűzben elpusztult kolostorának romjai láthatók rajta. Nem tudni, vajon Hitler ekkor még mindig művészi karrierről álmodozott-e, vagy pusztán a hobbiját gyakorolta, feltűnő azonban, hogy első szabadságát Berlinben, a város képtárainak látogatásával töltötte.
A piktúrát ez után már csak ritkán, néhány hevenyészett rajz, lapszéli vázlat formájában gyakorolta; nem utolsósorban azonban ezek közt jelenik meg néhány azok közül az építészeti rögtönzések közül, amelyek később Berlin újjáépítésének Germania-tervében bukkannak majd ismét felszínre. Emellett Hitler ízlése diktálta, hogy a művészet, valamint a kultúra mit és hogyan hozzon létre a Harmadik Birodalomban. A modern képzőművészetet kedvelő Goebbelst felülbírálva úgy rendelkezett, hogy a Birodalom „hivatalos” művészetét jellegtelen klasszikus stílus jellemezze, és eszményi árja családokat ábrázoljon – az érzelgősségig szentimentális modorban. Olyan tradicionalista szobrászokat pártfogolt, mint a neoklasszikus Arno Breker – azokat az inkább avantgárd művészeket viszont, akik a weimari köztársaság idején virágkorukat élték, száműzetésbe kényszerítették.
Gyűjtők körében a 20. század vége felé már igencsak keresettekké váltak, egyes művek több mint százezer euróért keltek el az árveréseken. Hitler vízfestékkészletéért 2010-ben a sikeres vásárló már jóval szerényebb összeget, nyolcezer eurót adott ki.
Hitler azt állította, hogy kudarca – nem vették fel a bécsi Akadémiára – „keménnyé tette”, ugyanakkor bántotta is. Még fontosabb azonban, hogy a történtek fordulópontot jelentettek az életében: álma, hogy művész lesz, mind elérhetetlenebbnek tűnt, ő pedig mindinkább meghasonlott a világgal. Természetesen nem állapítható meg teljes bizonyossággal, de ez a visszautasítás talán hozzátette a magáét Németország későbbi katasztrófájához.
*
Elastolin játékfigura
Mint minden totalitárius ambíciókat tápláló rezsim, a Harmadik Birodalom is törekedett arra, hogy már a lehető legfiatalabb korukban ártalmas befolyása alá vonja a német gyermekeket. Ebben a szívekért és elmékért folyó harcban hasznos fegyverként szolgáltak a játékok, különösen a katonai vagy politikai jellegűek – például ez a Hitler-figura.
A náci időszakban a német gyerekek körében igencsak keresettek voltak az ehhez hasonló, a ludwigsburgi O. & M. Hausser cég által gyártott, hét centiméter magas Elastolin figurák. Hausser Hitler-figurák egész választékával szolgált, volt ülő, álló, és horogkeresztes drapériával bevont pódiumon szónokló változat is. Némelyiket kézi festésű porcelánfejjel látták el, másokat – ahogyan e példányt – még mozgatható karral is, hogy üdvözlő tartásba lehessen állítani.
Az óriási választék részét képezte Mussolini, Hermann Göring, Francisco Franco és Rudolf Hess is, továbbá mindenféle hadijármű és katona a Hitlerjugendtől az SS-ig. A bonyolultabb modellek közé tartoztak a tüzérségi lövegek, amelyek kis lövedéket lőttek ki, és a karabélyok, amelyekből apró füstfelhő tört elő. Eredetileg darabonként körülbelül öt birodalmi márkába kerültek, vagyis, ha tekintetbe vesszük, hogy a heti átlagbér 1938-ban harminc birodalmi márka körül mozgott, messze nem voltak olcsók.
Ezeket természetesen egyáltalán nem úgy alakították ki, hogy politikailag semlegesek legyenek: integráns részei voltak a náci propagandának. Nem pusztán arra szolgáltak, hogy érdeklődést keltsenek az ifjú elmékben minden iránt, ami katonai, hanem a politikai indoktrináció magvait is elvetették, hőskultuszt építettek a náci párt vezetői köré.
Volt némi pikantériája annak, hogy 1943-ban leállították az Elastolin figurák árusítását – Németország ekkor váltott át a „totális háború” gazdaságpolitikájára, amelynek nyomán szinte mindenféle nem katonai termelés megszűnt. Ekkorra természetesen sok német, aki a harmincas években még a játék katonákkal folytatott háborún nevelkedett, már valóságos harcot vívott Európa csataterein.
*
Eva Braun rúzstartója
Eva Braun a Harmadik Birodalom történetének egyik főszereplőjének számított: több mint tíz éven át volt Hitler szeretője és társa. 1929-ben Münchenben találkozott vele először, ahol Heinrich Hoffmann műtermében dolgozott. Viszonyuk, amely három évvel később kezdődött, egész életét meghatározta.
Élete egy ideig igencsak konvencionális keretek közt zajlott. 1912-ben egy középosztálybeli család sarjaként született Münchenben. Katolikus iskolába járt, ahol átlagosan teljesített, majd Heinrich Hoffmann-nál, Hitler fényképészénél talált asszisztensi állást. Szőke, kék szemű, határozottan vonzó nő volt – Hoffmann „babaszerűnek” írta le –, és könnyed báj jellemezte. Fiatal lévén szeretett szórakozni, kissé léha volt, egyébként azonban tökéletesen normális – nevezhetnénk akár jelentéktelennek is. Albert Speer utóbb azt jósolta vele kapcsolatban, hogy „csalódást okoz majd a történetíróknak”.
Kapcsolata Hitlerrel határozottan figyelemreméltó volt, bár talán csak a titkossága miatt: valamikor 1932 végén kezdődött, viszont Braunt nagyon is a háttérbe szorították, így – feltűnő ellentétben Geli Rauballal – nem mutatkozhatott nyilvánosan a Führerrel. A ritka alkalmak egyikén, amikor megengedték neki, hogy csatlakozzon hozzá – például 1938-ban elkísérhette Olaszországba – Hoffmann egyik fotográfusaként rejtették el a kíséret soraiban. Ezt a szigorú elővigyázatosságot a miatt az erős médiafigyelem miatt tartották fontosnak, amely Hitler magánéletére összpontosult Geli Rauban 1931-es öngyilkossága után, valamint a Vezérnek a történtek nyomán fakadó igényéből, hogy az aszketikus államférfi képét alakítsa ki magáról, olyan vezetőét, akinek a politikán kívül nincsen saját élete (vagy lehetséges szégyenkeznivalója).
Így tehát a következő tizenkét évben Eva Braun továbbra is a háttérbe szorult: bár egyértelműen fontos tagja volt Hitler környezetének az Obersalzbergen, az átlag német polgár szemében ismeretlen maradt. Úgy tűnik, kezdetben küzdött ez ellen a frusztráló és felemás helyzet ellen – sem feleségként, sem szeretőként nem fogadták el –, ezen érzései talán abban a két öngyilkossági kísérletben mutatkoztak meg leginkább, amelyeket 1932-ben és 1935-ben követett el. A születésnapján 1935-ben a következőket osztotta meg a naplójával: „Ma 23 éves lettem, de ez nem jelenti szükségképpen, hogy boldog 23 éves vagyok. E pillanatban bizonyosan nem vagyok az.” Habár vissza kellett húzódnia, amikor hivatalos vendég látogatott el a Berghofba, amúgy „a ház úrnőjeként” élt itt, és örvendetes nőies árnyalatot kölcsönzött az eseményeknek.
Igazából semmi dolga nem volt, háztartási alkalmazottak egész csapata állt rendelkezésére. Mindig kifogástalan öltözékben jelent meg, és gyakran hivalkodott Hitler ajándékaival, aranyórákkal, ékszerekkel vagy más csecsebecsékkel. Albert Speer még külön monogramot is tervezett számára: nevének E és B kezdőbetűit elegáns négylevelű lóherévé kombinálta, amely azután sok holmiját ékesítette. Jól látható a díszes, vésett rúzstartó belsejében is. Nagyon valószínű, hogy az olasz ezüstből készült holmit később – oly sok más tárgyához hasonlóan – továbbajándékozta a berghofbeli személyzet valamelyik tagjának.
Meglepő módon Hitlert nem nyűgözte le Eva fényűző stílusa. Nem helyeselte, hogy a ruhatára ennyire változatos, és zavarták a rendszeres átöltözései. Szépészeti ügyekben eléggé puritán volt, és jobban örült annak, ha a nők visszafogottak, és minél kevésbé mesterkéltek. Egy alkalommal, amikor megpillantotta az asztalkendőn Eva rúzsának nyomát, azzal döbbentette meg a titkárnőit, hogy kifejtette nekik bizarr elméletét, miszerint a francia rúzs Párizs csatornáiból származó zsiradék felhasználásával készült.
Mindennek tetejébe Hitler lekezelő, patriarchális módon gondolkodott a nőkről – igaz, ez az 1930-as években nem volt szokatlan –, ami valószínűleg Evának sem tetszhetett. Hitler egyszer azt mondta valamelyik hívének, hogy „egy nő legyen csinos, bájos, naiv kis jószág – gyengéd, édes és buta”.
Az, hogy milyen is volt Hitler viszonya Eva Braunhoz, továbbra is történészek beható vizsgálódásainak tárgya, akik néha szenzációhajhász találgatásokba bocsátkoznak a kapcsolat szexuális részét illetően, esetleg homályosan utalgatnak arra, hogy Braunnak lehetett valamelyes politikai befolyása a Führerre. A leghihetőbb következtetés azonban talán a legnyilvánvalóbb: Eva Braun nem játszott semmiféle politikai szerepet, és csekély hatást fejtett ki, tehát ahogy Albert Speer is megfogalmazta, csalódást okozott a történészek későbbi nemzedékei számára. Akár tetszett neki, akár nem, alig volt több, mint holmi dekoráció.
Miután Eva Braun 1945 áprilisában kilehelte a lelkét, Traudl Junge lement a Birodalmi Kancellária bunkerének abba a helyiségébe, ahol a pár öngyilkosságot követett el. Érezte a cián keserűmandula-illatát, és látta Hitler vérét a kanapén, amelyen ült. Aztán észrevette annak a ciánkapszulának a padlón heverő réztokját, amellyel Eva megölte magát. „Olyan volt – emlékezett vissza –, mint egy kiürült rúzstartó.”
*
Göring ciánkapszulája
Amikor 1945. október 15-én éjjel Hermann Göring összeroppantotta fogaival a képen látható, akkor még ciánt tartalmazó üvegkapszulát, náci vezetőtársainak példáját követte, akik öngyilkosságba menekültek a felelősségre vonás elől.
Miután megvizsgálta a holttestet, a börtönorvos a képen is látható törött üvegfiolát fedezte fel Göring nyelvén – ökölbe szorított kezében pedig a fiola üres sárgaréz tokját. A bőr szederjes elszíneződése és a cellában érezhető keserűmandula-szag alapján arra következtetett, hogy Göring ciánnal mérgezte meg magát.
Hermann Göringet, akárcsak a nürnbergi per további tizenegy vádlottját, két héttel korábban, október 1-jén halálra ítélték. Mind a négy vádpontban (béke elleni bűncselekmények, háborús bűncselekmények, emberiesség elleni bűncselekmény, összeesküvés az előző három bűncselekmény elkövetésére) bűnösnek találták. Az ítélet így fogalmazott: „bűnössége a maga szörnyűségében egyedülálló”.
Bár kérvényét, amelyet a bírósághoz intézett, és azt kérte, hogy katonaként golyó által végezzék ki, elutasították, e tekintetben hajthatatlan maradt. Feleségével való utolsó találkozásakor kijelentette: „Egyvalamiben biztos lehetsz. Engem nem fognak felakasztani.”
Ezt megelőzően körülbelül egy éven át Göring – a legmagasabb rangú náci, akit Nürnbergben bíróság elé állítottak – afféle talizmánnak számított a vádlottak számára, ő maga irányította a védelmüket, és az ügyészek nem kis bosszúságára uralta az eseményeket. „Úgy tűnik, senki sem volt felkészülve arra, hogy ilyen elképesztő hozzáértéssel és ekkora tudással rendelkezik”, állapította meg Norman Birkett brit bíró.
Göring eltökélte, hogy maga veszi kezébe a sorsát – vagyis ő mondja ki az utolsó szót. Ma sem világos, hogyan jutott a ciánkapszula birtokába. Egyes beszámolók szerint ő csempészte be a zárkába, és egy évig ott rejtegette, mások úgy vélik, hogy a börtön egyik őre, Jack Wheelis hadnagy – akit Göring lenyűgözött és meg is vesztegetett – juttatta be hozzá a kapszulát anélkül, hogy annak tartalmáról tudomása lett volna. Egy másik beszámoló szerint Erich von dem Bach-Zelewski Obergruppenführer – aki Nürnbergben a vád tanújaként szerepelt – adta át személyesen Göringnek egy szappanba rejtve.
Bárhogyan jutott is hozzá, az, hogy Göring 1946 októberében a cellájában elharaphatta a fiolát, csak egy kései esete volt egy szélesebb körben előforduló jelenségnek, a Harmadik Birodalomban elkövetett öngyilkossághullámnak. 1945-ben igencsak megnövekedett az önkezű halálesetek száma, amikor németek egy egész nemzedéke volt kénytelen szembenézni a náci Németország összeomlásának rideg tényeivel, és a jogi felelősségre vonás vagy az ellenség erőszakos megtorlásának lehetőségeivel. Csak 1945-ben több mint hétezer öngyilkosságot jelentettek Berlinből, a pomerániai Demminben pedig mintegy ezer helybéli végzett magával a Vörös Hadsereg megérkezése után.
Olyasféle tett volt ez, amely még a náci rezsim hivatalos jóváhagyásával is rendelkezett. Az SS a sachsenhauseni koncentrációs tábor laboratóriumainak bevonásával több mint háromezer ciánampullát gyártatott, ezekhez pedig a karabélylőszer hüvelyéből készültek tokok. A kapszulákból körülbelül ezret a berlini Birodalmi Kancelláriára szállítottak, hogy azután szétosszák a náci elit tagjai közt. Ezek egyikét használta fel Göring 1946-ban.
Természetesen mire Göring végzett magával, sok más magas rangú náci már megelőzte ebben: Hitler és Goebbels a berlini bunkerben ölték meg magukat, Himmler pedig Lüneburgban azután vette be a ciánt, hogy 1945 májusában a britek fogságába esett. Legalább száz további náci csúcsvezető vetett véget az életének önkezével.
Roger Moorhouse: 100 beszédes tárgy a harmadik birodalomból
Kossuth Kiadó, 2019
