Ehhez egy HBO kellett
Tépjük le a ragtapaszt mindjárt itt a cikk elején: a Trónok harca messze nem a legjobbnak tartott tévésorozat a történelemben. Megkockáztatom, még a top 10-be sem férne be, ha a műfaj igazán eredeti, úttörő és kreatív produkcióit nézzük a legnagyobb hatásúak közül (elég, ha az utolsó évad lentebb összegzett hibáira gondolunk). És mégis az egyik legnagyobb lehetett, megkerülhetetlen referenciapont. Ehhe a sorozathoz viszonyítja magát ma minden egyes tévés produkció, még ha ezt nem is vallják be. Ehhez egész sor tényező szerencsés – de inkább fogalmazzunk úgy: nagyon pontosan átgondolt, megtervezett és menedzselt együtt állására volt szükség, no meg némi tökösségre, hogy az HBO felrúgjon néhány addigi tévés szabályt. Kezdve mindjárt azzal, hogy úgy döntöttek, sorozattá adaptálnak egy swords and sandals-jellegű (kard és szandál), középkori fantasy eposzt, ami korábban nemhogy nem volt garancia a sikerre, de inkább kicsit ciki volt. Az HBO azonban számításba vett két fontos tényezőt:
Ez a jó ütemérzék párosult azzal, hogy az HBO két szempontból is szerencsés helyzetben volt: egyrészt prémium, előfizetéses csatorna, másrészt pedig egyszerre gyártó és forgalmazó is. A prémium státusz azzal járt, hogy az előfizetőkkel már megkereste a maga bevételét, így nem kellett alacsonyan tartania a korhatárt, hogy több nézőt vonzhasson, azaz lehetett olyan bevállalós, amilyen csak akart. Az pedig, hogy gyártó és forgalmazó is, azt jelentette, hogy nem kellett senkivel alkudoznia a sorozat időzítésével és úgy általában semmilyen más döntésével kapcsolatban sem. Ráadásul globális jelenlétének köszönhetően akár azt is megtehette, hogy összehangolta az epizódok premierjét világszerte – e döntés mögött egyébként munkált némi kényszer-tényező, az egy idejű világpremierrel a torrentezést próbálták csökkenteni, de végül az ötödik évadtól összehangolt világpremier sokkal többet hozott, mint a torrent visszaszorításában elért kétes sikert: lehetővé tette a világszintű, szimultán rajongást. Az pedig, hogy egyszerre ömlenghetett az új epizódon a szingapúri, az amerikai és a magyar közönség, hatalmas és globális ingyen marketinget jelentett a sorozatnak, és csillagászati magasságokba röpítette az azt övező, eleve meglévő hype-ot.
Eszképizmus deluxe
A Trónok harca még egy dologgal tévé-, sőt, ami azt illeti, kultúrtörténetet írt: a nagyságrenddel. Ilyet az HBO nem először csinált, hiszen forradalmi volt már az első saját szériájuk is, és aztán, más és más okból szinte az összes többi is. A csatorna prémium jellege mindig visszaköszönt az általuk készített tartalmakban, de a Trónok harca így is nagyságrendi változást jelentett mind a ráköltött produkciós büdzsé, mind a marketing tekintetében: gyakorlatilag egy blockbuster mozifilm igényességével készültek a díszletek, a jelmezek, a trükkök, városokat foglaltak le hetekre – helló, Dubrovnik. Az alapanyag is kiváló volt ehhez, hiszen egy efféle középkori jellegű világban a ruhák és a terek elképesztő mozgásteret adtak az alkotóknak, ráadásul a történet fantasy jellege tovább tágította ezt a horizontot: sokféle világ sokféle divatját, társadalmi helyzetét, díszleteit, éghajlatait lehetett megénekelni. Ráadásul a képzeletnek nem sok minden szabott határt egy füstdémonokkal, zombikkal és sárkányokkal teli világban, a végeredmény pedig igazi vizuális kényeztetés, az eszképizmus olyan szőnyegbombázása, aminek nem nagyon tud ellenállni a tudat. Főleg, hogy mindehhez a szokásos emberi gyarlóságok, a szex, alkohol, erőszak és intrika már eleve megágyaztak.
Ugyanakkor a Trónok harca mégsem hagyatkozott kizárólag arra, hogy jól nézzen ki – ami persze nagyban köszönhető annak, hogy az alapanyagul szolgáló regények megfelelően sokrétűek és adnak gondolkodni és érezni valót is a nézőknek.
hogy csak a nagyobb témákat említsem, és akkor még ott vannak a szokásos mikrokonfliktusok szerelemmel, szexszel, hűséggel, árulással, útkereséssel, családi viszályokkal. Hogy mindehhez még gigantikus csatajelenetek és általában csúcsra járatott – és egyébként vitatott voltával újabb ingyen reklámot jelentő – erőszak is együtt járt, azt már említenünk sem kell.
A dicstelen vég…
Bizony, ez is egy olyan tényező, ami miatt a Trónok harcát a mai napig emlegetjük. De nem, nem a divatos hisztire gondolok: szerintem a sorozat lezárása pont olyan jó volt, amilyen jó egy ennyire epikus történet bármilyen lezárása lehet.
Ráadásul George R. R. Martin nevetségesen lassú munkatempójából kiindulva ebben az évezredben már nem fogjuk megtudni, ő hogyan zárta volna le a sztorit, így ezt a vitát is nyugodtan elengedhetjük. Tehát nem a tulajdonképpeni történet lezárására gondolok, amikor dicstelen véget emlegetek, hanem arra a zűrzavaros romhalmazra, amivé a sorozat a végéhez közeledve silányult. Ismerik a mémet a ló rajzával – tudják, amelyiken a kép bal szélén elkezdődik egy paripa teste, fenséges pontossággal, gazdag árnyékolással, részletesen árnyékolva, anatómiai hűséggel, a kép jobb szélére viszont láthatóan elfogy a szándék, az idő, a képesség, és a mesés grafikai remekműnek indult alkotás egy nem különösebben ügyes gyerek rajzaként fejeződik be. Na, a Trónok harcával valami ilyesmi történt: az első évadokban ráérősen, ami azt illeti, túl ráérősen felvezetett történet tempóját egyszer csak hirtelen mozdulattal felcsavarták, kezdve, mondjuk, azzal a nehezen értelmezhető döntéssel, hogy az utolsó évadok rövidebbek legyenek, mert hát hiszen nincsen ezer lezárandó eseményszálunk. Vagy várjunk csak…
Mint amikor a kötéltáncos megijed: lépdel-lépdel, lassan, elegánsan, aztán lenéz, elönti az agyát az adrenalin, és lábait kapkodva gyorsan leevickél a kötélről – átjut ugyan a túloldalra, de azért elég méltatlanul. A Trónok harca sem bukott épp el, de azért saját magához képest elég komoly színvonalcsökkenést szenvedett el, és győzedelmes távozás helyett úgy iszkolt le a színről, mint egyik-másik szomorú véget ért szereplője. A kamera előtt felejtett vizes palack, kávés pohár, és bár csak efféle produkciós blamákról számolhattunk volna be. Lezárni elfelejtett szálak, fontosként beharangozott, majd egyszer csak a színről kikóválygott szereplők és eseményszálak, érthetetlen motivációk – volt itt gond, nem kevés. A jó hír, hogy ezzel együtt azért a Trónok harca sosem jutott el odáig, hogy igazán túlbeszélje magát, s ezzel redundánssá váljon – tudnánk ilyen sorozatpéldákat mondani, ugye – és a produkciós érték fontosságát is jól látták, így az például sosem rendült meg. A színvonal hullámzó, egyenetlen lett, de az a néhány kimagaslóan jól sikerült epizód, jelenet megbocsáthatóvá tudta tenni a gyengébb részeket, és összességében még így is magasan maradt az a bizonyos léc, és átugrani is sikerült.
…és hogy valójában nincs vége
A Trónok harca túlságosan nagyra nőtt ahhoz, hogy elengedhessék egyetlen sorozat után. Ugyan már – az IP (intellectual property, szellemi tulajdon) már jó ideje Hollywood legnagyobb hatalmú hívószava: egy nagy sikerű regény adaptálása az olvasók személyében hoz némi biztos nézőközönséget, ezzel csökkenti a projektben lévő bizonytalanságot, ezt pedig az álomgyári döntéshozók nagyra értékelik. De ugyanígy az IP a jelszava a remake-, reboot-, spinoff-, sequel- és prequel-láznak is, hiszen ezeknél is egy már ismert történet világát lovagolják és fejik meg, hasznosítják újra, húznak le róla újabb bőröket. Hogy ennek milyen sivatagosító hatása van a filmművészetre, arról lehet és érdemes beszélni ugyan, de csodálkozni rajta nem érdemes, így az sem okozott feldolgozhatatlan sokkot senkinek, hogy a Trónok harca vége sem jelenti valójában a Trónok harca végét. Westeros világának előtörténete és oldalágai már gőzerővel készülnek, kétségkívül még sokkal több pénzzel és erőforrással kibélelve, mint az eredeti, és
