Shane MacGowan 63 éves, de a beszéde és a mozgása alapján kétszer ennyinek tűnik. Még az ősz, nagyszakállú apja is fiatalabbnak néz ki, pedig már jócskán elmúlt nyolcvan. MacGowan kibírhatatlanul lassan, kásásan beszél, mint azok a nagyon részeg emberek, akik pillanatokra vannak attól, hogy öntudatlanul az asztalra boruljanak. Kerekesszékkel tud csak közlekedni, a beszédét feliratozni kell, annyira nehéz megérteni, és amikor néha nevet, semmihez sem hasonlítható, gurgulázós-sziszegős torokhangot hallat (pedig már megcsináltatta a védjegyszerűen hibás fogsorát). Több mint harminc éve másról se hallani vele kapcsolatban, minthogy csoda, hogy még él, ehhez képest még mindig itt van, amolyan alternatív Keith Richardsként, bár az utóbbi sokkal jobb bőrben van. Ha nagy ritkán szóba áll egy újságíróval, folyamatosan az alkohollal kapcsolatos viszonyáról kérdezik, kivéve, amikor épp a kábítószerezés a téma. Ránézésre azt is hihetnénk, hogy egy súlyosan leépült, a társadalom legszélén vegetáló emberről van szó, aki már évtizedek óta nem ura a gondolatainak.
Csakhogy Shane MacGowan valójában a modern ír kultúra egyik legnagyobb becsben álló alakja, aki a nyolcvanas években kis túlzással egymaga hozta divatba az ír népzenét, sőt, az ír-kelta kultúrát, mindezt egy olyan időszakban, amikor még javában aktív volt az Ír Köztársasági Hadsereg, azaz az IRA nevű terrorszervezet, és a brit közvélemény nem volt túl barátságos az írekkel. Ennek ellenére MacGowan zenekara, az ír népzenét a punk attitűdjével „seggbe rúgó” Pogues (ő fogalmazott így) az egyik legfelkapottabb klubzenekar volt Londonban, és távolról sem csak az ír diaszpóra járt a koncertjeikre. A zenekar frontembere, MacGowan igazi rockandroll ikon lett, aki nemcsak hangot adott az emigráns íreknek, de a nemzedéke egyik legnagyobb szövegírójának tartották, és olyan híres haverokkal mozog együtt, mint Johnny Depp vagy Nick Cave, akik felléptek a hatvanadik születésnapján tartott koncerten is, Bonóval és Sinead O’Connorral együtt. MacGowan tényleg az utolsó cseppig mindent kisajtolt a rockandroll életformából, addig feszegetve a határokat, hogy végül átlépte a vonalat, ahonnan nincs visszaút. Életben maradt ugyan, de ez a maximum, amit el lehet róla mondani, ugyanakkor a nagybetűs alkoholista alakjára redukálta magát, akivel kapcsolatban sosem a munkássága és a popkulturális jelentősége a fő téma, hanem hogy mikor mennyit ivott.
Róla készített most dokumentumfilmet Julien Temple, aki valósággal összenőtt az angol punkszíntérrel: hogy mást ne mondjunk, ő rendezte a The Great Rock And Roll Swindle című legendás Sex Pistols-filmet, de csinált arról az együttesről dokumentumfilmet is, akárcsak a Clashről vagy a Glastonbury fesztiválról. Mivel pedig MacGowan is ugyanebből a színtérből nőtt ki, adta magát, hogy ha valaki, akkor Temple képes lesz kamera elé állítani a legendásan nehéz természetű énekest. Az rögtön a film elején kiderül, hogy MacGowan nem nagyon akar nyilatkozni, a rendező mégis képes megoldani a feladatot: elképesztő mennyiségű archív anyaggal, filmbejátszással és a rá jellemző animációs betétekkel pótolja ki az időt, azt pedig mégis megoldja, hogy ha vele nem is, de az énekes a feleségével és néhány híres haverral mégis képes beszélni a kamera előtt. Közülük egyértelműen az északír katolikus párt, a Sinn Fein egykori elnöke, Gerry Adams a legjobb beszélgetőpartner, a rocksztár haver, Bobby Gillespie (Primal Scream) már kevesebbet tesz hozzá a beszélgetéshez, míg a Johnny Depp-pel készült jelenetek kifejezetten kellemetlenek. Megszólal viszont Shane húga, Siobhan MacGowan, és az apjuk, Maurice is, egyedül a Pogues-tagok hiányoznak, de ők nem kívántak nyilatkozni.
Temple kétórás filmje gyors, pattogós ritmusával mintha ellensúlyozni próbálná MacGowan nehézkes beszédét, rengeteg a rövid film- és zenebejátszás, de minden összevisszasága dacára próbálja tartani a kronológiát. A játékidőből elég sok jut a főhős fiatalkorára, és csak a film felénél jutunk el a Poguesig, az utolsó harminc évet pedig gyorsan letudjuk. Ez ugyanakkor mégsem meglepő, ha megnézzük, MacGowan aktív korszaka húsz évig se tartott, és ebből a saját bevallása szerint is az első három Pogues-album idején, azaz 1984 és 1988 között volt a csúcson. A film inkább ezt a MacGowant próbálja megmutatni, illetve azt, hogy mi mehetett félre, alakulhatott-e volna máshogy ez a történet.
Amikor aztán a család az ír faluból Londonba költözik, az emigráns léttel járó depresszió Shane-t és az anyját is gyógyszerfüggőségre ítéli, majd az intelligens, de tinédzserként kívülálló Shane felfedezi a drogokat, emiatt kicsapják az iskolából, és addig feszegeti a határait, míg végül a pszichiátrián találja magát. Később ugyan megtalálja a helyét a londoni punkszíntéren, de ezeket az éveit is folyamatos italozás kíséri, mint ahogy a később megalakuló Pogues mindennapjait is. „Ha már az angolok az iszákos Paddyken gúnyolódtak, akkor gondoltam, tessék, itt van nektek az iszákos Paddy!” – mondja MacGowan (a Paddy az írek gúnyneve).
A Pogues káoszba fulladó koncertjei gyorsan hírnevet szereznek a zenekarnak, és ugyan tudják jól, hogy józanul jobban játszanak, azt fele ennyire se találják szórakoztatónak. Úgyhogy jönnek a további koncertek és a nemzetközi turnék, MacGowan és hasonlóan őrült társai mindent megisznak és betolnak, ami létezik (mint elmondja, egy kultikus dalukat az ihlette, hogy a másik frontember, Spider Stacy, aki show-elemként fémtálcával ütötte a saját fejét, összehugyozta magát a szállodai ágyában Németországban). Ekkor azonban jön az a pont, ami nagyon sok más zenekarnál is elkerülhetetlen volt: a Poguest kezdik túlhajtani. Menedzserük, Frank Murray eszméletlen mennyiségű koncertet köt le, és MacGowan hiába jelzi, hogy nem bírja tovább, nincs megállás, pláne, amikor a Fairytale of New York című dalukból valószínűtlen karácsonyi sláger lesz. Itt az a pont, amikor még vissza lehetne hozni talán, de a gépezetet nem lehet megállítani: a Beatlesnek sikerült 1966-ban, amikor kerek perec megmondták Brian Epsteinnek, hogy nem hajlandók többet turnézni, a Pogues azonban folytatta, és ennek a leggyengébb láncszem látta a kárát. Ahogy a húga mondja,
Szerinte egyébként az alkohol- és drogfogyasztás a bátyjánál nem önpusztítás, hanem pont, hogy nagyon is szereti az életet.
Innen nézve MacGowan története szokványos show-biznisz sztori, millió együttes és zenész rokkant bele abba, hogy a mögötte álló menedzsment nem vette észre, mikor kellene behúzni a féket. De bizonyos szempontból hasonló sors ez, mint ami a Pink Floyd korai frontemberének, Syd Barrettnek jutott (tőle el is hangzik egy dal a filmben) vagy a Beach Boys-vezér Brian Wilson szétesése, akik mindketten addig tolták a hallucinogén drogokat, hogy egyszer csak ott maradtak a túloldalon (még akkor is, ha Wilson pár évtizeddel később valamelyest visszatért). Rosszul sikerült LSD-tripből MacGowannek is jutott, de a legnagyobb károkat a heroin okozta (mármint az alkohol mellett). Erről mindenesetre sikerült lejönnie, bár az egyértelműnek tűnik, hogy bármennyire is fájlalja, új dalokat már sosem fog tudni írni.
A film azonban szerencsére nem ezt a kérdést emeli a középpontba, és az alkohol meg a drogok kérdéséhez hasonló mértékben foglalkozik MacGowan írségével is, aki egy ponton kijelenti, bűntudata volt, amiért nem mert csatlakozni az IRA-hoz. Az is kiderül, hogy példaképei véletlenül mind hasonlóan bohém és önpusztító, de hazafias ír költők voltak, tehát valahol emiatt is kódolva volt a végzete. Személyes küldetésnek tekintette, hogy a Pogues dalaiban állást foglaljon az akkor még rendkívül érzékeny ír témában. Éppen ezért kudarcként élte meg, amikor a zenekar egyre eklektikusabb zenét kezdett játszani, és a többi tag is kiteljesedhetett dalszerzőként, mert ez azt is jelentette, hogy pont az ír karakter szorult a háttérbe (a Pogues alapemberei közül csak MacGowan volt igazi ír). Sok Pogues-dal is előkerül a filmben, melyben a zene így legalább olyan fontos szerepet játszik, mint az alkohol vagy az ír történelem.
Amit a leginkább szívmelengető látni, hogy Shane-re mennyire büszkék a családtagjai, anélkül, hogy megpróbálnák eltagadni a problémáit, pedig annyi hasonlóra láttunk már példát. A zárásként megmutatott születésnapi koncert tényleg megható, és bármennyi őrületet látunk a filmben, a végére tényleg elhisszük Siobhan MacGowannek, hogy a bátyja alapvetően egy szeretni való ember. A Crock of Gold nem avatja szentté az önpusztítás szimbólumát, de nem is egyszerűsíti le a témát arra, hogy Shane MacGowan elitta az agyát: „Hazafi és nagy ír zenész, aki megmentette az ír zenét. Szerintem azt szeretné, ha így emlékeznének majd rá” – mondja a húga. Lehet, hogy egyszer majd tényleg így is lesz.
