Kazuhiro NOGI / AFP
Kultúra koronavírus

„A gazdagokat védték, pedig mi, személyzet is veszélyben voltunk” – így lett járványgóc az álomutazásból

A járvány kezdetén sokat emlegetett Diamond Princess óceánjárón úgy harapózott el a covid, hogy abból esettanulmány lett – csak éppen ez nem vigasztalja az érintetteket. A néhány nap alatt járványgócponttá vált hajóról az HBO készített tanulságos dokumentumfilmet.

A Diamond Princess-szel történtek gyakorlatilag egy az egyben lemodellezik kicsiben azt, amit nagyban az egész világ megtapasztalt a koronavírus-járvány kitörésekor. A gyanútlanságot, majd a hitetlenséget, a sötétben tapogatózást, bizonytalanságot, és azt, hogy miközben a fertőzöttek szenvedtek, az egészségügy meg nem tudta, mihez kapjon, a szerencsésebbek saját piti kis komfortjaik elvesztésén keseregtek. Erről mesél az HBO új dokumentumfilmje, Az utolsó hajóút (The Last Cruise), ráadásul olyan közelről, amennyire csak lehetséges – és közben társdalomkritikává és – nem csak a járvány miatt – szomorú korképpé is válik.

Amikor 2020. január 20-án a Diamond Princess, ez a hatalmas, ízléstől függően lélegzetelállítóan pompázatos vagy ízléstelenül giccses luxus-óceánjáró kifutott Jokohama kikötőjéből, főleg tudósok és egészségügyi dolgozók ismerték a „koronavírus” kifejezést, a SARS-CoV-2 vagy a Covid-19 elnevezések pedig még nem is léteztek. A holdújév időszakára időzített körutazás Délkelet-Ázsia legszebb vidékei felé tartott, és, ahogy az az ilyen típusú utazásoknál kötelező, nemcsak a mesés úti célok, hanem a hajón töltött idő miatt is első osztályú élménynek indult, remek konyha, nonstop szórakoztatás, zenés-táncos bulik, közös aerobik és hasonló programok gondoskodtak arról, hogy a nyugati, főként idős utasok két úti cél között kellően el legyenek kényeztetve. Hogy aztán ez az út mennyire nem a szó klasszikus értelmében lett életre szóló élmény, azt ma már az egész világ tudja: nem telt el két hét, és néma, üres közösségi terek és szobafogságra ítélt utasok változtatták bizarr szellemhajóvá a Diamond Princesst, amely hamarosan a járvány kezdetén a vuhani utáni legnagyobb járványgócpont lett, és hetekig vesztegelt karantén alá vonva Jokohamában.

HBO A Diamond Princess személyzete már maszkban

A történtek dramaturgiája leginkább a szeletelős fesztiváltechnó ritmusára emlékeztet, egy beteg, tíz beteg, húsz beteg, hatvan, kétszáz, ötszáz, hétszáz – mindez alig néhány nap leforgása alatt. Január 25-én, öt nappal indulás után, a kínai újév napján még sikerekben gazdag, jó egészséggel megáldott 2020-ról szóló jókívánságokat mond a kamerába az élményeit dokumentáló indonéz mosogatófiú, és a néző szíve összeszorul attól az innen nézve naiv bizakodástól, ami szavaiból árad – naná, hisz saját egykori önmagunkat látjuk benne. De ugyanez a gyanútlanság érződik az összes utasnál – sőt, hiszen többségük gazdag, felhőtlen nyugdíjas éveit élvező nyugati turista, akik afféle „nekünk ez jár”-hozzáállással tekintenek a világ kínálta örömökre. A szakadék az erős valutájukat szóró utasok és a tizenkét-tizennégy órákat dolgozó, alulfizetett melósok között már a járvány előtt is nyilvánvaló, ez a szakadék pedig egyre mélyebbnek és mélyebbnek tűnik, ahogyan a helyzet romlani kezd.

A film elvégzi ugyan a klasszikus dokumentációs munkát – legalábbis részben mindenképp –, azaz szépen összegereblyézve felsorakoztatja az ismert számokat és dátumokat, ám az igazán érdekes része a filmnek nem ez – hisz mindez a Wikipédián is elolvasható. Ami színes-szagos-ízes élettel tölti meg a filmet, az egy felemás körülmény, jelesül az, hogy ma, az egyre izmosabb kamerákkal felszerelt mobilok korában mindenki dokumentálhat, és dokumentál is. Ettől persze dokumentumfilmes még nem lesz mindenkiből, aki rögzített már a telefonjával bármit a vele történtekből, de tény, hogy ha ez a járvány nem egy olyan korban tör ki, amikor a mindennapok része, hogy az átlagember videókat készít, akkor Hannah Olson rendezőnek messze nem lett volna ennyi remek belső anyaga, sőt. Az utolsó hajóút anyagainak elsöprő többsége ilyen felvétel.

HBO A hajó egyik utasa – és saját videóival a film egyik „operatőre”.

Az egyik oldalon középkorú és idős párok, akik gondosan felvették, sőt, végig is narrálták, hol laknak, mit esznek, hogyan szórakoznak, majd azt is, hogyan zárta őket szobáikba a járvány, hogyan szakadtak el egymástól házastársak, ha egyikük pozitív lett, és hogyan evakuálták őket végül a hajóról. A másik oldalon ugyanez egy másik társadalmi rétegből: riporterhajlamú, vagy egyszerűen az otthon maradottak kedvéért videóblogoló fiatal délkelet-ázsiaiak, a személyzet tagjai mutatják, milyen a konyhai robotolás járványon innen – és járványon túl. Mert bizony, míg az utasok szinte hermetikusan elzárva vészelték át a karantént, addig az ő kényelmükért a személyzet tagjainak pontosan ugyanannyit, ugyanolyan zsúfolt terekben, ugyanúgy közösen, összezárva kellett dolgozniuk a járvány kitörése után is, sőt, a porciózott, dobozolt, szobákba szállított étkezésekkel és a takarítással is tekintélyes pluszmunka szakadt a nyakukba – és akkor a betegség miatti szorongásról még szó se esett. A járvány előtti állapotok egyenlőtlensége, ahogyan az sejthető volt, a járványban nemhogy nem enyhült, épp ellenkezőleg.

A videóikkal megjelenő szereplőket a film utólag is megszólaltatta, ám ezek a beszélgetések mind visszatekintések, ennek eredményeképpen a film végül, bár kétségkívül fontos, erős és hiteles, kissé félmunkának érződik. Bár értjük, hogy a rendező célja egyértelműen a járvány kezdetének, ennek a luxuspetricsészének a dokumentálása volt, a nézőben marad némi hiányérzet azzal kapcsolatban, hogy vajon mi történt a film hőseivel a hazatérés után és az óta, és elmaradt az is, hogy szó essen a hajót üzemeltető cégről, a hajó utóéletéről, vagy éppen arról, hogy a japán egészségügyi hatóság hogyan kezelte a helyzetet. Többek között a perspektívának ez a hiánya okozhatja azt is – amit sokan szóvá is tettek az értékelésekben és a kommentekben –, hogy a film túl korainak, túl közelinek hathat. Miközben ez a közelség, persze, sajnos, nagyon is létezik, hiszen ma, több mint egy évvel később számos ország ugyanakkora, vagy éppen nagyobb bajban van, mint tavaly tavasszal, és az sem változott, hogy mennyire különbözően érinti a világjárvány az egyes társadalmi osztályokat: az átlagember tiltások között élve figyel, vigyáz, szorong, míg az elitnek nem kell lemondania kedvelt luxusszórakozásairól ma sem.

Az utolsó hajóút az HBO GO-n nézhető röpke harmincnyolc percben.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.