Bár mindannyian sokszor hallottuk már, és talán magunk is úgy gondoljuk, hogy régen minden jobb volt, azt is legalább ennyiszer elmondták, hogy a múltba vágyódás és a parttalan nosztalgia nem vezet sehová. Ám mindig sokat árul el az adott korról, hogy mi az, amit hiányolunk belőle, és a három forintos kenyér meg a fiatalságunk mellett egész biztos előkelő helyen szerepel a közös nyilvánosság iránti vágyakozás is. Közös nyilvánosság alatt azt értjük, hogy mindenki ugyanazt a tévét nézi, ugyanazt a rádiót hallgatja, ugyanazokat a filmeket látja a moziban, ugyanazokat az újságokat olvassa. Ezt a jelenséget nevezi a külföldi szakirodalom monokultúrának (a mezőgazdaságból kölcsönzött kifejezéssel), és ez többek között azt is jelenti, hogy ha szándékosan ki nem rekesztjük magunkat ebből a valóságból, ez nemcsak abban segít, hogy könnyebb közös beszédtémát találni a liftben vagy az orvosi rendelőben, hanem megteremti az összetartozás érzetét is. Ezt veszítették el mára nemcsak a magyarok milliói, de világszerte is sokan szembesülnek a jelenséggel. Hogy ez probléma-e egyáltalán, vagy a monokultúra eleve hazugság és torzított valóságot eredményezett, arról sokat lehet vitatkozni.
A monokultúra felemelkedése és alkonya
A mai értelemben használt monokultúra a múlt század közepén jelent meg a tömegmédia általánossá válásával: előbb a rádió, majd a televízió vált a háztartás elengedhetetlen tartozékává, míg a mozik kínálata meghatározta a filmfogyasztás kereteit is. Ez persze nem azt jelentette, hogy mindenki pontosan ugyanazokat a filmeket nézte és ugyanazokat a zenéket hallgatta, hiszen létezett mozgásterük az embereknek, hogy mit válasszanak a lehetséges alternatívák közül: demokratikus és nagy országokban jellemzően több, hiszen Amerikában már az ötvenes években három nagy tévécsatorna versenyzett a nézőkért, nem is beszélve a rengeteg helyi és tematikus rádióról a nagyok mellett, míg Magyarországon a nyolcvanas évek második feléig nem nagyon volt legális választási lehetőség.
Ma már régóta nem ez a helyzet. A monokultúra falain a nyolcvanas években jelentek meg az első repedések, amikor elterjedtek a videólejátszók és a kazettás magnók, melyek lehetővé tették már a másolást is, majd jöttek a kábeltévék, és a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára ugrásszerűen megnőttek a választási lehetőségek (ez nálunk ráadásul egybeesett a rendszerváltással is). Az igazi csapást azonban az internet jelentette: előbb a fájlcsere és a torrentezés segíthetett megnyitni a világot, majd megjelentek a videomegosztók, de a legnagyobb szerepet a streamingszolgáltatók játszották ebben a folyamatban, melyek egy évtized alatt alapjaiban változtatták meg a kultúrafogyasztást. Egészen a közelmúltig csodabogárnak számított az az ember, akinek nem volt tévéje, ma már egyre többen vannak, akik azon csodálkoznak, hogy akadnak, akik még mindig tévét néznek, amikor már sokkal változatosabb és minőségibb tartalmakhoz lehet hozzáférni.
Ahogy arról már korábbi cikkekben volt szó, ez a jelenség a leglátványosabban a zeneipart alakította át: ma már tényleg az egyszemélyes szigetek és buborékok korát éljük, amikor egyre nehezebb közös nevezőt találni két ízlésvilág (bocsánat, két Spotify-playlist) között, miközben egyre könnyebb úgy élni, hogy fogalmunk sincs, mik a legnépszerűbb slágerek éppen, hiszen már nem jönnek szembe úgy, mint akár csak pár éve, amikor még az is ismerte az adott év agyonjátszott sikerdalait, aki egyébként magától soha meg nem hallgatta őket. De hasonló a szerepe a Netflixnek és az HBO-GO-nak, illetve a többi, nálunk még kevésbé elterjedt streamingszolgáltatónak is, bár egy darabig még léteztek olyan sorozatok, amiket sokan követtek egyszerre, a Netflix modellje (miszerint nem hetente csepegteti az epizódokat, hanem egyszerre hoz ki egy teljes évadot) nagyrészt ezt is megölte. Nem véletlenül búcsúztatta a Trónok harcát több újság is a monokultúra utolsó képviselőjeként a finálé után, hiszen azóta sem akadt olyan sorozat, amely egyszerre ültetett volna a képernyő elé tízmilliókat. Más kérdés, hogy ez is hamis valóságérzékelést szül, hiszen a streamingszolgáltatók terjedése idején hajlamosak lehetünk azt hinni, mindenki ugyanezt nézi. Miközben pontosan látjuk például a 24.hu cikkeinek olvasottságán, hogy idehaza még a Trónok harca népszerűsége sem érhetett fel egy tetszőleges RTL Klub-vetélkedő iránti érdeklődéssel, A vezércsel vagy bármelyik Netflix-favorit pedig végképp nincs még egy súlycsoportban a kereskedelmi tévék nézettségével, noha az olló kétségtelenül szűkül, és a fiatalok is már a streaming világába nőnek bele.
Illúzió és cenzúra, ezt sírjuk vissza?
Hogy ez mennyire jó vagy rossz dolog, arra nem könnyű válaszolni, még akkor sem, ha rémes lenne belegondolni, hogy ebből a mostani szabadságból, amikor a speciálisabb niche igényeket is kielégíti már a kínálat, hirtelen visszacsöppennénk az évtizedekkel ezelőtti viszonyok közé (és most azt a lidércnyomással felérő alternatívát hagyjuk is, hogy milyen lenne, ha csak a mostani közmédiát lehetne nézni). De többen megfogalmazták már azt is, a monokultúra valójában mindig is egy szubjektív benyomás, sőt érzéki csalódás volt, amely ráadásul túl nagy hatalmat adott egy-két stúdióvezetőnek, rádiós vagy tévés szerkesztőnek, diktatúrák esetében pedig a mindenkori kultúrpolitikának, nem véletlenül emlegetik cenzorként Aczél György vagy Erdős Péter nevét, mint akik egy személyben határozhatták meg, mely film, könyv vagy dal kerülhet az ország nyilvánossága elé és melyik nem. Ehhez hozzájönnek az olyan társadalmi különbségek, mint például a bírálók szerint az, hogy ami Amerikában jelentette a monokultúrát, az valójában a fehér középosztály ízlésvilágára szűkült le, és nem vett tudomást amerikaiak tízmillióiról. De jó példa erre az is, hogyan tett úgy a teljes magyar média a nyolcvanas években sokáig, mintha a Vajdaságból importált lakodalmas rock nem is létezne, miközben a honfitársaink elképesztő példányszámban vásárolták ezeket a kazettákat.
A Vox alapos cikke arra jut, a monokultúra az elveszett összetartozás Pleasantville-képe (utalva a sosemvolt tökéletes Amerikát kifigurázó filmre), amely talán csak illúzió volt, vagy a társadalmi-gazdasági hegemónia mellékterméke. Vagyis nem arról volt szó, hogy mindenki az esti főműsoridőben sugárzott műsort szerette volna nézni, de ez volt bekapcsolva, és alapértelmezés szerint univerzálissá vált. Ma viszont már nincs olyan nagy hatalmuk az egyes filmstúdióknak, tévéknek vagy rádióknak, mint a monopolhelyzetben lévő elődeiknek, hiszen könnyedén leélhet évtizedeket is valaki anélkül, hogy el kéne hagynia az érdeklődési körét. Ugyancsak a Vox idézi Martin Scorsese nagy indulatokat kiváltó nyilatkozatát is a Marvel-filmek kártékonyságáról, melyben azt hozza fel ellenpéldaként, micsoda közösségi élmény volt annak idején egy moziban teltházas vetítésen megnézni Hitchcock Hátsó ablakját, és hogy ugyanez a kapocs nincs meg ma a közönség és a „piackutatások, közönség által tesztelt, ellenőrzött, módosított, ellenőrzött és átalakított” filmek között. A cikk szerint azonban Scorsesének valójában mégis csak az fáj, hogy az ő filmjeinek nem lehet már ilyen hatásuk, miközben sok más alkotó, aki a régi rendszerben sehová se jutott volna, ma joggal érezheti úgy, több a lehetőség.
Egyszerre töredezett és homogén
Csakhogy a sok választási lehetőség önmagában nem jelenti azt, hogy minden a javára változott volna. A Netflix, a Spotify és a többiek hatalma pár év alatt alakította át nemcsak azt, hogyan fogyasztjuk a kultúrát, de azt is, hogyan gondolkodunk róla. „Ezek a gigantikus platformok azonban nem csupán elbitorolták a régi tömegtájékoztatási monokultúra helyét, hanem megvan az a furcsa hatásuk is, hogy egyszerre egyesítenek és töredezetté tesznek mindent” – írta az egyik legnagyobb hatású popkulturális újságíró, Simon Reynolds az előző évtized végén a Guardianben, hozzátéve: „A streaming lassan, de biztosan megöli a mainstream fogalmát.” Ami Reynolds olvasatában azt jelenti, a mai kulturális klímában már nem születhetnek univerzális hatású remekművek, azaz olyan, kulturális mérföldkövek, mint amilyenek a popzenében a Beatles Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band albuma vagy Michael Jackson Thrillerje volt. Megszűnt az a „közös időbeliség”, ami ezt korábban lehetővé tette, a rövid távú memóriánkból napok alatt kipörög minden. Erre példaként a Daft Punk példáját hozta, amely 2013-ban globális kulturális eseményként harangozta be a Random Access Memories című albumát, mely a zenében és a promóciójában is bevallottan néhány hetvenes-nyolcvanas évekbeli sikeralbumot utánzott. A lemez gyorsan nagy siker lett (elsősorban a Get Lucky című slágernek köszönhetően), de aztán ugyanilyen gyorsan el is tűnt a kollektív tudatból, olyannyira, hogy az évtized végén sem sokan sorolták a 2010-es évek meghatározó jelentőségű albumai közé. Ennek persze egyéb okai is lehetnek, de mintha ma már nem is lenne igény az ilyen mérföldkövekre.
És ez nemcsak a zeneiparra jellemző: a Netflix által diktált elképesztő tempóban már nincs is arra idő, hogy egy-egy sorozat vagy film igazán komoly figyelmet kapjon, hiszen a cég üzleti modelljének az az alapja, hogy iszonyatos mennyiségben önti az előfizetőire a tartalmat. Tavaly ősszel A vezércsel például tényleg úgy tűnt egy pillanatra, hogy megidézett valamit a régi monokulturális reflexekből, de aztán elsöpörte A Bridgerton család és a körülötte támadt műbalhé, majd januárban már arról jöttek a hírek, hogy a Lupin ez utóbbi két sorozat nézettségi rekordját is megdöntheti, és így tovább, kit érdekel már, mi volt menő a múlt hónapban? Igaz, a sorozatipar ennek a szemléletnek köszönhetően is virágzik, a zeneiparban azonban mélyebbek a problémák: a jelenség nemcsak azzal jár, hogy nincs már akkora jelentősége és hatása, mint a múlt század utolsó évtizedeiben volt (ebben a cikkben taglaltuk, hogy miért érezhetjük úgy, már nem olyan fontos az egész), hanem eltávolodott egymástól az emberek ízlése is: „Hosszú időbe telhet, mielőtt egy régi baráttal vagy új ismerőssel zenéről folytatott beszélgetésben találhatunk valamit, amit mindketten ismerünk” – írja Reynolds. Ez persze önmagában még nem feltétlenül probléma, bár
A filmnézési, zenehallgatásai szokásainkat elemző, és azok alapján ajánlatokat adó algoritmus annyira uralkodó lett, hogy a Vox már 2019 végén „az algoritmus monokultúrájaként” határozta meg a korunkat, pedig akkor még szó sem volt arról, hogy a covid-járvány gyakorlatilag szétrobbantja a még meglévő, offline közösségi életet is. „Az ajánlási algoritmusok – a Netflixen, a TikTokon, a YouTube-on vagy a Spotify-on – felelősek azért, hogy hogyan mozoghatunk az on-demand streaming médiában, mivel túl sok a tartalom ahhoz, hogy egy felhasználó a saját feje után menjen. Döntéseket hozhatunk, de ezek nagyrészt a számunkra bemutatott lehetőségekre korlátozódnak” – fogalmaz a cikk. Ennek pedig számos negatív következménye van: az egyik a homogenizáció, ami elsősorban a zeneiparban figyelhető meg. Az algoritmus ugyanis lehetővé teszi, hogy a lemezkiadók vagy akár producerek a rendelkezésükre álló adatmennyiséget kielemezve pontosan tudják, mire van szükség a sikerhez, vagy akár ahhoz, hogy az algoritmusok az ő dalaikat ajánlják azoknak, akiknek tetszik egy adott sláger (lásd még cikkünket arról, hogyan alakította át a Spotify a popzenét). „Ha algoritmusokra bízzuk, hogy megszabja a kultúránkat, a dolgokat népszerűség, elkötelezettség, mérték és sebesség alapján értékeljük. Pedig már tudjuk, hogy ami népszerű, az nem feltétlenül jó, és ami jó, nem feltétlenül népszerű” – összegezte a helyzetet a Vox cikke.
Szekták népe
Egy másik következménye a monokultúra eltűnésének, hogy sokkal fontosabbak lettek a popkultúra alapján kialakult törésvonalak. Alain Sylvain tavaly a Quartzon ezt úgy foglalta össze, hogy azzal egy időben, hogy a hagyományos közösségi terek összezsugorodtak, és a politikai, vallási vagy hobbialapon szerveződő közösségi szervezetek, klubok, egyesületek jelentősége visszaesett, a popkultúra vette át a szerepüket. Az embernek ugyanis megmaradt az igénye, hogy valamilyen törzsbe tartozzon, és ezek mára a bennünket szórakoztató dolgok köré szerveződnek: „Ezek a szórakozáson alapuló törzsek, amelyek versengenek a figyelmünkért, végső soron hátrányosan befolyásolják az együttműködés képességét azáltal, hogy visszhangkamrákba zárnak bennünket.”
Sylvain szerint mindez azzal jár, hogy manapság leginkább szektákhoz hasonlító rajongótáborok alakulnak ki, amelyek a szekták minden ismertetőjelét magukon viselik: karizmatikus egyéniségek köré szerveződnek, legyen az Beyoncé vagy Donald Trump; teljesen a magukévá teszik és alárendelik magukat a vezető népszerűsítette életstílusnak, lásd a használati tárgyaink eldobására buzdító, de maga is háztartási tárgyakat áruló Mary Kondo körüli kultuszt vagy Gwyneth Paltrow nyilvánvalóan kártékony kamutudományokon alapuló életmód-tanácsadó biznisze, a Goop népszerűségét a gazdag, fehér nők körében. De ide sorolja az összes előfizetéses streamingszolgáltatást is, melyekre kénytelen előfizetni az ember, ha csak nem akarja, hogy kirekesztődjön a társalgásból, és ne tudja, miről beszélnek a többiek. Sylvain szerint a Netflix és társai is klubok, ahová tartozni akarunk, és ezért örömmel fizetünk is. Mindez azért probléma szerinte, mert egy olyan világban, ahol már eleve népegészségügyi válsággá vált a társadalmi elszigeteltség, és a technológiának köszönhetően a közösségek már nem feltétlenül földrajzi vagy nyelvi alapon szerveződnek, lehet, hogy a popkultúra kielégíti az összetartozás iránti igényünket, mégis rontja a közjó érdekében mozgósító képességünket is.
Mégis mit árul el rólunk, hogy képesek vagyunk vadidegenekkel vitatkozni a kedvenc előadónk csodálatosságáról az interneten, miközben nem is érdekel, hogy kik a szomszédaink?
– teszi fel a kérdést a végén Sylvain, pedig a cikke még tavaly márciusban, a koronavírus-járvány legelején íródott. Az azóta eltelt egy évben mintha még aktuálisabban hatnának a szavai.
