Mi értelmük van a múzeumoknak, ha mindenki otthon marad? Ha éppen a műalkotásokkal való személyes találkozás lehetősége vész el? Ezzel a kérdéssel szembesültek a világ összes múzeumának dolgozói a múlt tavaszi karanténidőszakban. Miközben persze tevékenységük egy része, a gyűjtemény rendszerezése és bővítése, a kutatás hellyel-közzel tovább folytatódhatott, a múzeumi munka leglátványosabb része, vagyis a kiállítás-rendezés, a különféle művek bemutatása egy időre kényszerűségből elmaradt.
Azok a múzeumok, amelyek a tavaszi, majd az őszi-téli karanténidőszakban is meg akartak mutatni valamit magukból és a gyűjteményükből, többnyire ugyanazokhoz a módszerekhez folyamodtak. Befotóztak egy-egy kiállítást, „virtuális sétát” kínáltak a honlapjukra tévedő látogatóknak. Miközben ezeknek a tiszteletre méltó kezdeményezéseknek a létjogosultságát nem szeretnénk elvitatni, egyértelmű, hogy lényegesen nem különböznek attól, ha az interneten nézegetjük egy-egy műalkotás fotóját. Legfeljebb olyasmit is láthatunk, amit nem olyan könnyű egy gyors Google-kereséssel megtalálni, és talán a múzeumi térélményt is felidézhetjük valamelyest.
Ehhez képest, és pláne a magyar múzeumok között különösen párját ritkítja a debreceni Modem kezdeményezése. A szeptember közepétől január végéig tartó, Mindenütt jó, de… című kiállításukat kifejezetten az online térre, honlapjukra és a közösségi oldalaikra szánták. Nem az állandó vagy korábbi tárlataikon látható műveket mutatják be az interneten, hanem új műalkotások elkészítésére kérték fel a kiválasztott alkotókat, egyszerre mindig két embert. Nekik hétről hétre párosával kellett megoldaniuk a feladatot: olyan közös munkát készíteni, ami az otthon fogalmáról szól, arról a térről, amely tavasszal egyik pillanatról a másikra nemcsak a magánélet, hanem a munkavégzés és a szabadidő eltöltésének elsődleges színterévé is vált. Legalábbis a társadalom jobb helyzetben lévő tagjai számára.
Erre különösen jó alkalmat teremtett, hogy a koronavírus-járvány miatt új jelentésekkel telítődtek, átértelmeződtek a privát szféra és az intimitás fogalmai, megnyitva az utat a művészi célú használat felé. Hétköznapi, otthoni cselekvéseink hirtelen új rítusokká változtak. Ezt használták ki azok a művészpárosok, akik a Modem felkérésére közös műveket készítettek. Egyúttal lehetőséget kaptak rá, hogy a globális elszigetelődés időszakában új ismeretségeket, munkakapcsolatokat alakítsanak ki. Mindebből pedig született néhány olyan műalkotás, amely okosan, frappánsan, viccesen és megrendítően ragadja meg, hogyan éreztük magunkat az utóbbi egy évben.
A te házadban is ott vannak az ősi csigák
A kiállítás kurátora, Don Tamás nem először kísérletezik az online kiállítás ötletével. Ő bonyolította 2016 és 2018 között a háromrészes Enyészpontok című kiállítást is, amely a magyarországi vészkorszak fontos tereivel, majd a holokauszt 1945 és 1948 közötti utóhatásaival, végül a korai Kádár-kor antiszemitizmusával és zsidó identitásával foglalkozott. Az Enyészpontokra készített művek közül csak a harmadik kiállításhoz kapcsolódó munkák kerültek be klasszikus múzeumi térbe, az előzmények egy Tumblr-oldalon volt hozzáférhetők. A Mindenütt jó, de… témája teljesen más, de az online térre szabott formák, a fiatal művészeknek biztosított kiállítási lehetőség, illetve – e kettővel összefüggésben – a fiatalabb közönségréteg felé való tapogatózás összeköti a különböző kezdeményezéseket.
„Nyártól novemberig részlegesen nyitva volt a Modem, jöttek diákcsoportok is. De már tavasszal lehetett látni, hogy ősszel újabb lezárások lehetnek, emiatt szerettünk volna kifejezetten online kiállítást megvalósítani. Adódott a téma, mert az első karanténidőszakban sokan hirtelen más szemmel kezdtünk nézni az otthonunkra” – mondja Don Tamás. A debreceni múzeumban már korábban is igyekeztek nagyobb teret adni a pályakezdő művészeknek, ezért döntött úgy a kurátor, hogy középgenerációs művészekkel párban kéri fel a fiatalokat. „Úgy láttam, ez rímel arra a helyzetre, hogy az embereknek egyik napról a másikra kellett megtanulniuk online dolgozni másokkal.”
A kiállító művészek egy része valóban abból a tapasztalatból indult ki, hogy rövid idő alatt megváltozott, mit is jelent nekik a saját otthonuk. A karanténhelyzet a koronavírustól függetlenül is új szorongásokat hozott. Sokan egy ideig egyáltalán nem jártak emberek közé. Ők úgy rejtőztek el a külvilág elől, mint Nana Masilo (Somlai Anna Sára) azokon a fotókon, amelyeken ágyneműkbe, ruhákba burkolózik, és olyan lesz, mint a kísértetet játszó, lepedők alá bújt gyerekek, jelképes értelemben pedig az anyaméh melegébe jut vissza. A Somlaival párba állított Klenyánszky Csillának viszont kevesebb ideje volt szimbólumokkal játszani, mert folyamatosan gondoskodnia kellett ötéves gyerekéről, így az ő – kompozíciójukat tekintve Somlaiéhoz hasonló – fotóin a jelmezeknek és a gyerekmotívumnak is egészen más, sokkal földhözragadtabb jelentése van.
A saját otthonát változtatja át Gyenis Tibor és Váczi Lilla párosa is. Közös videójukban azzal játszanak, hogy az otthon és az utazás tereit vetítik rá egymásra. Amit Gyenis konyhájának hiszünk, valójában egy vonat étkezőkocsija, egy olyan vonaté, amely egy projektornak köszönhetően a következő képen már Váczi hálószobáján zakatol keresztül. A helyhez kötöttség és a folyamatos mozgás érzetét egyszerre felkeltő videó álomszerűvé válik, híven tükrözve a karanténhelyzet sok tekintetben szürreális tapasztalatát.
Ugyanezt a szürreális élményt és az otthon fogalmának átértékelődését hivatott kifejezni Koltay Dorottya Szonja és Pettendi Szabó Péter együttműködése is, Szabályokat nem állítottak, mindössze összeválogattak néhány családi fényképet magukról, amit ott hagytak a másiknak. Az ötlet jobb, mint a videómunka, amely végül született belőle, de valóban nem könnyű egy ilyen koncepciót mások által is hozzáférhető műalkotássá alakítani.
Ezek az alkotópárosok valóban együtt tudtak működni, ami nem minden résztvevőnek sikerült. Külön-külön Albert Ádám és Tóth Balázs Máté munkája is remek, csak éppen nincs sok közük egymáshoz, és külön is készültek el. Albert videóra vette egy jókora darab tardosi mészkő szétfűrészelését. A századfordulós budapesti bérházak építésénél gyakran használt burkolóanyag apró csigák, tengeri élőlények meszes vázát is tartalmazhatja, amelyeket a művész digitális animációval külön is ráúsztat a videóra, otthonaink ökológiai beágyazottságára irányítva a figyelmet. Tóth viszont egészen más úton jár: a járványhelyzet szülte kínzó kérdéseit teszi fel varázsgömbjének, de csak elkeserítő válaszokat kap. Talán az ő munkája a legviccesebb a kiállítás anyagából, pedig a helyzetén nincs mit nevetni.
Márciusban részben elvesztettem fő anyagi bevételeim nagy részét, és azon kaptam magam, hogy bezárva találtam magam egy albérletben, melynek költségeit elő kellett volna teremtenem. Egy börtön, amiért fizetek is
– írta a művész az új élethelyzetéről.
Mengele és a #metoo-bokszer
Noha a legtöbb alkotó személyes szinten értelmezte a múzeumi felkérést, néhány művészpáros a karanténhelyzet politikai, közéleti vonatkozásait is beleszőtte a munkák utalásrendszerébe. Bozzai Dániel úgy filmezte le, ahogy a saját kislányát eteti, hogy közben a 20. század első felének propaganda-híradóit idéző narrációt hallunk. A parodisztikus hatású videó arra irányítja a figyelmet, hogy a világjárvány tapasztalata pillanatok alatt politikai térbe került, és az egyéni megküzdési stratégiákra – mint például most a vakcinaválasztásra – politikai meggyőződésünk is hatással van. Bozzai videóját a (jelenleg inaktív) Société Réaliste művészcsoport tagja, Gróf Ferenc egy másik videóművel árnyalja, amely a rendkívüli élethelyzet, a forradalom fogalmát társítja a karantén-szituációhoz, címében (Thermidor after Thermidor) a francia forradalom „új időszámítására” utalva.
A világjárvány leküzdésének morális aspektusait vizsgálja KissPál Szabolcs, aki a saját lakásáról készített panorámafotóban számos olyan képi elemet helyezett el, amely élet-halál döntésekre, e dilemmák történelmi kapcsolataira utal. KissPál provokatívan Mengele nevét is elhelyezi a fényképen, a vele párba állított Gregóczki Sára viszont sokkal szelídebben, egy kórházi (?) lepedő lefilmezett és ketté osztott képével utal a betegek közötti választás erkölcsi súlyára. Amíg KissPál és Gregóczki arra irányítják a figyelmet, hogy milyen traumák keletkezhetnek a zárt kórházi falak mögött, addig egy másik művészpáros, Lázár Eszter és Szalay Péter az otthoni erőszak veszélyére figyelmeztetnek.
E művek esetében a járványhelyzet közéleti vonatkozásai jelentették a művészek közötti párbeszédek alapját. A Mindenütt jó, de… legszebb darabjai azonban talán mégiscsak azok a művek voltak, amelyek elkészítését az alkotók személyes jellegű, bensőséges dialógusa előzte meg. Több művészpáros is fotók útján lépett párbeszédbe: képeket küldtek egymásnak a saját életterükről, környezetükről, majd a másik arra asszociálva küldte a következő fotót, és így tovább. Így a karanténhelyzet sajátos ábécéskönyve alakult ki, legalábbis Csörgő Attila és Geibl Kata értelmezésében, Tóth Emese és Gerhes Gábor pedig gyökeresen eltérő tapasztalatokat tudtak elegánsan összekötni és közös nevezőre hozni.
Az ő karanténélményük között az jelentette a döntő különbséget, hogy Gerhest budapesti otthonában, Tóthot viszont egy 15 négyzetméteres hongkongi lakásban érte a világjárvány. Hold/Naptár című fotósorozatuk annak dokumentációja, hogyan tudtak fokozatosan belehelyezkedni a másik helyzetébe. Csörgő és Geibl, illetve Tóth és Gerhes empátia-gyakorlatként is működőképes munkái azért különösen figyelemre méltók, mert a videóművekhez türelmetlen vagy a kortárs képzőművészet kódjait kevésbé ismerő közönség is könnyen kapcsolódhat hozzájuk, miközben szemernyit sem veszítenek érzékenységükből, komplexitásukból.
Az otthon fogalmáról folytatott gondolkodás mellett magának a párbeszédnek az aktusa válik fő témává a kiállítás egyik legerősebb darabjában. Erhardt Miklós és Kazsik Marcell a másik gyerekkorának helyszínét keresték fel, és készítettek róla fotókat – Erhardt Nyírpazonyba, Kazsik Óbudára látogatott el. Az átküldött fényképeket aztán mindketten egy-egy szerettük társaságában értelmezték, az erről készített felvételek kerültek be a kiállításra. Különösen Erhardt videója emlékezetes, aki kisfiával beszélget Óbudáról.
Később a házak „ráncos, plöttyedt bőre” is szóba kerül. A beszélgetés nagyon vicces és megrendítő egyszerre – egy pillanatra sem válik keresetté, mégis képes felvetni a nosztalgia, az öregedés, az elmúlás képzeteit, érzésvilágát. Kazsik videója nem játszik ennyi regiszteren, simán csak a szórakoztatást tartja szem előtt: a fiatal művész Erhardt nyírpazonyi fotóit nézegeti, miközben a barátnője folyamatosan szapulja őt a teszetoszasága miatt. A szituáció mesterkélt, de legalább remek szövegeket hallhatunk, a lány egyik kérdése – „szégyent és gyalázatot hozott idén a Mikulás?” – kiváltképp jól idézhető.
Ha nincs kiállítás, sokan maradnak láthatatlanok
A kiállítás kurátora szerint a legfontosabb céljuk az volt, hogy reagáljanak valahogy arra, kiszorultak a megszokott kiállítóterekből, és más platformon, más gondolkodással kell művészeti produktumhoz juttatniuk a közönségüket. Így a felkért művészeknek is kezdeniük kellett valamit azzal a helyzettel, hogy a képzőművészeti színtér szokásos gyakorlatai átmenetileg ellehetetlenültek, a piaci folyamatok lelassultak.
„A járványhelyzet nyilvánvalóan rosszat tett a képzőművészeti szcénának” – mondja Don Tamás. „Csak a kereskedelmi galériák maradhattak nyitva, így aztán mérettől függetlenül az összes intézmény átírta a kiállításnaptárját. A legtöbb, betervezett tárlat új időpontot kapott, számos viszont teljesen elmaradt.” Azon a színtéren, ahol a művészeknek egyedül egy-egy kiállítás biztosít láthatóságot, az elmaradó rendezvényeknek komoly piaci következményei is lehetnek. A kurátor ugyanakkor más jellegű problémákat is sorol. „A nemzetközi projektek esetében komoly gondot okoz, hogy a különböző határlezárások, korlátozások miatt nehezebb szállítani a műtárgyakat, és maguk a művészek sem utazhatnak olyan könnyen. Emiatt képzőművészeti vásárok is maradtak el, vagyis országhatárokon belül és nemzetközi szinten is szűkültek az eladási lehetőségek” – mondja Don.
Noha pozitív hatásnak aligha nevezhető, a képzőművészeti színtérre nehezedő problémákat mégis enyhítette, hogy a legtöbb alkotó a hétköznapokban nem a művészi munkájából él, tehát a megélhetésüket sokkal inkább az befolyásolta, más szektorokat hogyan érint a járvány. Emiatt Don szerint inkább egyéni stratégiákat követtek a művészek abban, miként vészeljék át a karanténhelyzetet. Ő kurátorként tavasszal azért szorongott, mert nem tudta, a korábbi kiállításötleteit nem teszik-e érvénytelenné, irrelevánssá a koronavírus hozta alapvető változások. Most, a Mindenütt, jó, de… kiállítás lezárultával úgy látja, ezt a félelmet inkább az ismeretlennel való szembesülés szülte.
Reagálnunk kellett a járványra a saját eszközeinkkel, de folyamatosan tervezzük azt is, hogyan térünk vissza a hagyományos művészeti, múzeumi gyakorlatainkhoz. Most úgy látom, relevánsak maradnak a korábbi kérdéseink is.
A Mindenütt jó, de… kiállításra készült összes mű megtekinthető a Modem honlapján.
