A hangrögzítés az elmúlt százötven évben óriásit fejlődött: a fonográfba helyezendő sérülékeny viaszhengerektől a hanglemezeken és a hangkazettákon át az ezredfordulóra elértünk oda, hogy boldog-boldogtalan MP3-lejátszón hallgatott zenét, az azóta eltelt húsz évben pedig – a Spotify-nak, a Youtube-nak, illetve más platformoknak köszönhetően – az is feleslegessé vált, hogy akár csak egyetlen hangfájlt is letöltsünk az eszközeinkre a kedvenc zenéink eléréséhez.
De ugorjunk vissza a XX. század második felére: a Szovjetunió és az Egyesült Államok közt zajló űrverseny éveiben Németországban szép lassan megszületett a Compact Casette-szabvány – vagy ahogyan Magyarországon ismerjük őket, a magnókazetták.
Az 1964-ben született első példányok még csak gyenge minőségű, mono felvételek tárolására voltak képesek, a sztereo hangfelvétel, illetve lejátszás azonban lassan elérhetővé vált a különböző hosszúságú – 60, 90, vagy 120 perces – adathordozókon.
A mágnesezhető réteget magán hordó vékony műanyag fóliákon tárolt zenéket egyre fejlettebb eszközökön hallgathattuk vissza, és a felvételek készítése is egyre egyszerűbbé, illetve olcsóbbá vált.
Hirtelen óriási igény mutatkozott tehát az üres kazettákra, amikkel gyártók tömegei lepték el a piacot. A cégek nem elégedtek meg azonban annyival, hogy egyszerűen csak rányomták a logójukat a dobozra, illetve magukra a kazettákra, hiszen a konkurenciánál figyelemfelkeltőbb, színesebb darabokat próbáltak létrehozni, hogy a vásárlók az ő gyártmányaikat emeljék le a polcról.
A lassan hatvanadik születésnapját ünneplő kazetták közül a Musikkasetten hosszú éveken át próbálta bemutatni a legkülönlegesebbeket. Most az ő gyűjteményükből mutatjuk be a legérdekesebb példákat.
