Gyakorlatilag a fűző eldobásával indulnak azok a változások a nők testképében, amelyekkel a könyve, A női test alakváltozatai 1880–1945 foglalkozik. Hogy nézett ki ez az átalakulási folyamat?
A könyvemben Sissivel indítok, mert azt gondolom, hogy ő mindenben megelőzte a korát és azokat a tendenciákat, amelyek a nőkkel kapcsolatosak. Az Osztrák–Magyar Monarchia királynőjéről elképzelhetetlen volt, hogy fűző nélkül jelenjen meg bárhol, mert olyan etikettnek kellett megfelelnie, amelynek értelmében több száz éven keresztül a közép- és felsőosztály úrinőinek kötelező volt, hogy fűzőben legyenek. Egyszerűen ez volt a női testtel kapcsolatos elvárás. Aztán az orvosok azt mondták, hogy valamit tenni kell, mert annyira egészségtelen a fűző viselése, annyira deformálja a női testet, hogy muszáj változtatni: több mint negyven olyan betegséget írtak le, amelyeket a fűző okozott. Elsősorban a nőgyógyászok és a tüdőgyógyászok emelték fel a szavukat, Magyarországon Korányi Frigyes például rengeteg cikket írt arról, hogy le kell venni a nőkről a fűzőt. A könyv írása közben jöttem rá arra a paradoxonra, hogy előbb a férfiak kényszerítik bele a nőket a fűzőbe, de aztán a férfiak is szabadítják meg őket attól, hiszen ekkoriban, a XIX. század végén, a XX. század elején az orvosok még jórészt férfiak. Így aztán fokozatosan a nők levették a fűzőt, viszont így hirtelen óriási változással szembesültek a férfiak és a nők, hiszen megmutatkozott valójában a női test.
Ez mindenkit váratlanul ért, nőket és férfiakat egyaránt.
Váratlanul bizony. Nem véletlen, hogy a fűző után sokáig nem voltak meg azok a fehérnemű darabok, amelyek felválthatnák, helyettesíthetnék a fűzőt. Mindenféle átmeneti megoldásokkal próbálták áthidalni a helyzetet, jött az úgynevezett „reformruha” – a magyarban ekkor még nincs is meg a „fehérnemű” megfelelője, legalábbis a szó mai értelmében: használták ugyan a fehérnemű szót, de az ágyneműre, törölközőre, zsebkendőre. Mindeközben a nőkben óriási drámát is okoz a fűző eltűnése, hiszen teljes valójában mutatkozott meg a női test, és hirtelen az a karcsú derék nem lesz annyira karcsú, és fogyókúrázni meg tornázni kell.
Ez egy új teendő: a test valahogyan való prezentálása, ami túlmutat azon, hogy befűznek, a ruha meg hosszú, bő és eltakar.
Pontosan. Ráadásul a fűző levételével párhuzamosan jön egy új nőideál, amit egyrészt olyan tervezők hoztak divatba, mint Paul Poiret vagy Coco Chanel, másrészről a hollywoodi színésznők. Poiret teremti meg a manöken műfaját, korábban ez nem létezett, Chanelnek köszönhetően pedig a magas, nagyon sovány, kis mellű, francia szóval garçonne-nak nevezett fiús alkat jön divatba. Paul Poiret nagyon sokat járt operába, és a balerina-alkatot próbálta a divattrendjeibe beépíteni – bele lehet gondolni, hogy egy átlag nő mennyire nem tudta ezt akkor sem, és nem tudja most sem teljesíteni.
Így gyakorlatilag a fűző levételével kezdődött meg a nőknek az igazi frusztrációja, amivel a mai napig nem tudunk mit kezdeni.
Mert a fűző mellett ráadásul ott voltak a hosszú szoknyák is.
Igen, és a ’20-as években kezdett ez is megváltozni, Coco Chanel rövidíti a szoknyákat, és bár ekkor azért még a térd alá érnek, de már így is kivillannak a női bokák, és téma lesz, hogy kecsesek-e azok a lábak, sőt, az is, hogy egyáltalán vannak és láthatók. Több száz éven keresztül ezt sem lehetett megnézni. És még egy dolog történik: megkapják a nők annak a lehetőségét, hogy elkezdhessenek strandolni. A századfordulón még persze szinte vicces, amilyen „fürdőruhákban” vannak a nők, tetőtől talpig nehéz lüszterben, kalapban, nehéz vásznakban semmit nem mutatnak a testből, sőt, a vízbe is csak úgynevezett fürdőkabinokon keresztül mehetnek be, amelyek úgy vannak a vízbe állítva, hogy egyből belecsobbanjanak, és csak a fejük látsszon ki. A 20-as években viszont megjelennek a lidók, megjelenik egy más típusú fürdőruha, és ott állnak a férfiak és a nők is, hogy hirtelen egészen sok mindent lehet látni a női testből. Persze ekkor még messze vagyunk attól, amit ma megmutat magából egy nő, de már elkezdődik ez a folyamat.
Érdekes, mennyire lassan változnak ezek a folyamatok: majd’ száz év telt el Chanel óta, Poiret óta még több, és a francia kifutókról csak mostanában kezdenek eltűnni az extrém sovány modellek. Ma is ilyen lassú változásra számíthatunk a testpozitív trendek és társaik nyomán?
Igen, mostanában kezdődik egy váltás, megjelentek a plus size modellek, ami még öt-hat éve sem volt jellemző, de még ha gyorsabbak is a változások, azért én még mindig azt látom, hogy legalább tíz-tizenöt évnek el kell telnie ahhoz, hogy a nők ne a legsoványabb modellekre akarjanak hasonlítani. Ezt a plus size modellkedést még kicsit erőltetettnek tartom, de azért az jó, ha a világ ebbe az irányba megy el – persze még nem tudhatjuk, hogy biztosan így lesz-e. A mai átlag nő továbbra is folyton fogyókúrázik, meg kell nézni a gyógynövény-boltok, a patikák és az internetes portálok választékát: rengetegen keresik a fogyókúrát segítő étrend-kiegészítőket, fogyasztószereket, de az ilyen típusú könyveknek is óriási piaca van. Még mindig sokkal többen azért szeretnének soványak lenni, mert szeretnének megfelelni a mai női ideálnak, és kevésbé azért, mert az az egészséges. Bár már egyre többen tudatosan tesznek az egészségükért is, sokkal többen vannak azok, akik egyszerűen csak vékonyak akarnak lenni. Nagyon sok idő és pozitív kezdeményezés kell még ahhoz, hogy a nők elhiggyék, máshogy is lehet.
Amíg a popkultúrának csak az egyik ága indul el ebbe az irányba, nem tudom, várható-e érdemi változás: hollywoodi filmben a színes bőrűeket már elkezdték reprezentálni, de S-es méret fölötti nőt továbbra is viszonylag ritkán látni.
Az viszont pozitív dolog, hogy megjelenik nem csak a fehér, vékony európai nő, mint ideál. A testtel lehet egy csomó dolgot üzenni, és azért vannak jó példák – az már más kérdés, hogy az aktuálpolitika miként reagálja le ezeket. A divat szépen összefonódhat a társadalmi gondolkodással.
Amikor a testképváltozásokról van szó, azért a férfiak testével kapcsolatban is fokozódtak az elvárások. Ha megnézünk, mondjuk, egy ötven-hatvan évvel ezelőtti férfi úszócsapatot, azok a férfiak sem úgy néztek ám ki, mint a mai vízilabdás fiaink.
Abszolút így van, viszont amikor írtam a könyvet, hiába kerestem párhuzamokat a férfiak testképével kapcsolatban, alig találtam. Amikor a testről beszélünk, a nőkön van a fókusz a divatban, a testkultuszban, a sportban – pláne abban a korszakban, 1880-tól a második világháborúig, amiről a könyv szól. Ha mégis beszéltek annak idején a férfiak testéről, akkor humorosan-ironikusan, de semmiképp sem a szépség megtestesítőjeként – vagy ha mégis, akkor abba belekeveredett a politika.
A ’20-as, ’30-as években az eszményi férfi izmos, sportos volt, igazi katona alkat, de ez nem a szépségiparral kapcsolódott össze, legalábbis Európában, hanem például a náci-fasiszta tisztafaj-elmélettel, amely végül a holokausztba torkollott.
Azt a könyvben is kiemeli, hogy mindez – fűzőviseléstől és -levételtől a diétalázig – a városi nők hóbortja volt. Mi történt mindeközben falun?
A két világ fényévekre volt egymástól. Meg kell nézni egy parasztlányt, hogy miként volt felöltözve: teljesen szembe ment mindennel, ami ezt a fiús garçonne stílust jellemzi, ami a ’20-as, ’30-as években Budapesten elvárt volt egy úrinőnél: öt-hat alsószoknya, pendely, a csípőt hangsúlyozó faros menyecske ideálképe. És van másmilyen ellentét is: a falu abszolút erkölcstelennek gondolja a városiakat, gyakran a városi nőket egyenesen prostituált szerepben látják faluról, és azok a divattrendek, amik egy nagyvárosban megjelennek a nőknél – a rúzs, a körömlakk, vagy hogy egy nő levágatja a haját és bubifrizurára vált – óriási ellenállásba ütköznek falun, és ez a ’60-as, ’70-es évekig meg is maradt. Bár a Pestre dolgozni járó cselédek révén, akik közvetítették ezt a kultúrát, mindez mégis csak hat rájuk, ennek ellenére nem igazán fogadják be falun az új női testképet. Ebben a korszakban tulajdonképpen két női test létezik, a városi-úri és a falusi-paraszti – és ha megnézzük a lakosság összetételét, akkor a népességszám miatt a falusi-paraszti nőkép a dominánsabb. De a falusi nő, ugye, soha nem is járt fűzőben – az mindig az úri rétegnek volt a ruhadarabja. Míg az úrinők évszázadokon keresztül fűzőben voltak, a parasztlányok évszázadokon keresztül úgy néztek ki, ahogy a képeken is látjuk: nagyon keveset és lassan változó népviseletben.
A testkép és a divat mellett az is fontos szerepet kap a kötetben, hogy a testnek működéséről mennyire hiányosak voltak a nők információi: nem tudták, hogy működik a szex, a női test, a menstruáció. Hogyan kezdett ez a helyzet megváltozni?
Nagyon lassan, ez teljesen tabutéma volt. Amikor egy fiatal lány elkezdett menstruálni, az egy trauma volt neki, azt hitte, valamilyen halálos betegségben szenved, hiszen nem beszéltek róla egyáltalán. És ahogy a fűző helyett nem voltak meg a megfelelő fehérneműk, ugyanúgy nem voltak meg azok az eszközök sem, amelyeket a menstruációhoz használhatók. Rongyok, és mindenféle családonként változó megoldások voltak. Sokáig ez egészen tabusított téma volt, és ugyan a tévé folyamatosan betét- és tamponreklámokkal van tele, még így is azt gondolom, hogy a mai napig jelen van ez a tabu. Keveset beszélünk róla, nem annyira egyértelmű, hogy az anyák beszéljenek erről a lányaiknak – nyilván az iskola valamennyire átadja ezt az információt, de összességében még mindig kevés jó példa akad. A ’20-as, ’30-as években meg szinte elképzelhetetlen volt, hogy egy anya leüljön a lányával beszélni a menstruációról vagy a szexualitásról. Szűzen menni férjhez az erkölcs része volt, már ami a nőket illeti – a férfiakra ez nem vonatkozott, ott a cselédlány szabad préda volt, és nagyon sok anya örült annak, hogyha a fia az első szexuális élményét egy cselédlánnyal élte át. A felvilágosítás jóval később, már a második világháború után, a ’60-as, ’70-es években kezdődött, egyébként ekkortájt kezdték a betéteket is gyártani. Érdekes, hogy Csehszlovákiában hamarabb jelentek meg a betétek, és akkoriban, akik megtehették, rendszeresen jártak Csehszlovákiába menstruációs betétet vásárolni, majd eladták itthon.
Ez a könyv azért is érdekes, mert ön korábban jellemzően inkább a zsidóság néprajzával, szokásaival kapcsolatban kutatott-írt, és az után jött ez a kicsit más téma – ám a könyv végére csak megérkeztünk itt is a zsidóság témájához az első magyarországi szépségverseny történetének ismertetésével. Azt a versenyt akkor teljesen átitatta az antiszemitizmus. Rosszkor volt rossz helyen, jött a vészkorszak?
Valóban, tizenöt éve dolgozom holokauszt-túlélőkkel, és mindig érdekelt, hogy ők, akik megélték a ’20-as, ’30-as éveket, vajon mit tapasztaltak. Nyilván ezek a beszélgetések a holokauszt traumájának a feldolgozásáról is szóltak, de mindig meséltettem őket a gyerekkorukról is. És ezek a túlélők, főleg nők, beszéltek a mindennapokról, így a divatról és a szépségápolásról is. Ők meséltek nekem először a legelső szépségkirálynő-választásról is – de csak mellékesen, hogy „a Simon Böske”. Elkezdtem kutakodni, hogy ki lehetett ő, és egy nagyon izgalmas történet bontakozott ki az első magyar szépségkirálynőről, aki történetesen zsidó lány volt. Persze nem volt ez véletlen, hiszen a zsidóság egyrészt ott volt a kereskedelemben, így a divat- és a szépségiparban is, másrészt ezt a bizonyos első szépségversenyt a Színházi Élet című lap hirdette meg, ami köztudottan egy zsidók által vezetett újság volt, harmadrészt pedig nagyon sok zsidó lány jelentkezett. Arra viszont senki nem számított, hogy egy ártatlan szépségverseny, azzal, hogy egy zsidó származású lány nyeri meg a versenyt, milyen vitákat generál majd. Hiszen Simon Böske magyar lányként nyeri meg a versenyt, sőt, aztán Európa szépe is lesz, és ott is mint magyar lány, Magyarországot képviselve. Franciaországban, a verseny színhelyén fel sem merült, hogy őt kikezdjék vagy bántsák a zsidóságáért.
Nem úgy, mint itthon.
Ez tipikus magyar vonás volt, és amikor írtam a könyvet, annyira a mai magyar társadalmat láttam magam előtt, mintha semmit nem változtunk volna. Amikor Simon Böske nyert, nemhogy nem örültek neki, de rengetegen bántották – a zsidóságáért. Ráadásul miatta elkezdődött egy vita arról, hogy lehet-e egy zsidó lány magyarként szép, és hogy milyen valójában a magyar szépség? Zsidó helyett a székely lány vagy esetleg a palóc felel meg az ideális magyar szépség képének? Egy néprajzi-antropológiai vitává alakult a verseny, amibe Klebelsberg Kunótól kezdve Móriczon és Karinthyn át csomóan bekapcsolódtak, és mivel ez 1929-ben volt – túl a numerus clausus-törvényen –, a politikai hangulat is kedvezett az antiszemita felhangnak. Hozzátenném: amikor 1929-ben meghívták Josephine Bakert Budapestre, és a Royal Orfeumban lépett fel, bűzbombákkal dobálták meg, valamint katolikus nőegyletek tiltakoztak, mert a kevés ruha és a híres banántánc nem fért bele a keresztény, erkölcsös nő ideálképébe, de a meztelenségnél sokkal jobban bántották őt a bőrszíne miatt. Baker épp egy európai körúton volt, és mindenütt nagy szeretettel várták őt, kivéve Magyarországon, ahol először egy – nyilván csak férfiakból álló – bizottság nézte meg a műsorát. Az ő engedélyükkel végül Baker felléphetett közönség előtt is, ami a már említett módon botrányba fulladt.
A női test is így lett a rasszista ideológia egyik központi témájává,
és a további szépségkirálynő-választásokon is. Nagyon kellett vigyázni például arra, hogy a következő választáson, 1930-ban, ne zsidó származású lány nyerjen – de azért persze később is megjelentek zsidó lányok a versenyeken, mint például Gábor Zsazsa, vagy Gál (Goldstein) Júlia, de természetesen ők is magyarként képviselték az országot bármelyik versenyen.
A könyv 1945-ig jut el. A második világháború után már más traumák érték az embereket, és a női test képe is tovább változott. Ha ez a könyv folytatódna, milyen új nőképek kerülnének bele?
Például a szocialista nőideál nagyon izgalmas téma lenne, mert az nagyon más volt, mint a nyugat-európai nőkép, az akkoriban zajló politikai történések egyértelműen hatottak a nők testére is. De például érdemes lenne megemlíteni a bikini megjelenését is, ami egyébként Brigitte Bardot első nyilvános bikinis szereplése után hamar utat talált a Balatonra is, már a ’60-as, ’70-es években. Biztosan írnék a szocialista szépségiparról, a manökenekről, mint Sütő Enikő vagy Pataki Ági, és arról is, hogy mennyire zárt világ volt ez, milyen nehezen szűrődtek be a nyugati trendek, főleg a kozmetikumokban. Aztán a ’89-től napjainkig tartó időszakot megint egy külön korszaknak látom. Ma pedig, ha a női szépségről kellene írni, ahhoz nagyon sok kutatás kellene, mert annyira szerteágazó téma, és annyira a csapból is az folyik, hogy miként kell kinéznünk. De izgalmas a téma, és mindenképpen érdemes ezzel foglalkozni, és szerintem ehhez mindenképpen fontos érteni azokat az összefüggéseket is, amelyekről az én könyvem szól.
