A főváros képe az elmúlt harminc évben átalakult, a tömeges épületbontások pedig pozitív és negatív változások egész sorát hozták magukkal. Ezek közül a két leglátványosabb a Váci úti gyárak ma is folyó, irodaházakkal való helyettesítése, illetve a Magyar Optikai Művek helyére épült MOM Park, illetve a szomszédos lakópark létrejötte.
A társasház- és irodaépítkezések a város számos területén törölték el a XIX. és XX. századi épített örökség értékes, vagy legalább érdekes történeteket hordozó épületeit – így volt ez a Nyugati pályaudvar felé futó sínek tövében fekvő Szabolcs utcában, illetve annak közvetlen környezetében is, ahol lassan, de biztosan megfordul a környéket hosszú ideje érintő szlömösödési folyamat – más kérdés persze, hogy a változó minőségben megszülető társasházak képesek lesznek-e hosszú évtizedeken át komolyabb gondok nélkül ellátni a feladatukat.
Az utca kezdeténél a kétezres években tűnt el például az ország egyik legérdekesebb múltra visszatekintő műszaki gyárának épülete: az 1900-ban Marx Ferenc által a terézvárosi Aradi utca 60-ban mindössze hat munkással megalapított gépgyár az üzlettársként már első hónapokban csatlakozó Mérei Emil érkezése után, Marx és Mérei Tudományos Műszerek Gyára néven vált ismertté. A kezdeti nehéz időket a cég számos társához hasonlóan államsegélyekkel próbálta átvészelni, de ezeket vetélytársaik többször is megfúrták, így sem az ebből érkező összegek, sem az európai konkurenciánál alacsonyabb áraik, valamint a jó minőség sem bizonyultak elégnek ahhoz, hogy könnyű dolguk legyen. A magyar, és német gyárak rugómérlegei, különböző mérőeszközei – hő-, feszültség-, vízszint-, vízállásmérői –, illetve laboratóriumi műszerei ugyanis valósággal elárasztották a piacot, a különböző gyárak és vállalatok pedig inkább a megszokott márkaneveket választották a Marx és Mérei helyett, aminek gyártmányait a kereskedők épp ezért nem is igazán akarták tartani.
A vállalat így hamarosan inkább a műszerek javítását helyezte a középpontba, figyelmét pedig a világ más részeinek meghódítására fordította: termékeik nemcsak Nyugat-Európában, de Egyiptomban és Dél-Amerikában is szépen fogytak, ez azonban még mindig nem volt elég ahhoz, hogy finanszírozzák a fellépő tőkehiányt, így az akadályokat végül csak a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank hitelével tudták leküzdeni. A pénzintézet kölcsöne hirtelen sikerre vitte az Aradi utcai központjának határait feszegető céget, így 1908 májusában a Bulcsú utca 7-be költöztek, ahol a jóval nagyobb gyártókapacitásnak köszönhetően hamarosan a piac fontos szereplőivé váltak.
1911-ben az első nagy állami támogatás is elérte őket, így a következő években már rádiókészülékek, vetítőgépek, röntgenkészülékek, vetítőgépek és különböző elektronikai eszközök mellett a MÁV mozdonyai, illetve a Ganz-hadihajók műszerezésében is részt vettek.
Az első világháború után a profil tovább bővült: mozik vetítőgépei, színházi eszközök – köztük világítóberendezések, illetve a Nemzeti Színház első felhő- és hullámvetítői –, magyar feliratok filmre helyezésére szolgáló nyomógépek, sőt 1925-től repülőgépalkatrészek is készültek a Bulcsú utcai épületben. A harmincas években a magyar légierő egyik fontos beszerzési forrásává vált gyár 1941-ben újabb emelettel bővült, a következő évben pedig felvette a
nevet, és hadiüzemmé vált.
A Mérei család tagjai ezután hagyták el a cégvezetést, így az ekkor már városszerte több teleppel rendelkező (a fiatal Biszku Bélát szerszámlakatosként foglalkoztató) vállalat 1943-ban már Marx és Marx Első Magyar Repülőműszergyárként ontotta magából a lövegműszereket, sőt a Weiss Manfréd gyárban készülő Messerschmittekhez – a háború legtöbb légi győzelmét hozó, a Luftwaffe alapvető vadászgépének számító Bf 109-hez, illetve az Me 210 jelű nehézvadász-gyorsbombázóhoz – is készített műszerkészleteket, újra csak kinőve a rendelkezésre álló területeket.
Megkezdték tehát a költözést az egykori Lőwi Rudolf Mechanikai Szövőgyár Rt. Szekszárdi út mentén álló egyemeletes épületébe, befejezni azonban már nem tudták a második világháború alakulása miatt, a gépeket pedig menekíteni kellett. Egy részük a Dunakanyarhoz közeli Szendehelyen álló barakkokba került, a gyártósorokat pedig a nőtincsi kastélyban való rövid tárolás után, a Honvédelmi Minisztérium 1944. november 8-i nyílt parancsára útnak indították az ausztriai Obermühl felé, a gépeket szállító uszály azonban röviddel indulása után, Nógrádverőcénél elsüllyedt.
A fegyverzaj lecsendesedése után egy évvel az egykori dolgozók egy része megalapította a Műszaki Munkaközösség és Értékesítő Szövetkezetet, amit 1948-ban államosítottak, a következő évben pedig a Bulcsú utcai épületekben megszületett a Mechanikai Mérőműszerek Gyára, amibe a következő években a két világháború közt fontos piaci szereplőkként létező vállalatokat, vagy azok részeit olvasztották be.
A gyár 1953-ban vette fel a végleges nevét: a részben más vállalatoktól kölcsönzött gépekkel elindult a Közlekedési Mérőműszerek Gyára (KMGy), ami 1956-1958 közt, a szomszédos telken új épülettel is gazdagodott. 1957-ig főleg
Az előbb Ganz Műszer Művek Közlekedési Műszergyára, majd a rendszerváltás után Közlekedési Műszergyártó Rt. nevet felvett gyár a kilencvenes évek végén, a csődtől megmenekülve Zetor traktorműszerfalakat is gyártani kezdett, sőt ma is működik: 2008-as, Teve utcába való költözése óta – Kelet-Európa legidősebb hasonló üzemeként – főként járműalkatrészekkel látja el a piacot.
A száz éven át működött gyártelep helyén ma egy nemsokára minden bizonnyal beépülő foghíjtelek, mellette pedig egy, a kétezres években született lakóház áll, aminek falán öt éve már egy kőtábla tartja életben az itt állt óriás emlékét.
Az épülettől balra eső alacsony épület, illetve földdarab története sem volt eseménytelen, hiszen a századfordulón itt állt lakóház aljában 1907-től a Gergely Alfréd és Vecsei József által vezetett, többek közt benzint, gépolajat, motorolajat, kerozint és paraffint gyártó cégének irodája működött, ami a kor hirtelen technikai fejlődését lovagolta meg, a gyárak mellett az autósokat és az első magyar repülősöket is segítve. 1912-ben az épület az akkor még sörkereskedőként ismert – a zsidó állam megálmodójaként emlegetett Herzl Tivadarhoz rokoni szálakkal kötődő – Diamant Jakab tulajdonába került, akinek egy tehetős család tagjaként minden olyan vállalkozásba volt lehetősége belefogni, amihez éppen kedve támadt. Így történhetett, hogy a következő években vendéglősként, szikvíz-, gaseus- és teaíz-gyárosként, sőt a húszas évektől a mezőgazdasági gépek és motorok adás-vételével foglalkozó Schillinger és Diamant cég egyik tulajdonosaként említik a kor lapjai.
1920-ban az új és egyszer használt tölgyfahordókat árusító Grünwald Ernő, a szappangyáros Kürschner Adolf, valamint az óraalkatrészeket gyártó Weisz Lajos is itt ütötte fel a központját, tőlük néhány lépésre pedig Fenyő Imre próbált gazdát találni a pálinka-, konyak-, likőr és rumgyárából érkező italoknak. Diamant 1927-ig bírja a különböző cégek okozta zajt és a piac hullámait, majd kilép a cégből, és Schillingerre hagyja azt. Kürschnert és Weiszt a nagy gazdasági világválság egyaránt 1931-ben készteti költözésre, de míg előbbi azonnal fel is számolja a cégét, addig az első magyar sakkórákat is készítő Weisz csak nyolcvanhárom évesen, 1962-ben tesz ugyanígy.
Költözésükkel egy időben a ház is gazdát vált: Győrffy József és felesége veszi meg, akik a különböző lapok hasábjain megjelent hirdetés szerint jól menő garázsukhoz keresnek üzlettársat. A törekvésüket siker koronázta, így rövid átalakítás után 1933 nyarán meg is nyitott itt a Győrffy Autómentő, ami egyúttal autógarázsként és a személy- és teherautók adás-vételével foglalkozó Mucsicska-cég otthonául is szolgált.
A minden bizonnyal nemcsak a környébeliek, de a Marx és Mérei vezetőinek autóját is befogadó garázs hamar sikerré vált, így Győrffy a lakóház lebontása mellett döntött. 1938 tavaszán ez meg is történt, helyén pedig augusztusra megnyitott az egyemeletes, – a budai hegyek titokzatos Pogánytornyát is életre hívó – Taubel Géza által tervezett iroda- és garázsépület, amelyet a lapokban így hirdettek:
Központi garázs megnyilt! Oszlopnélküli, világos, legolcsóbb. Nyugati mellett.
A Győrffy-Központi Garage továbbra is rejtett egy autómentő állomást, a helyzet pedig a kommunista hatalomátvétel, illetve az államosítás után sem változott meg számottevően, hiszen a helyet a Garázsipari Vállalatba olvasztották.
A rendszerváltás előtti években egy autószerelő műhelynek is otthont adott épületben az elmúlt harminc évben számos cég működött – legutóbb a belga fa- és burkolóanyagokkal foglalkozó Art-Wood Studio, azt megelőzően pedig az egyedi berendezési tárgyakat és bútorokat készítő betonmanufaktúra, a homlokzatot látványos lapokkal lefedő IVANKA otthona volt, három éve azonban teljesen üres.
Az utcai oldalt díszítő burkolatot 2019-ben eltávolították, így az épület 2020 nyarán, nyolcvankét évvel a garázs megnyitása után újra eredeti, bár megkopott arcát mutatta az átalakuló környék felé.
Nyáron a lebontásról hírt adó felirat bukkant fel az egykori bejáraton, december közepére pedig az épület örökre eltűnt a város képéből. Helyét jó eséllyel egy társasház veszi majd át, kérdés azonban, hogy az milyen tervek szerint épül fel.
A beépítés ötlete legutóbb 2017-ben, a XIII. kerületi Önkormányzat építészeti-műszaki Tervtanácsának egyik ülésén tűnt fel: akkor egy, a Szécsi és Társa Építész Stúdió által tervezett negyvennyolc lakásos épület koncepciótervét mutatták be. Talán ezek a tervek adják a mostani munkák alapját is, egy dolog azonban biztos: a bontással a két világháború közti építészet örökségének újabb példája tűnt el a fővárosból.
