Szexbotrányba keveredő politikusokból mostanában nincs hiány – a nemzetközi porondon sem, a magyar közéletben meg szinte túltermelési válságról beszélhetünk. A téma hallatán jó eséllyel mindenkinek az ereszcsatornán lógó Szájer József képe ugrik be, ezt kis lemaradással követi Borkai Zsolt bűnbánó arckifejezése, amint a kamerába nézve fakó hangon felolvassa a magyar népnek, mennyire megbánta már az adriai jachtos mulatozást. Ilyen sűrű magyar mezőnnyel nem is csoda, ha az amerikai közvéleményt az utóbbi években megrengető szexbotrányok is csak távoli, történelmi lábjegyzetnek tűnnek, arra pedig már végképp alig emlékszünk, hogy kinek az ügye tartotta lázban a világsajtót csaknem tíz évvel ezelőtt. A Netflix most segít felfrissíteni a memóriánkat, négy részes dokusorozatban idézve fel részletesen Dominique Strauss-Kahn – vagy ahogy barátai és a sajtó gyakran becézték: DSK – 2011-es, meglehetősen zajos és dicstelen bukását.
Erős érvek szólnak a mellett, hogy ez volt a 2010-es évek legnagyobb politikai szexbotránya, az nyilvánvaló, hogy a közelmúlt hazai ügyei több szempontból is eltörpülnek mellette. Egyrészt azért, mert ott nem pusztán az álszentség kínos lelepleződéséről vagy esetleges drogbirtoklásról volt szó, hanem súlyos szexuális bűncselekmény gyanújáról, ami akár hosszú börtönéveket is hozhatott volna az elkövető számára. Másrészt azért, mert DSK összehasonlíthatatlanul nagyobb játékos volt, mint Borkai vagy Szájer: nem pusztán a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) vezette évekig, de egyben a francia elnöki cím várományosa is volt, amikor 2011 tavaszán egyszer csak robbant a hír, hogy a New York-i rendőrök bilincsbe verve vitték el a JFK-reptérről. A vád az volt, hogy a manhattani Sofitel szálloda elnöki lakosztályában aznap reggel orális szexre kényszerített és megpróbált megerőszakolni egy szobalányt, a 32 éves Nafissatou Diallót, az ezt követő hónapokban pedig további csontvázak is kezdtek kipotyogni a már akkor is hatvan fölött járó politikus szekrényéből.
Véletlen volna? Aligha
Feltehetően már sosem fogjuk megtudni, valójában mi történt abban a bizonyos New York-i lakosztályban. Ezt a Netflix sorozata sem képes kideríteni, a Botrány a 2806-os szobában nem így ad hozzá sok újat a sajtó által már kivesézett tényekhez, inkább csak hatásosan felvonultatja az egymásnak feszülő történetvariánsokat. Ha a tényfeltárás el is marad, az kifejezetten a sorozat érdemei közé tartozik, hogy nem elégszik meg a botrány kronológiájának egyszerű felmondásával és az illetékesek megszólaltatásával, de igyekszik kontextusba is helyezni az ügyet – ennek során sem az előzményeket, sem a következményeket nem téveszti szem elől. Az első epizód nagy részét például annak szenteli, hogy felvázolja a két főszereplő aszimmetrikus hátterét: Diallo és DSK ugyanis két külön világban élte az életét.
A fiatalkora óta briliáns közgazdásznak tartott DSK éppen sok évtizedes pályafutásának csúcsán állt a botrány kipattanása idején, pedig korábban kétszer is volt ipari és gazdasági miniszter, és a francia Szocialista Párt egyik legnépszerűbb politikusává építette fel magát. Feltehetően nemcsak szakmai rátermettségének, de ennek a hazai népszerűségnek is köszönhette, hogy Nicolas Sarkozy 2007-ben őt javasolta az IMF élére, amit az EU és az Egyesült Államok is támogatott. Rossznyelvek szerint a jobboldali elnök ezzel az előléptetésnek tűnő ügyes húzással próbált megszabadulni közkedvelt politikai riválisától, felfelé buktatva őt a francia belpolitikából a nemzetközi pénzvilágba.
Ha ez volt a terve, nem igazán jött be: a 2008-ban beütő gazdasági világválság ugyanis kulcspozícióhoz juttatta az IMF-et és természetesen annak vezetőjét, aki lubickolt a világmentő zseni szerepében. Az elemzők többsége szerint DSK tényleg nagy érdemeket szerzett a megrendült nemzetközi pénzügyi rendszer stabilizálásában, ám eközben sem tévesztette szem elől a hazai politikai terepet. Egy évvel a 2012-es franciaországi elnökválasztások előtt már egyértelműen ő számított az egyre népszerűtlenebb Sarkozy fő kihívójának, toronymagasan vezetett a közvélemény-kutatásokban. Sokan ekkor simán borítékolták volna, hogy ő lesz az ország következő elnöke, ám a májustól rázúduló botránysorozat először megtépázta az esélyeit, majd teljesen levette őt a pályáról, megnyitva az utat jellegtelenebb párttársa, a végül megválasztott François Hollande előtt.
A letartóztatása után DSK az első pillanattól kezdve tagadta a vádakat, és egyszerű félrelépésnek állította be az esetet a maga részéről. Nem tagadta tehát a szex tényét, csak azt állította, hogy minden konszenzuálisan történt. Bőven akadtak – különösen hazai hívei között –, akik ezt készséggel el is hitték neki, és hamarosan összeesküvés-elméletek is szárnyra kaptak az üggyel kapcsolatban. Ezek közös vonása, hogy DSK-t kiáltották ki áldozatnak, és már csak azt próbálták megfejteni, vajon melyik állam titkosszolgálatának állt érdekében ilyen nemtelen eszközökkel diszkreditálni az IMF-vezért. Sarkozy persze ebből sem maradhatott ki, a legnagyobb karriert ugyanis az az elmélet futotta be, amely szerint a székét féltő francia elnök alakja és titkos hálózata sejlik fel a botrány hátterében. A sorozatban meg is szólal Edward Jay Epstein, az az oknyomozó újságíró, aki a legkomolyabban vehető cikket írta az ügy konteós olvasatáról. Kutakodása során néhány gyanús mozzanatra bukkant, például arra, hogy
- DSK Blackberryje eltűnt, pedig állítólag már korábban gyanakodtak arra, hogy meghekkelték. A Diallo-incidens napján teljesen le is fagyott, nem sokkal miután elhagyta a hotelt, hogy a lányával találkozzon, majd felszálljon a párizsi gépre.
- Diallo az incidens előtt és után is meglátogatott egy másik szobát a szállodában (a 2820-ast), de a nyomozók elől az utóbbit elhallgatta.
- A Sofitel szálloda a párizsi székhelyű Accor cég tulajdonában állt, amelynek biztonsági főnöke telefonált a francia elnöki palotába percekkel DSK letartóztatása után.
- Miután Diallo úgy döntött, hogy beszámol a rendőrségnek a történtekről, a szálloda biztonsági személyzetének két tagja elvonult egy félreeső helységbe, és örömtáncot lejtett, pacsikat is osztogatva egymásnak. Mindezt egy biztonsági kamera rögzítette. A Sofitel erre később azt a magyarázatot adta, hogy ennek nem volt semmi köze a zaklatási ügyhöz, a két alkalmazott csak a csapata győzelmét ünnepelte.
A #metoo kirobbantója
Mindezt persze az elnöki hivatal a leghatározottabban tagadta, nevetséges képzelgésnek nevezve az egészet. Ennek ellenére az efféle elméletek ugyanúgy részét képezték a botrány lázában égő közbeszédnek, mint a DSK-t és az általa megtestesített egész macsó kultúrát elítélő cikkek, valamint az Amerikában és Európában is zajló dühös tüntetések. A sorozat többször hangsúlyozza, hogy ez a botrány fontos oka volt annak az – évtizedekig csak a felszín alatt gyülekező – elégedetlenségcunaminak, ami 2017-ben Harvey Weinsteint és világszerte még sok sebezhetetlennek hitt hírességet elsöpört.
Kétség sem férhet hozzá, hogy DSK volt a #metoo mozgalom valódi kirobbantója. Mert ez nemcsak egy fontos és befolyásos férfi bukásáról szóló true crime történet volt. Tényleg híven tükrözte, mi folyt abban az időszakban
– mondja a sorozatban Sonia Ossorio, a National Organization for Women elnöke, aki annak idején részt vett a tiltakozások megszervezésében. DSK-t ugyanis végül nem ítélték börtönre, sőt, még az elhúzódó tárgyalást is megúszta. Az illetékes ügyészség ugyanis arra kérte a bíróságot, hogy ejtse az ellene benyújtott összes vádat, mert rájöttek, hogy Diallo nem volna szavahihető tanú.
Az ügyész a filmben is felidézi, hogy a szobalány többször hazudott nekik a kihallgatások során, például arról, miként lett csoportos erőszak áldozata Guineában kétéves kislánya szeme láttára. A szörnyű történetet kétszer is előadta zaklatott lelkiállapotban. Mikor kiderítették, hogy nem igaz, azt felelte a nyomozóknak, hogy a történet valóban kitaláció, de csak azért ragaszkodott hozzá, mert a menedékkérelmi eljárása során ezzel biztosította be, hogy megkapja a státuszt, és most nem akart ellentmondásba keveredni. Később azonban ez az állítás is hamisnak bizonyult, mert a csoportos erőszakról Diallo állítólag egy szót sem ejtett a menedékkérelmi meghallgatásain.
Az ügy tehát szövevényes, és a Botrány a 2806-os szobában nem is próbál végső igazságot tenni abban a kérdésben, hogy vajon kinek volt igaza, vagy legalábbis kinek a története állt közelebb a tényekhez. És persze akárcsak a bíróságon, a szembesítés itt is elmarad. Diallo ugyan leült a film alkotóival, de ezúttal is elég nehéz kiigazodni rajta, és amit mond, korántsem oszlatja el az összes ellentmondást. DSK ellenben nem is volt hajlandó nyilatkozni a Netflixnek, így az ő verzióját csak azok a rezzenéstelen arcú, öltönyös sztárügyvédek képviselik, akiket annak idején csillagászati összegekért felbérelt a védelmére, és akik pályafutásuk egyik csúcspontjának tartják a jogi sikert.
A sorozat rámutat, hogy az ügy azért is kavarhatott akkora port annak idején, mert messze túlmutatott önmagán. Akármi történt ugyanis abban a hotelszobában, a médiafigyelem középpontjába került Diallo egy túl sokak által elszenvedett kollektív tapasztalat szimbólumává vált.
Erről tanúskodnak azok a tüntetések, ahol például Diallóhoz hasonló hátterű és társadalmi státuszú szállodai dolgozók mondták el: a DSK-nak tulajdonított visszaélések és zaklatások velük is rendszeresen megtörténnek a munkájuk során, így a vádakat egyáltalán nem tartják irreálisnak. Diallo azonban nem szimbólummá akart válni. Az ejtett büntetőügy után az általa indított polgári per sem össznépi revelációval zárult, hanem azzal, hogy csendben megállapodott állítólagos támadójával – a gazdát cserélő összeg nagyságát egyik fél sem hozta nyilvánosságra. A katarzis tehát elmaradt, és mint olyan gyakran, itt is színfalak mögötti alku lett a történet vége.
Az elnök ne legyen érzéki?
Az Amerikából hazatérő DSK egyből kármentésbe kezdett, jelezve, hogy nem látja teljesen reménytelennek a közelgő elnökválasztást. Ráadásul befolyásos családból származó, fényes tévébemondói karrierjét feladó felesége is kiállt mellette. A New York-i eset nyomán azonban sorra bukkantak fel a korábbi ügyei is.
Egyrészt újra reflektorfénybe került problémás viszonya egy korábbi magyar beosztottjával, Nagy Piroskával. Emiatt egy 2008-as belső vizsgálat során el is marasztalta az IMF testülete, de nem állapítottak meg zaklatást. 2011-ben azonban a házas magyar közgazdász arról beszélt, hogy úgy érezte, főnöke rákényszerítette a viszonyra. Szerinte DSK olyan férfi, akinek „problémája van”, így alkalmatlan egy olyan intézmény vezetésére, ahol nők a beosztottjai.
Másrészt egy francia újságíró, Tristane Banon is azzal vádolta meg DSK-t, hogy 2003-ban megpróbálta megerőszakolni őt, de elegendő bizonyíték hiányában végül nem indult eljárás az ügyben.
Dominique Strauss-Kahn annyi napot, órát és percet tett tönkre az életemből, és olyan szinten, hogy sok katasztrófát kéne elszenvednie ahhoz, hogy elégedett legyek
– mondja a sorozatban Banon, aki állítása szerint nagyon hasonló támadást élt át a Diallo által elmondottakhoz. Azzal a különbséggel, hogy neki sikerült időben elmenekülnie.
A következő évben aztán kerítés vádjával indult eljárás DSK ellen, akinek egy érdekkör szervezett szexpartikat prostituáltakkal a világ számos pontján, ahova munkaügyekben utazott. Ő azt állította, nem volt köze a bulik szervezéséhez, és nem tudta, hogy prostituáltakról van szó. A filmben az egyik prostituált is megszólal: színtelen hangon idézi fel, hogy jó időre traumatizálta a DSK-val töltött este, ugyanis a politikus fenyegetően és erőszakosan viselkedett vele szex közben.
A jelek szerint azonban nem roppant össze hatalma elvesztésétől: újra megházasodott, és amikor épp nem a Cannes-i Filmfesztivál vörös szőnyegén bukkan fel váratlanul új párjával, akkor kelet-európai vagy afrikai kormányoknak osztogat gazdasági tanácsokat.
A sorozat legtanulságosabb vonulata azonban nem is az ő személyes sorsának alakulása, hanem az erre adott reakciók. Elgondolkodtató és helyenként kiábrándító, hogy volt kollégái, barátai miként kommentálják a tevékenységét.
A Nagy Csábító
– virított a Journal du Dimanche címlapján DSK képe mellett, a 2008-as Nagy Piroska-ügyre utalva. Amikor Banon egy vacsorázós tévéműsorban először mondta el, miként támadta le őt a politikus, a reakció nevetgélés volt az asztaltársaság részéről, a házigazda pedig „Imádom!” felkiáltással nyugtázta a történetet, ami ekkor el sem jutott a szalagcímekig.
A sorozat pedig ékesen bizonyítja, hogy ez a szemellenzős, bagatellizáló mentalitás korántsem a múlté: a megszólalók közül többen említik például, hogy DSK furcsa ügyeire egyszerűen csak legyintettek, mondván, „ez ilyen francia dolog”. A pálmát azonban a volt kultuszminiszter, Jack Lang viszi el, aki még évekkel a #metoo után sem érti, hogy a romantikus érzékiség és a szexuális zaklatás két radikálisan különböző dolog, amit nem szabad összemosni:
A szerelem nem ördögtől való. A szerelem… emberi. Őt talán jobban vonzza a dolgok romantikus oldala. Na és? Az elnök ne legyen érzéki ember?
– magyarázza a dokumentumfilmben egykori politikustársáról.
Persze nehéz témáról van szó, de az ilyen reakciók mindig emlékeztetnek arra, hogy hiába bukott bele zaklatási botrányokba egy-két nagy hatalmú agresszor az utóbbi években, a társadalmi gondolkodásmód átalakításában még bőven maradt teendő.
