A színháznak a XXI. században nem lehet az az egyetlen formája, hogy háromszáz ember ott van egy nézőtéren, vagy hatvanan beülnek egy pincébe
– fogalmaz Radnai Márk, a SzínházTV művészeti vezetője, rátapintva, hogy miért kellett volna már a szakmának réges-rég megoldást találnia arra a kihívásra, hogy a sokat dicsért ezerszínű magyar színházi kultúra élvezete ne egy szűk kör kiváltsága legyen. A színház ugyanis, bár kétségkívül nem tömegműfaj, azért annál sokkal több embert érdekelne Magyarországon, mint ahányhoz eljut: lelkes, aktív kultúrafogyasztókat riaszt el, hogy egy-egy jobb hírű előadásra hetekkel, de inkább hónapokkal előre, vagy csak ismeretségek, titkos sámánszertartások, fél vese eladása, páratlan szerencse folytán lehet jegyet szerezni. Még a legnagyobb színházunkba se férnek be sokkal többen, mint egy-kétezer fő, és míg a nézőtereket sokkal nagyobbra nem lehet építeni, arra, hogy az előadások több embernek legyenek hozzáférhetőek, azért lennének módok.
Ilyen mód volt például a hazai közszolgálati televíziózás egy sokkal fényesebb időszakában nagy népszerűségnek örvendő színházi közvetítés műfaja is. Még tizenöt évvel ezelőtt is, ha nem is heti rendszerességgel, de viszonylag gyakran lehetett elsőrangú színházi előadásokat megnézni élő közvetítésben, valamely állami csatorna hétvégi főműsoridejében, a Tótéktól a Hotel Mentholig, Egertől a Nagykörútig. A régi közvetítések, a társulatok saját archívumba készült, időnként DVD-n kiadott előadásfelvételeivel együtt aztán idővel ilyen-olyan minőségben felkerültek a videómegosztókra, és a koronavírus-járvány első, tavaszi hullámában ezeket hirtelen tömegesen fedezték fel a betevő színházi élményük nélkül maradottak. Néhány gyorsabban reagálni képes, technikailag felkészültebb színház már ekkor műsorra tűzte egy-egy aktuális előadását is így, jellemzően ingyen – ám azt már akkor is sejthettük, hogy ez hosszú távon nem lesz megoldás, hisz a járvány miatt kieső bevételeket hálálkodó kommentekkel nem lehet pótolni.
Az elmúlt hónapokban megszületett, vagy már létező, de mostanra megújított, az új feladatokra felkészített online színház-streaming platformok gyakorlatilag a színházi közvetítés jól bevált műfaját élesztették újjá, ötvözve az időközben elérhetővé vált technikai megoldásokkal – és a rendszer működését biztosító bevételi lábbal. Mára látszik, hogy a trend felível, kicsit túlzott ütemben is: rengeteg szereplő akar belépni erre a piacra, a nagyobb, több társulattal együttműködő, professzionális – vagy arra törekvő – streaming-platformok mellett színházi előadások élő streamelésébe vagy felvételről való közvetítésébe kezdenek kisebb társulatok is, vagy éppenséggel a békeidőkben jegyértékesítéssel foglalkozó Jegy.hu is. Hogy ezek közül hosszabb távon melyek maradnak életképesek, az persze még a jövő zenéje. Cikkemhez én a két leghangsúlyosabb ilyen platformot, az eSzínházat és a SzínházTV-t próbáltam ki, olvasóinknak is ezekről voltak saját élményei.
Az eSzínházon A padlás 999. előadását néztem meg a Vígszínházból, azt, amelyik egy technikai malőr miatt be is került a hírekbe, mivel a hirtelen nagy érdeklődés miatt sokan nem kapták meg időben a jegyüket – őket azóta kártalanították –, ám én azon szerencsések között voltam, akiknek ezzel nem volt gondja. Amellett, hogy ez egy eleve egészen csodálatos előadás, a streaming-élmény is zökkenőmentes volt: egyetlen érdemi akadás volt a közvetítésben, amikor nagyjából félpercnyi eseményről lemaradtam, a hang és a kép kifogástalanul működött. Az előadás kezdetén ugyanazt a várakozást éltem át, amit normális esetben is szoktam, és általában sem tapasztaltam hiányát a fizikai jelenlétnek, ehhez persze kellett a közvetítés professzionalitása.
Már amellett, hogy eleve nagyon élveztem az olyan apróságokat, hogy például a legkényelmesebb otthoni ruhámban el lehetett heverni az ágyon egy takaróval, amit, ugye a Vígszínházban nemigen tehettem volna, és a laptop előtt azon sem ütődött meg senki, ha megkönnyeztem a látottakat, vagy hogyha együtt dudorásztam a színészekkel. Ami azonban végképp meggyőzött, az a közelik alkalmazása: a közvetítés azon pillanataiban, amikor csak egyetlen színész arcát mutatta a kamera extrém közelről, olyan elementáris élményt kaptam színészmimikából, amilyenre a legelső sorban ülve sem lett volna lehetőségem. A szünetben a darabról készült werkfilm is jót tett az élménynek, ahogy az is, hogy volt taps – gépről ugyan, de erre rá nem jöttem volna, ha nem kérdezem meg a színházat –, valamint tapsrend, abban pedig reagálás az online helyzetre, köszönés az online nézőknek, és így tovább. Azt az élményeikről mesélő olvasóink is kiemelték, hogy az előadás előtt, közben és után kapott extra tartalmakat és közösségi élményeket nagyra értékelték.
Az Azt meséld el, Pista végén volt egy »közönségtalálkozó«, egy moderátor a közönség által beírt kérdésekből tett fel néhányat. Jó részük pont erre a stream-ügyre vonatkozott. Mácsai nagyon okosakat mondott arról, hogy ez kicsit olyan, mint a könyvnyomtatás, előtte azt hittük, kell a szerzetes, aki másolja a könyvet, aztán azóta kiderült, hogy nem. Meg arra a kérdésre, hogy milyen volt közönség nélkül, azt válaszolta, volt közönség: a fejében, a szeme előtt. De ehhez az is kell nyilván, mondta, hogy közel hétszázszor adta ezt elő, és tudja, mik a reakciók, a hallgatások, a csöndek
– meséli olvasónk Mácsai Pál Örkény István-szövegekből összeállított egyszemélyes előadásáról. Másik, szintén gyakori színházba járó olvasónk a Radnóti Színház Csapodárok című darabja kapcsán emelte ki, hogy mennyit számított a jelenlétérzésben a szünetekben kapott plusztartalom:
A szünetben, amint a színészek lejöttek a színpadról, már a takarásból rögtön bejelentkeztek, meg amikor vége volt a darabnak, akkor is, és, bár én nem vagyok ilyesmire kiélezve, de mégis tök jó érzés volt, hogy voltak ilyen kis hozzáadott pluszok. Ahogy az is, hogy a színháznak fontos volt, hogy kommunikáljon a közönségével, és ezért az előadás előtt Kováts Adél és a rendező is mondott pár mondatot. Több ilyen kis hozzáadott elem is volt, ami növelte azt az érzést, hogy élőben van, tényleg, nem felvétel, és úgy érezhette az ember, hogy kicsit jobban részese lehet a dolognak. Ez a színház érdeme, hogy ezt így kitalálták
– hangsúlyozza olvasónk.
Abban is egybecsengenek olvasóink élményei a sajátommal, hogy a profin szerkesztett előadásoknál semmilyen hiányérzetük nem volt amiatt, hogy képernyőn nézik az előadást, nem pedig személyesen. Ehhez persze lényeges, hogy a közvetítés készítői biztosítsák, hogy a nézők ne maradjanak le egyetlen mozzanatról sem. Az említett Azt meséld el, Pista ezért is volt olyan nagy élmény olvasónknak: egyszemélyes darab lévén könnyedén megoldható volt, hogy ne maradjon le senki semmiről. „Sőt, Mácsai minden pici rezdülését úgy láttam, mintha az első sorban ültem volna. Odaszögeződtem a képernyő elé, ugyanúgy beszippantott, mintha ott lettem volna” – mondta, de más is kiemelte a színészeket pontosan követő kamerák kulcsszerepét.
A Csapodárok élő közvetítése olyan minőségű volt, hogy attól leesett az állam. Amellett, hogy a hang meg minden hibátlan, a vágás olyan minőségű volt, mintha felvételről ment volna. Látszott, hogy a stáb kívülről tudta az előadást, tudták, hogy Sodró Eliza épp olyan arcot vág majd, amit érdemes közelről látni, és meg is mutatták. De például az Örkényből láttam az Andromakhét, ami stúdió előadás, és ott a fizikai körülmények miatt – kicsi a hely, és a színészek felmásztak mindenhova – a kamerákkal nem tudtak olyan profin beállni, annyira közel menni, annyira jól váltogatni a képek között, volt olyan része a térnek, ahonnan nem tudtak közeliket mutatni
– idézi fel olvasónk.
A SzínházTV-ről olvasóink nem tudtak mesélni, én viszont kipróbáltam a platformot, a Centrál Színház New York-i komédiáját néztem meg. A közvetítés színvonalával ott sem volt komoly negatív élményem, egyetlen kivételtől eltekintve: a hangminőség hagyott kívánnivalót maga után, visszhangos, egyenetlen – hol túl éles, hol halk – és kissé távoli volt. Itt, minthogy a darab egyfelvonásos, nem volt szünet, cserébe az előadás után mini közönségtalálkozón kérdezgette a színészeket a SzínházTV háziasszonya, Kovács Patrícia, ez jót tett az élménynek. Eleve jó döntés, hogy van egy háziasszony, Kovács Patrícia is remek választás, bár a kezdés előtti beköszönés ennél rövidebben is működne, és ha már ekkor beszélne valaki a darab környezetéből – rendező, igazgató – azzal még közelebb lépne az előadás a nézőhöz.
A SzínházTV mellett szól, hogy az ott futó előadásokat nemcsak élőben lehet nézni, hanem, ha valakinek csak úgy fér bele az idejébe, akkor az előadást követő nap éjfélig – ez a plusz rugalmasság sokaknak fontos lehet. Erre egyébként az eSzínház is törekszik, ott azzal próbálják elérhetőbbé tenni a közvetítéseket az elfoglaltak számára, hogy a klasszikus este hét helyett nyolckor – amikor, ugye, már úgyis mindenkinek otthon a helye a kijárási korlátozások miatt – kezdődnek az előadások, illetve vannak bármikor megtekinthető, on-demand rendszerben „kikölcsönözhető” előadások is. A két nagy platform közötti különbségek egyike az elérhető előadások számán – amiben jelenleg az eSzínház áll az élen, illetve ott a klasszikus színdarabok mellett tánc- és koncertelőadások is nézhetők – túl az is, hogy az eSzínház kínálata időben nem követ szigorú rendet, a SzínházTV viszont a tervezhetőség jegyében heti egy, csütörtöki előadással működik. Legalábbis cikkünk megszületésének pillanatában, hamarosan azonban ők is átállnak heti két előadásra, melyek egyike szombati lesz, hogy a csak hétvégén ráérők is nézhessenek színház-streamet, az ünnepi időszakban pedig a tervek szerint minden estére kínálnak majd előadást.
Erről Radnai Márk, a platform művészeti vezetője beszélt a 24.hu-nak, akit a platform hátteréről is megkérdeztünk. Elmondása szerint ha rajta múlik, a SzínházTV már jóval hamarabb megszületik, ő ugyanis már 2015-ben kezdeményezte, hogy kezdjenek el színházi felvételeket készíteni, ám akkor még teljesen elzárkóztak a színházak az ötlettől. Azóta azonban sok minden változott, a gondolati váltást a pandémia csak felgyorsította – és bár most főleg a járványügyi zárva tartások miatt beszélünk róluk, a színházi streaming-platformok valójában nem csak ilyen vészterhes időkben lehetnek fontosak:
Színházrendezőként és színészként végeztem, és nálam nagyobb színházszerető ember nem sok van, de még így sincsen módom például eljutni Szegedre és megnézni a ’84-et, mert Budapesten élek, dolgozom, és így tovább. Ezért is gondoltam azt, hogy jó lenne, ha létezne egy olyan platform, ahol online meg tudok nézni olyan előadásokat, amelyekről egyébként lemaradnék. Hozzáteszem: másfél millió magyar ember él külföldön, nekik miért ne legyen a magyar színház elérhető? Azon kívül, hogy ki-ki eljár a saját városának, saját kerületének a színházába, miért ne lehetne ez egy nagyobb közösségi dolog?
– mondta Radnai Márk. A SzínházTV magánforrásokból, egy olyan kultúra- és színházkedvelő mecénásházaspár befektetéseinek segítségével jött létre, akik már korábban is rendszeres támogatói voltak több színházi társulatnak is. A rendszer jelenleg úgy működik, hogy a SzínházTV stábja gondoskodik a közvetítések technikai feltételeiről, hirdetéséről, a jegyértékesítésről, és így tovább, a jegyárakból származó bevételeken pedig fele-fele arányban osztoznak a színházakkal.
Azt gondoljuk, hogy hosszú távon is fenntartható tud lenni a működésünk, mert azok, akik megismerkedtek ezzel a fajta szolgáltatással, azok közül a járvány lecsengése után is megmarad majd egy bázis. Látszik, hogy a nézők örülnek a lehetőségnek, akár két-háromszoros telt házat is lehet hozni online, attól függően, hogy mekkora a színház nézőtere. A színházak is elégedettek, és bár mi nem tudunk profitot realizálni, de ez nem is erről szól jelenleg: ha vissza tudja hozni azt a pénzt, amit ráköltünk, akkor már jók vagyunk, mert azok, akik dolgoztak rajta, munkához jutottak – és ez nem kis dolog, mert egy ilyen együttműködés során egy színház és a SzínházTV részéről kb. negyven ember dolgozik együtt. Az ideális nyilván az lenne, ha a színház telt házzal tudna egy-egy előadást vinni, és a mellett lennének ezek a közvetítések, de jelen állás szerint erre nincsen lehetőség, és látszik is, hogy a színházaknak mennyire nagy szükségük van ilyen platformokra.
Az eSzínház szintén hosszú távra tervez, háttere azonban teljesen más: ők alapítványi alapon működnek, a 2016-ban alapított Alapítvány a Magyar Színházakért áll a platform mögött. A Marton László és Légrádi Gergely ötletéből született alapítványnak már indulásakor a céljai között szerepelt az is, hogy, amint Légrádi fogalmaz, „adózzanak a kulturális emlékezetnek”, azaz hogy a kiemelkedő színházi előadásokat jó minőségben, tévéjátékszerűen rögzítsék, és eljuttassák a széles közönséghez. Így az évek során jelentős jogtiszta videótár jött létre az alapítványnál, mely jó kiindulópont volt ahhoz, ami végül az eSzínház lett. Az oldal előkészítése nagyjából egy éve indult, a járvány pedig csak megsürgette a munkát, mely két irányban párhuzamosan zajlott: olyan platformot kellett létrehozni, ami egyrészt alkalmas a színházi előadások élő közvetítésre, másfelől pedig arra is, hogy az alapítványál már elérhető felvételeknek is otthonául szolgáljon. Az eSzínház több mint tízmillió forintnyi alapítványi forrásból készült, ennek nagy részét az informatikai fejlesztések tették ki, mondta el a 24.hu-nak Légrádi Gergely, az eSzínház csapatának vezetője.
Az eSzínházzal az alapítvány elsősorban a közönséget kívánta kiszolgálni, és azt megteremteni, hogy ez a bevételi forrás is hozzájáruljon a céljai megvalósításához. Azt már az élet, pontosabban a pandémia hozta, hogy az eSzínház vált ezekben a hónapokban azon kevés csatornák egyikévé, amelyen keresztül a színházak megfelelő minőségben el tudják juttatni a nézőkhöz úgy a rögzített, mint az élő előadásokat, így pedig bevételhez juthatnak. Az eSzínház a befolyó jegyárbevételből kizárólag a költségeit vonja le, és arra képez fedezetet, hogy a szükséges, sok esetben a színházak által kért fejlesztéseket ki tudja fizetni. Így a befolyt jegyárbevétel átlagosan hetven-kilencven százalékát az eSzínház kifizeti a színházaknak, az alkotónak. Ami azért sem elhanyagolható körülmény, mert ezekben a hetekben az online térben sugárzott előadások jelentik az egyetlen bevételi forrást a színházaknak. Több száztól több ezerig fogynak a jegyek az egyes estékre, és nagy öröm számunkra, hogy beigazolódni látszik az eredeti elgondolás is: a nézők bizony szívesen néznek már rögzített előadásokat online, bármikor és korlátlanul
– mondta el Légrádi Gergely.
Az olvasóink által vagy általam is megtapasztalt élmény hátterében többhetes felkészülés áll: a felvételt vagy az élő streamet készítő stáb megkapja a szövegkönyvet, megnézi az előadást – ha máshogy nem lehet, akkor legalább a színház saját felvételéről –, az operatőrök nem ritkán többször is, hogy megtanulják, mikor mi a teendőjük. Az adásrendező a színházzal és az előadás rendezőjével közösen kialakítja a koncepciót, meghatározzák a kamerák helyét, közben a fényért, hangért felelős szakemberek is kidolgozzák a színpadon történtek képernyőre adaptálását.
A felvétel napján aztán tizenkétóráznak úgy a felvételt készítő munkatársak, mint a színházi kollégák: bekábeleznek, stúdió épül fel, átfényelés történik, kamerapróba és sorolhatnám. Teszteljük a streamet, az internetkapcsolatot, aztán a színészek délután egy-az-egyben eljátsszák a darabot az esti élő közvetítés előtt. Az adásrendező csodás és egyedi munkát végez az előkészítés során a vezető operatőrrel, a fővilágosítóval, a hangmérnökkel. Az adásrendező aztán a technikai rendező segítségével az élő előadás közben a pillanat tört része alatt hozza meg a döntéseit: melyik kameraképet adja ki, melyik kamerakép lesz az a »vágott« kép, amelyet a néző lát a képernyőn, törekedve arra, hogy a néző egyszerre tudja, hogy mi történik a színpadon és kapjon akár szuperközeli plánokat. Az eSzínházban a legtöbb előadást Zilahy Tamás rendezi, az ő tudását és szakértelmét dicsérik az élő adás képei, az este ritmusa
– tudtuk meg Légrádi Gergelytől. A színházak vagy kiépítették a felvételhez szükséges technikát – az Örkény Színház például így tett – vagy alkalmanként bérlik azokat. Egy streamelt előadás költsége nagyságrendileg – technikától és a jogdíjaktól függően – másfél milliótól négy és fél millió forintig terjedhet. Ezt már Kováts Adél, a Radnóti Színház igazgatója nyilatkozta nekünk. Az eSzínház élő streamingje történetesen épp a Radnóti egy előadásával, a már említett Csapodárokkal indult szeptemberben, amikor még lehetett közönséget fogadni a színházakban – azóta viszont az efféle közvetítések nélkül a színházak nem kapcsolódhatnának a nézőikkel. Márpedig az általunk megkérdezett színházak mind kulcsindokként említették ezt a streaming-előadások mellett: a kieső bevételeiket ugyanis csak nagyon kis részben tudják pótolni az online előadásokkal, az viszont, hogy a járványügyi zárva tartás alatt is „találkozhatnak” a közönségükkel, felbecsülhetetlen. Nekünk, nézőknek is.
