Ott volt abban a táborban, amelyről a kormánymédia azt állítja, hogy ott képezték az SZFE diákjait az egyetemfoglalásra. Ön például mit csinált ott? Melegpropagandát fejtett ki?
Hát, hogyne, természetesen ezen ügyködtem. Nyilvánvalóan nem, valójában nem is tudom, hogy kerültem oda, de a téma, ami miatt meghívtak arról szólt, hogy egyetem után milyen elhelyezkedni a pályán. Rajtam kívül ott volt Sipos Balázs, aki pályaelhagyó, de az osztálytársam volt, és Tarnóczi Jakab is, aki rendezőként most lépett a pályára. Beszéltünk a szakmánkról, a lehetőségekről pro és kontra, megengedtünk maguknak egyetemkritikus mondatokat is. Elég szűk körben voltunk, körülbelül tizenöt hallgatóval.
Tudta, hogy kik voltak még meghívva a táborba? Aktivisták, mint Gulyás Márton, aki végül, ha jól tudom, nem vett részt, vagy Misetics Bálint, aki jelenleg a főpolgármester lakás- és szociálpolitikai főtanácsadója, de mindenesetre régi aktivista.
Az az igazság, hogy nagyon különös most ebben a fénytörésben beszélni a táborról, mert a valóságban én éltem az életemet, készültem több produkcióra, és az évad elején kaptam egy kedves e-mailt, hogy az egyetemisták szeretnének fiatal rendezőkkel beszélgetni, amit én ugyanúgy kezeltem, mint általában egy kerekasztal-beszélgetést vagy interjút. Szóval nem vettem nagy levegőt, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítsak neki. Nyilván azért, mert nem is volt.
Akkor máshogy kérdezem: meglepte-e hogy színházi szakemberek mellett aktivistákat is meghívtak a diákok? Ez nem gyakori.
Gulyás Márton osztálytársam volt az SZFE-n, az első év végén elhagyta az egyetemet, aztán belekezdett a rendezői pályába, szóval abszolút van létjogosultsága a meghívásának, igaz, hogy mára más lett belőle, de én ezt inkább különösnek és érdekesnek látom, nem kerülendőnek. Kíváncsi is lennék arra, mit tud mondani arról, hogy hová került ő a saját elvárásaihoz képest. És azt sem látom problémának, hogy az egyetem diákjait érdekli a modellváltás, amit levezényelnek a fejük felett, és szerveznek egy programsorozatot, amely valahogy reagál erre az érdeklődésre.
A modellváltás következménye az is, hogy ön most egyedül maradt egy osztállyal, hiszen Máté Gáborral közösen vezették azt, de Máté elhagyta az egyetemet.
Igen.
Ön is gondolkodik azon, hogy felmond, vagy marad?
Egészen eddig társosztályvezető voltam, mostantól osztályvezető. Az egész folyamat ocsúdásokból állt. Mi első körben az osztályunkkal beszéltünk, rögtön, ahogy kialakult a blokád, és megindult a felmondási hullám, tanácskoztunk velük. Kíváncsiak voltunk, mit szólnak ahhoz, ha mi felállunk. Ők azt gondolják, hogy a mestereik vagyunk, nekünk pedig elsősorban az ő érdekeiket kell képviselnünk. Ezért ezt elvetettük. Ahogy haladtak előre az események, melyeket követve én egyébként jóval lobbanékonyabb voltam, mint Gábor, de végül ő érezte előbb összeegyeztethetetlennek az osztályvezetését azzal, ami történik. Így aztán magától alakult úgy, hogy ő mond fel, én pedig – folyamatosan mérlegelve és elemezve az éppen aktuális helyzetet – továbbviszem az osztályt.
Mondott valami búcsúszót?
Nem tette a vállamra a kezét, és nem mondta, hogy figyelj Kriszta, átadom néked eme osztályt, kérlek vigyázz nyugati, liberális értékeinkre, ha erre gondol.
Hanem?
Végül ő felmondott, én meg úgy döntöttem, nem hagyom őket magukra. Majdnem végzős osztályunk van, ilyen értelemben sok tanítás nem maradt hátra, de azért nem hagytuk őket egyedül. Magam is tanulóként voltam Máté mellett. Tanultam tanítani.
Dörner György szerint a Katona nem a szakma, mert a Nemzeti meg az Újszínház a szakma. Ez egy eléggé egyszerű és világos mondat, lehet hozzá viszonyulni. Mi erre a hasonlóan egyszerű válasz?
Egyszerűen nehéz is erre mit mondani. Azt mondanám, hogy egyértelműen politikáról van szó, politikai nyomásról van szó, és azok a művészek, akik ilyen abszurdba hajló mondatokat mondanak, egyszerűen felállnak a politika színpadára. Én azt gondolom, hogy ez egy kormány kultúrpolitikájának része. Nemcsak a színházat érinti, hanem a kultúra több területét is. Szitokszóvá teszik a művészi szabadságot, és olyan, általuk régen kisajátított fogalmakkal akarják szembeállítani, mint például a kereszténység, a magyarság vagy a hazaszeretet. Miközben ezek nem vagy-vagy, hanem is-is kérdések. Egyszerre részei a művészi inspiráció nagy egészének. A kultúra nem lózungok puffogtatásáról szól, nem ezeken a lábakon áll.
Mi a baj ezekkel a lábakkal?
Olyan hangulat lett, mintha a színháznak az lenne a dolga, hogy ünnepeljen dolgokat. Tehát innentől kezdve az előadások dolga nem a kérdezés, a megkérdőjelezés, az elgondolkodtatás vagy a nevettetés, hanem hogy kérkedjenek valamivel. Tudom, hogy erős, amit állítok, de mégis azt mondom, hogy ezek a fogalmak nem ide valók. És ez persze nem jelenti azt, hogy ne jelenhetne meg a színpadon egy mindenkin segítő keresztény ember, csak azt, hogy mondjuk a kereszténység és a haza eszménye alá besöpörni egy művészeti ág képzését az elfogadhatatlan, életszerűtlen és hamis. A Biblia fontos könyv, de csak az egyik fontos könyv a polcon. Körülbelül négyezer vallás létezik a világon. Mind megpróbálja megválaszolni a megválaszolhatatlant. A színház és filmkészítés egy szakma. Pont úgy, mint bármi más. Egy egyetem vezetésére több száz oldalas kidolgozott anyaggal, tervvel lehet pályázni, szakmai érvekkel és létező szakértelemmel.
Ön láthatóan kemény ideológiai nevelést kapott az SZFE-n öt év alatt.
Nekem osztályfőnököm volt Székely Gábor és Bodó Viktor is, sokat mentünk külföldre előadásokat nézni, és iszonyúan sokat dolgoztunk. Úgy emlékszem, hogy nekem folyamatosan a drámairodalom valamelyik művének egyik felvonásával kell foglalkoznom. Amíg az egyetemnek volt pénze fűtésre, addig ezt akár hajnali négyig is csináltuk az épületben. Aztán a kormányzati elvonások miatt be kellett zárni, és mi jóakaróktól megkapott pincékben, kocsmákban folytattuk a tanulást. Szóval leginkább nyitottságot kaptam. Most ez a szó össze van kapcsolva a liberalizmussal, ami szitokszó lett. Nem lehet egy szóban megfogalmazni, mit hoztam magammal az egyetemi éveimből. Rengeteg mindent, amiből a mai napig táplálkozom. Székely Gábortól például azt kaptam, hogy mindenre legyek kíváncsi. Hogy egy történetben az összes szereplő, még a látszólag rossz szándékúak igazságát, viselkedésének gyökerét is meg kell érteni. Akár Jágóét is. Megnézni, elemezni, hogy milyen frusztrációk, sérelmek vezetik őt el az árokásáshoz, majd a totális pusztításhoz. Az Othello éppen zajló próbafolyamatában, a színészekkel közösen, nap mint nap ilyen kérdésekkel foglalkoztunk. Munkamorált, szakmai fanatizmust, maximalizmust és a kritikus gondolkodás szeretetét kaptam.
Önök tehát a szénszünetben pontosan megtapasztalták, milyen lehet a titkos egyetem, amiről a diákok most beszélnek. Átadják a tapasztalatokat? Kicsit terelgetik azokat, akik bent vannak?
Tartom a kapcsolatot az osztályommal. Részt veszek fórumokon, de eddig még nem szólaltam fel. Nem csak én, az oktatók általában keveset szólalnak fel. Figyelem ezeket a fiatalokat, akiket a parlament helyett lehetne közvetíteni, hogy milyen az, amikor emberek vitatkoznak, érdekeket egyeztetnek, hogy kezelik a különböző véleményeket, egészen különleges, amit csinálnak.
Kálomista Gábor azt nyilatkozta, az SZFE-s hiszti azért is megrendezett, mert lehetetlen, hogy mindenkinek ugyanaz lenne a véleménye.
Hát nem is ugyanaz. Hajnalig tartó hosszú beszélgetéseken próbálnak mindenkinek szót adni, témákat másnapra áttolni, újra nekifutni. Azt mutatják meg nekem, hogy a demokrácia hosszadalmas folyamat, és nem a szkanderről, a háborúról, hanem a kompromisszumkeresésről, a másik iránti nyitottságról és tiszteletről szól.
Mit szól ahhoz, hogy a kuratórium most azt állítja, egy már meglévő helyszínen el fog indulni az oktatás, más tanárokkal, ha kell.
Én úgy látom, hogy Vidnyánszky Attila nem hátrálhat meg. Nem okozhat csalódást a megbízóinak. Most már mindenféle hazugságot mondott, az egész tanári kart és a diákságot megalázta, példátlanul durva ez a helyzet. Szóval én már bármit el tudok képzelni, akár azt is, hogy megvalósul ez a terv, de hogy hogyan állítanak össze ebben az icipcici országban ebből az icipici szakmából egy új tantestületet, azt kíváncsian várom.
Mi lesz az osztállyal?
Az ő döntésük, mit tesznek.
Sztrájkol?
Igen.
Mi van, ha a diákok végül megtalálják a közös nevezőt az új kuratóriummal, mert tanulni akarnak és nem háborúzni?
Ha az lenne az ajánlat, hogy a kuratóriumban foglaljon helyet két-három megjelölt ember, és visszaállítják a szenátus jogait, elindulhatna valami, de jelenleg nem hiszem, hogy a diákok egyszerűen megunnák a helyzetet, összepakolnak a Vas utcában és hazamennek. Inkább a gengszterségektől féltem a diákokat, a sötét módszerektől, zsarolásoktól.
Az már biztos, hogy az ő útjuk nem lesz olyan egyenes, mint az öné. Kijött az egyetemről, azonnal a Katonába szerződött, öt évvel a diplomázása után már osztályt vezet. Ha őszinték vagyunk, biztosan sokakat bánt ez a sima történet, és ezért dühösek, mert nekik nem jutott ilyen és ennyi lehetőség.
Egyrészt csak segédosztályvezető voltam eddig, másrészt én magam is azt gondolom, hogy kiváltságos a pályám. De azért semmilyen történet nem sima, nem magától alakul. Rengeteg munkám van mindebben.
Jó, de nézzük ezt más szemszögből. Itt egy 37 éves nő, aki átírja a Nórát meg az Ithakát, feminista szempontokat érvényesít, ő maga „libernyák” és leszbikus.
Magyar állampolgár, színházi alkotó, rendező vagyok. Nem látom értelmét a skatulyáknak, bélyegeknek. Az igazi problémának azt tartom, hogy akik ma a kultúráról döntéseket hoznak, azok nem a legalkalmasabbak erre. A hazai kultúra védelme szerintem szorosabb összefüggésben van a haza védelmével, mint a magyarság hangoztatása. Persze lehet, hogy ez is „csak ízlés” kérdése.
Ha már színházi ízlés – most rendezi az Othellót. Nincs jelmez, nincsenek díszletek, nejlonok lógnak a plafonról. Hát mi ez?
Ha erre igazán válaszolok, holnap megkergetnek a focidrukkerek.
Azt nem biztos, hogy szeretném.
Engem nem zavar, csak akkor megpróbálok nagyon pontosan reagálni, hogy legalább azt érezzem, azért kergetnek, amit gondolok. A kortárs művészet tart valahol a világban, és most nem a nejlonjaimat akarom védeni, mert az is ízlése kérdése, van olyan, aki szerint nem fog működni. Én azt képzelem, hogy jól átgondoltam. És erősíteni fogja azt, ami szerintem az Othello története, hogy valakit folyamatosan figyelnek, félretájékoztatnak, és belesodorják egy olyan helyzetbe, amiből nincs visszaút.
Ismerősen hangzik.
Szerintem sok helyütt rímel Othello története a mostani eseményekre. A mi előadásunkban nem csak nejlonfüggöny van, messze nem ez a legfontosabb. Sokkal inkább az, hogy nálunk a négerség nem egy színes bőrű férfit jelent, hanem egy fenntartásokkal kezelt embert. Tulajdonképpen mindenkit, aki valamilyen formában eltérő, szabálytalan, vagy kívülálló.
Mostanában nagy klasszikusokhoz nyúl – korábban Petra von Kant, most Csehov és Shakespeare.
Azért Petra von Kant is Fassbinder volt, de értem a kérdést, inkább azt mondanám, hogy témák köré szerveződnek az előadásaim. Nem feltétlenül az érdekel, hogy kortárs szöveg legyen. Az tény, hogy van egy mesterségbeli vágy bennem, hogy foglalkozzak azzal, miként szólalhat meg ma egy klasszikus szöveg. Tesztelem magam.
Rendezett Olaszországban is, akár el is mehetne.
És az a kérdés, hogy miért nem megyek?
Hát, sokan megkönnyebbülnének.
Van bennem egy makacs felelősségérzet, és nem akarom ennyire megkönnyíteni mások dolgát. Soha nem a kisebb ellenállás felé megyek!
Kiemelt kép: Mohos Márton /24.hu
