Kultúra

Az egyetlen értékes dolog, amit apámtól kaptam: a fájdalom

Shia LaBeouf a rehabon írta ki magából gyerekkori traumáit, aztán el is játszotta a bántalmazó apját a filmben. Az Édes fiam után könnyebb megérteni, miért döntötte romba botrányok sorával a fényesen induló karrierjét.

Mióta a pszichoanalízis meghódította a popkultúrát, kritikusi közhellyé vált, hogy a művészet nemcsak szórakoztat vagy segít értelmezni a zavaros világot, de terápiás eszköz is lehet. A befogadónak és az alkotónak egyaránt – ha tehát valaki könyvet ír, dalt szerez vagy filmet forgat, akkor azon túl, hogy a munkáját végzi, egyben önmagát is gyógyítja. Különösen gyakran kerül ez elő önéletrajzi művek esetében, pedig azért érdemes volna óvatosan bánni a terápiás az olvasattal, hiszen számos dolog vihet még valakit arra, hogy a saját élményeivel traktálja a nézőket. Hogy csak pár rosszhiszemű verziót említsek:

  • a fantázia hiánya,
  • a jogdíjaktól való félelem,
  • vagy a merő egoizmus, mert mondjuk el se tudja képzelni az illető,  hogy bárki másról van értelme filmet forgatni.

Shia LaBeouf Édes fiam című filmjénél viszont nincs mit óvatoskodni, mert egy pillanatig sem kérdés, hogy mi volt az elsődleges célja: a botránytól botrányig vergődő LaBeouf konkrétan terápiás feladatként írta meg 2015-ben gyerekkori emlékeit, miközben kényszer-rehabilitációját töltötte egy New York-állambeli intézményben.

Fotó: Imdb/Amazon

Eleve egy öngyógyító tréningből született tehát a forgatókönyv, amelyet a színész csak mutatóba küldött el kollégájának és barátjának, az addig főleg videóklipeket forgató Alma Har’elnek. Az izraeli rendezőnő viszont azonnal közölte, hogy ebből muszáj filmet csinálniuk, és még arról is meggyőzte LaBeouf-öt, hogy neki kell alakítania a saját apját, mert csak így teljesítheti ki az írással megkezdett terápiás munkát. És hát LaBeoufnek bőven volt mit feldolgoznia a korai éveiből: a fél világ által irigyelt gyerekszínészek élete persze gyakran kegyetlen a valóságban, ami miatt sokaknak ki is siklik a sorsa, de az ő fényes karrierje még az átlagnál is nagyobb áldozatokat követelt.

Mielőtt még teljesen megbolondulna, kapott egy új esélyt Shia LaBeouf
A tízéves ámokfutás után új filmje jó kritikákat, ő pedig egy új esélyt kapott, hogy valami fontosat tegyen még a filmes világban.

Legalábbis ez derül ki a 2019-ben bemutatott, kíméletlenül őszinte filmből, ami augusztus óta végre Magyarországon is nézhető az HBO GO-n. Az Édes fiam néhol ugyan kissé egyenetlen, de a személyes hangvétel és a lehengerlő színészi játék könnyen feledteti az egy-két sablonosabb megoldást.

Az egyetlen dolog, amit apámtól kaptam, és ami valamennyire is értékes, a fájdalom. Maga meg elvenné tőlem?

– kérdezi Otis, a rehabon lévő huszonéves sztár a terapeutától, mire az visszakérdez:

Elvehetem?

Erre már csak Otis kétségbeesett tekintete a válasz. És persze maga a film, ami 90 percben igyekszik felelni arra a kérdésre, hogy elvehető-e valakitől a bénító és pusztító fájdalom, ha egyszer az adja identitása egyik alapját. A nevek ugyan meg lettek változtatva a filmben, de az önéletrajzi jelleg minden pillanatban nyilvánvaló, a rendező még azt is elárulta, hogy a filmben lévő párbeszédek zöme konkrétan elhangzott LaBeouf rehabja során. Például a fenti szóváltás, vagy Otis megnyerő bemutatkozó szövege: „Hivatásos skizofrén vagyok, egy szar alak”. A főhős ugyanúgy hitetlenkedik, amikor poszttraumás stressz szindrómát diagnosztizálnak nála, mint ahogy LaBeouf tette, aki addig azt hitte, hogy egyszerűen csak súlyos alkoholproblémával küzd. A film szerkezete ezt a kettősséget igyekszik megjeleníteni: párhuzamosan fut a gyerekkor és a huszonévesen elvégzett terápia szála, a két idősík pedig egyre inkább egymásba gabalyodik. Ez az idősíkok közti ugrálás ügyesen, ám olykor szinte didaktikusan képezi le, miként rántanak vissza a traumák újra és újra a gyerekkorba, nem engedve igazán felnőni az embert. Akárcsak azt, hogyha nem vagyunk képesek szembenézni, miként ismételjük meg az életünkben ugyanazokat a mintázatokat, amik elől menekülünk.

Fotó: Imdb/Amazon

Ezt összegzi metaforikusan már az önreflektív nyitójelenet is, amely nem hagy kétséget afelől, hogy befutott sztárként ugyanúgy dróton rángatják a főhőst, mint gyerekkorában. A nézői tekintet elől gondosan elrejtett drót persze nemcsak az akciófilmek forgatásán, fizikai valóságában béklyózza meg a magát szabadnak képzelő Otist, hanem élete minden egyes pillanatában. A legdurvábban pedig nem is a kizsákmányoló szórakoztatóipar, hanem a szülői kapcsolat köti gúzsba. Azon belül is a háborút megjárt, abuzív apa, James emléke, akinek Otis képtelen megbocsájtani, de akire mégis egyre inkább hasonlít az évek haladtával. Kettejük szorításában próbál túlélni a 12 éves Otis, aki elvált szülei veszekedései révén járja ki a színészet iskoláját. Apjával egy lepukkant lakókocsiparkban él, onnan járva be hajnalonként a forgatásokra.

A filmben ábrázolt apa-fiú viszony nemcsak azért rettentő bizarr, mert rendszeresen együtt cigiznek, hanem azért is, mert totálisan egymásba csúsznak a szerepek. Az exalkoholista, exbohóc és exbűnöző James ugyan sok tekintetben leuralja fiát, ha kell fizikai fenyegetéssel is, de anyagilag mégis ő van kiszolgáltatott helyzetben: kisfia tartja el őt a színészi gázsijából, és amúgy is a legtöbb esetben Otisnak kell felnőttként viselkednie. Az apa ráadásul nem puszta szörnyeteg, hiszen a lelki és fizikai bántalmazások között a valódi törődés jeleit is mutatja, mindenáron igyekezve megvédeni fiát az általa detektált veszélyektől (általában kimerül abban, hogy mindenkit pedofilnak néz, és olykor még hasznos életbölcsességekkel is szolgál, hogy miként lesz a kendermagból kannabisztermés).

Persze hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ő is csak egy érzelmi kamaszkorban megrekedt, nagyra nőtt gyerek, aki fia hősies védelmezése címén saját lelki sérüléseit örökíti tovább.

Fotó: Imdb/Amazon

Mindhárom főszereplő fantasztikus: Lucas Hedges kellően zaklatott 22 éves Otis szerepében, míg Noah Jupe szívszorító természetességgel hozza a 12 éves Otist. Shia LaBeouf pedig pályája egyik legjobb alakítását nyújtja az apa szerepében, elemi erővel adva vissza annak egyszerre lehengerlő és fenyegető a jelenlétét. Az elfojtott, bármikor robbanásra kész karakter sokféle alakváltozatát láthattuk már tőle: a filmes példa, hogy ő játszotta a Borg/McEnroe-ban a tenisz rosszfiúját, a bírókkal gyakran üvöltöző John McEnroe-t, aztán ott voltak nyilvános, formabontó performanszai, nem is beszélve az erőszakba fulladó balhéiról, amelyeknek olykor rabosítás lett a vége. Az Édes fiam színészileg, szakmailag és emberileg is egyfajta továbblépést jelent, a film pedig egy olyan konstruktív keretet ad az alakításnak, amitől az igazi mélységet kap.

A filmet megnézve sokkal érthetőbbé válik, mi vezethet arra valakit, hogy romba döntse fényesen induló hollywoodi karrierjét, és pedáns önpusztításba kezdjen. Majd milyen felismerések és elengedések segíthetnek átlendülni ezen, és eljuttatni odáig, hogy képes legyen filmmé formálni az évtizedekig cipelt traumát.

Édes fiam, Honey Boy, 90 perc, HBO GO, 24.hu értékelés: 8/10

Kiemelt kép: Imdb/Amazon

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.