Jó eséllyel nincs ma a világon olyan ember, aki ne ismerné Drakula figuráját, hiszen a fiatalon Jézus bőrébe bújva is sikeres Lugosi Béla által a filmvásznon életre keltett vérszívó az elmúlt száz évben a popkultúra megkerülhetetlen részévé vált. A Bram Stoker (1847–1912) által 1897-ben kiadott történet rengeteg feldolgozást ért meg, sőt, számtalan másik vámpír is jó időre bevackolta magát a mindennapokba, olyannyira, hogy ma néhányan vérszívónak képzelik magukat, mások a hatvanas évek végén vámpírüldözést indítottak, egy élelmes cég pedig pár dollárért árulta – a csatolt tanúsítvány szerint – az erdélyi Drakula-kastély körüli föld apró, koporsó alakú medálokba töltött adagjait. És ha mindez még nem lenne elég: 2017-ben pedig egy tanulmányból az is kiderült, hogy egy bizonyos anyagcsere-betegségben szenvedők indíthatták el az első, vámpirizmussal kapcsolatos történeteket.
Egyetlen dolgot azonban sokáig senki nem vont kétségbe, mégpedig azt, hogy Drakula alakját a XV. századi havasalföldi fejedelem, az ellenfeleit és a legkisebb bűnöket elkövetőket is előszeretettel karóba húzató, lefejeztető vagy épp élve megfőző Vlad Tepes (azaz Karóbahúzó Vlad) ihlette, akinek lakhelyéül ma a törcsvári kastélyt tekintik (pedig ő sosem járt ott).
Nem ez volt azonban a fő inspiráció – állította néhány éve egy ír történész, Marion McGarry, akinek véleményéhez azóta több kutató is csatlakozott, azt állítva, hogy
A történetet Bram Stoker édesanyja, Charlotte Thornley (1818–1901) jegyezte le, aki tizennégy éves volt, mikor családjával együtt átélte a város lakosságának egy részét 1832-ben elpusztító betegség időszakát.
A szöveg közel százötven éven át bújt meg egy dublini archívumban, mielőtt Stoker és a kisváros kapcsolatát kutató Sligo Stoker Society kutatójaként működő nő és társai felfedezték volna azt.
Bram már felnőttként kérte meg az anyját, hogy írja le neki a járvány alatt vele történteket, hogy felhasználhassa azt a témában folytatott kutatásához.
A szöveget közelebbről megvizsgálva párhuzamokat fedeztem fel a Drakulával […] Charlotte azt írta, hogy a kolera a kikötővárosokat a hajókon keresztül érte el, onnan pedig szinte ködként terjedt a szárazföldön – épp úgy, ahogyan Drakula, aki a rejtélyes betegségével sorra fertőzte meg az embereket.
– mesélte McGarry az Atlas Obscurának.
Távolról sem ez volt persze a legerősebb kapocs az írás és a világhírűvé vált regény közt, hiszen a betegeket mindkét szöveg egyszerre élőként és holtként írta le, sőt, a kolerások egy részét Thornley leírása szerint voltaképp élve temették el, hiszen mindössze csak a korban elfogadott altatószerrel, a laudánum nevű ópiumoldattal itatták meg őket, mielőtt a sírgödörbe kerültek volna.
Stokert ez a momentum foglalkoztatta a legjobban, így a regényének eredetileg
A szülő elbeszélésében ugyan számos ponton bukkannak fel ma hajmeresztőnek tűnő részletek, ezek azonban a kutatók – köztük a járvány időszakára specializálódott Fiona Gallagher – szerint valósak, így az ezer sligói halálát okozó kórt tényleg a település köré vont árkok, illetve barikádok segítségével tartották távol a környéken élőktől.
Ez volt ugyanis az egyetlen módja annak, hogy megfékezzék az elképesztő erővel lesújtó – főleg széklettel és szennyvízzel, valamint az ezekkel érintkező nyers élelmiszerekkel terjedő – betegséget, amelynek következtében az utcákon is holttestek hevertek, az elhunytak számának növekedésével pedig húsz, koporsókészítésre befogott ács megfeszített munkája sem tudta tartani a tempót.
Gallagher szerint az elhunytak felét nemes egyszerűséggel textilbe csavarták és tömegsírban temették el, a betegeken pedig az orvosok és nővérek sem tudtak segíteni (később jó részük szintén elhunyt), hiszen a járványtan klasszikus betegségének számító kolera visszaszorításának legegyszerűbb módját – a vízhálózat tisztán tartását – csak több mint két évtizeddel, az 1854-es londoni kolerajárvány után sikerült megtalálni.
A papok jó része által magukra hagyott (ők egyszerűen elmenekültek), egyre ijedtebb lakók saját eszközeikkel persze próbáltak küzdeni, a nagy folyadékveszteséget azonban nyilvánvalóan csak szennyezett vízzel tudták enyhíteni, ami tovább súlyosbította a helyzetet.
Sligo hamarosan „olyan lett, mintha a halottak városa lenne” – írta Thornley, ez, illetve a történet vérfagyasztó részletei pedig beindították Stoker fantáziáját, aki talán a Karóbahúzó Vladdal (Vlad Tepes) kapcsolatos történetekből is lecsippentett egy picit Drakula karakterének megformálásához, az azonban mindezek fényében biztosnak tűnik, hogy a kezdő lökést, illetve a világhírű regény gerincét a sligói események adták.
